Pedagógiai posztmodern

Emlékszem az őszinte döbbenetemre, mikor először kezdtem el könyvesboltban dolgozni, és észre kellett vennem, hogy az emberek nem csak irodalmat vásárolnak, sőt – minő rettenet – van, aki egyáltalán nem is olvas irodalmat! Tudtam én, persze, hogy vannak más könyvek is a világon, csak valahogy azok nem számítottak.

Négy évvel később ott tartunk, hogy minden két-három irodalomra olvasok egy non-fictiont. Új témákat fedeztem fel (Antarktisz-expedíciók, fejlődéspszichológia, olvasásszociológia, tanatológia, pedagógia), és bár elég nagy kókler vagyok, mostanra eljutottam odáig, hogy el szoktam gondolkozni az olvasottakon, sőt, vitába bocsátkozom a leírtakkal a hazafelé döcögő autóbuszon.

Azon veszekedtünk ma, én és a könyv, hogy mi is a pedagógia, és hogy miként is működik ez a tanítás és/vagy nevelés az iskolában. Hiszen vannak vitás kérdések, például: az iskola a gyerek vagy a társadalom céljait szolgálja-e. A tantervnek a gyerek érdeklődésének vagy az “általános műveltség” eszményének kell-e megfelelnie. Feladata-e nevelni az iskolának, és ha igen, mire? Ez utóbbi rövidesen oda vezet, hogy cél a gyermekben a jó tulajdonságok erősítése és a rossz tulajdonságok leépítése. De ki dönti el, hogy mi jó, és mi rossz, és főleg, kinek a szempontjából próbálja eldönteni? Az iskolának az életre kell nevelnie és szoktatnia, vagy épp ellenkezőleg, üvegházban elzárva kell-e hagynia szépen megnőni az egyént?

Vajon a véges számú irodalomórát az irodalmi kánon megismertetésére, vagy az értő és örömteli olvasás megtanítására kell-e szánni? Fontosabb-e az információk megkeresésének, és helyességük ellenőrzésének módjára tanítani, vagy magát az információt kell elsajátíttatni?

Végeredményben én, a dilettáns, arra jutottam, hogy ahány pedagógiai forradalmár, annyi szisztéma, ami egyes gyerekeknek jó, más gyerekeknek meg nem jó. Hiszen számtalan válasz adható ezekre a kérdésekre, és amúgy sincsenek jó válaszok, mert mindegyik csak a maga egyéni kontextusában értelmezhető. És úgysem lesz soha olyan iskola, olyan tanterv, olyan didaktika, olyan tanár, és olyan bármi, ami minden egyes embernek megfelel, sőt, hasznos. Hogy nem lehet minden gyerekre ráhúzni még a Waldorfot sem, bármit olvassak is Vekerdy Tamásnál.

Már rég leszálltam a buszról, mikor aztán rájöttem még valamire, nevezetesen arra, hogy töredékét tudom csak annak, amit valaha is tanultam. A készségek megvannak, de az adatok elszálltak. De az írás-olvasás-összeadás szentháromságán felül (amit a legtöbben úgyis már óvodából hoznak) megmaradt valami más is. Hogy mi?

Csupa hatalmas szóval tudnám csak leírni, pedig igazából apróságokról van szó. Érzelmek lenyomatai, emlékmorzsák, epizódszereplők, anekdoták. Örömök, bánatok, büszke és megszégyenült pillanatok. Ezek a dolgok nem voltak a tananyag részei, de nekem a részemmé váltak.

Nem merném állítani, hogy általános érvényű igazságra bukkantam. De arra rájöttem, hogy én leginkább ezen a téren profitáltam az iskolából. Tét nélkül, kísérleti keretek között tanulhattam meg az emberi viselkedés formáit. Az érzelmek megélését és kifejezését, az együttműködés stratégiáit különféle vezetői típusokkal, és megtanultam megtalálni azokat a drága embereket, akiknél baj esetén menedéket lelhetek. Ezen felül nyilván tucatnyi olyan apróság is belém ivódott, amiknek a létezéséről nem is tudok, még kevésbé tudnám őket megnevezni.

Tanulság? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy ezt látom az iskolában a mai szememmel: lehetőséget a szerepek próbálgatására, és szúrós, bánatos kis emlékképeket. Hogy jövő ilyenkor, esetleg öt vagy tíz év múlva is ugyanezt fogom gondolni, azt nem merném megígérni. Akkor már kevésbé volna kockázatos azt lefektetni, hogy biztos nem így látom majd.

Majdnem kész

Nagyjából és csaknem mindennek a végére értem, amit a hétre terveztem. Még a házirendemet le kell tisztázni, és leírni szépen, és önéletrajzom sincs még, igaz, azt egy darabig még nem szeretném osztogatni… csak éppen jó volna hamar túl lenni rajta, önéletrajzot írni ugyanis undorító dolog.

Viszont elintéztem a vállalkozásos papírokat, majdnem munkanélküli lettem, csak aztán mégsem, voltam könyvtárban, és piacon. Takarítottam, szőnyeget mostam, és rendbe tettem a könyvespolcomat. Ez utóbbi, bármilyen banálisan hangzik is, nagyon fontos dolog volt, és vágytam is már rá egy ideje. Az irodalom közül kiválogattam a tényirodalmat, és most az ábécé elején vannak a verseskötetek, a végén következnek az antológiák, aztán a pszichológia, aztán az Antarktisz, aztán a műkorcsolya, és a végén nagyon sovány, nagyjából 12 centi kézimunka, origami, szakácskönyv és fotózás. Más témában nincsenek könyveim. :)

És Henry David Thoreaut elsőre beraktam a W-hez (mint Walden), aztán kicsit morcos voltam, mikor észrevettem a bakit. Egyébként Lawrence Blockot, Bernie Rhodenbarrt, Gulliver Fairbornt és aliasát okolom a hibáért.

De a legfontosabb volt, hogy néhány könyvet leselejteztem, amiknek költözéskor még megkegyelmeztem, de most száműztem őket a földszintre, ugyanis nem éreztem feltétlen szükségét, hogy a közelemben legyenek. Most, bár még mindig van hátsó sor, nagyjából elhanyagolható. Duplikátok vannak hátul, amikből mindkét példányra szükségem van, punktum (Emma meg én, A két Lotti) vagy más nyelvű példányok (Meg Cabot, Roald Dahl, Nick Hornby, Sue Townsend, Kurt Vonnegut, Jacqueline Wilson…), kivéve persze az olyan könyveket, amikből minden példánynak kívül kell lennie, mindegy, milyen nyelvű (Laura Ingalls Wilder, E. Lockhart, Lois Lowry, és természetesen J. K. Rowling).

Tudom, hogy ez rajtam kívül senkinek sem érdekes. Na és? Nekem viszont az, úgyhogy le kellett írnom.

Most pedig megyek aludni, mert holnap önéletrajzot kell írnom. És házirendet szövegeznem, aminek keretében többek között definiálnom kell, hogy melyik tevékenység számít hasznos dolognak, és melyik nem. A lehető legpontosabban, mert hajlamos vagyok a szabályok szavainak kifacsarására.

És amúgy meg sürgősen meg kellene tanulnom, hogy a dolgok nem “holnap” kezdődnek majd el, hanem “ma”, most és azonnal.

ÜKH

Minden évben a Könyvhét szombatja az első igazán nyárias nap, amikor szoknyát szoktam venni, és szandált. Ilyenkor szoktam könyvekre szert tenni, dedikáltatni, emberekkel találkozni, és beállni egy pultba vendégmunkásnak.

Arra mindenképpen jó volt, hogy ma se kelljen túl sokat gondolkoznom egészen addig, amíg el nem indultam haza, attól kezdve pedig magával ragadott a Csodaidők, és nem tervezek lefeküdni addig, amíg el nem érkezem arra a nyugodt és elégedett, megbékélt végpontra, ahova hiszem, és tudom, hogy el kell érkeznünk együtt, Judynak, Yaannak, Giinnek és nekem.

Gondolati lábkörmök

Ért ma egy megvilágosodás. A gondolatokról és a lábkörmökről szólt, meg arról, hogy a kettő dolog több szempontból hasonlít egymásra (és persze még több szempontból nem, de annak csak nem szentelek bejegyzést, hogy miben különbözik egymástól egy gondolat és egy lábköröm, mert merem remélni, hogy ezzel minden egyes olvasóm tisztában van.)

Mostanság olvasok önismereti pszichológiát, és fejben sokszor vitatkozom Mohás Líviával. Vannak olyan dolgok, amikben nagyon nem értek vele egyet, bár attól még lehet neki igaza. Valamire mégis rávilágított (innen a megvilágosodás). Igen, tudom, hogy banális.

Arra jöttem rá, hogy nem minden gondolat fontos. Nem minden gondolat érdemes feljegyzésre. Nem kell eszelősen igyekeznem, hogy ahányszor csak valami eszembe jutott, azt megőrizzem az utókornak, mint az emberi gondolkodás jelentős lépcsőfokát, vagy akár a saját gondolkodásomét. Arra is ráeszméltem, hogy ha egy-két ötlet kimaradt és elveszett, azokért talán nem is olyan nagy kár, mert ha elfeledkeztem róluk, akkor talán nem is voltak olyan fontosak.

A gondolatok, amennyiben jól értelmezem a jelenséget, az agy működésének melléktermékei. Nagyon jó dolog, hogy az agyam működik, és folyamatosan ontja magából az eredményeket. Nagyjából úgy, ahogy a lábamon is folyamatosan növekszik a köröm. Jó dolog, hogy van, nagyon hasznos, de soha eszembe sem jutna minden egyes levágott lábkörmöt megdátumozva üveg alá rejteni, és az utókor számára jegyzetekkel ellátni. Végtére is csak egy lábköröm. A legtöbb embernek van belőle, és csak attól, hogy ez a bizonyos darab az enyém, még nem lesz különleges.

Személyes igen, de különleges nem. És ez bizony jelentős különbség.