Címke: könyv

Megtört az átok?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tudtátok, hogy a Május 35 színtiszta szatíra? Én gyanítottam már egy ideje, de most meg is bizonyosodtam róla.

Egyébként meg a Komfortos Mennyországot olvasom (és ugyan senki sem hiszi el, hogy fogalmam sem volt róla, mikor kihoztam a könyvtárból, hogy épp most készült belőle film, pedig így volt), és időről időre sikoltozni tudnék tőle. Pedig szeretem az ilyesmit. Már nem a nemi erőszakot meg a darabolós gyilkosokat, de a rettenetes könyveket sok halállal.

Nem szoktam ilyesmit csinálni, de jól beleolvasgattam a végébe, mielőtt megpukkadok.

Olimpia, február, non-fiction és egyéb kínjaim

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem tudom, mire föl állítják, hogy a február az év legrövidebb hónapja. Nekem ez nem tűnt fel. (Kivéve mikor igen.) Visszatekintve nagyon is rövidnek tűnik, csak út közben tűnt talán hosszúnak? Nem tudnám megmondani.

Igazából elszoktam az írástól, csaknem kóros mértékben, és ez még csak nem is a legnagyobb baj. Elszoktam az olvasástól is, ami azt illeti. Hogy pontosan fejezzem ki magam, elszoktam az irodalomolvasástól. Nem akarja bevenni a gyomrom (igen, tudom, hogy nem megenni kell.)

Meg aztán az Olimpiát sikerült olyan pocsék időzónába tenni, hogy hajnali fél kettő és hat közé estek a versenyek, ami egyébként gyakorlatilag az egyetlen olyan szerencsés időpont volt, hogy mindent meg tudtam nézni élőben, csak aludni nem nagyon tudtam mikor. De hát mindent nem lehet egyszerre.

Szóval most fáradt vagyok, és nem tudom, hova lett az idő, és még olvasni se tudok, csak csupa nagyon depresszív non-fictiont, úgymint olvasás- és oktatásszociológia, pszichológia és társai. Már voltak hiperaktívok, pszichopaták, alternatív oktatási modellek, autisták, rák és fejlődési rendellenességek, meg sok halál.

Ideje volna kilábalni ebből az egészből. De először is aludni kell sokat. Az a sejtésem, hogy ez a legfontosabb, és ez fog első sorban segíteni.

És hogy utána? Nem tudom. Azt se tudom, mikor lesz majd “utána”. Addig is… nem tudom. Várok? Alszom?

Egyszer késztetést érzek, hogy mindent leírjak, ami csak eszembe jutott, amire csak gondoltam, amiről álmodozom, amit tervezek, de egy pillanattal később már nem látom értelmét az egésznek, és lusta vagyok egyáltalán belekezdeni is.

Nincs értelme a mondatoknak, amiket írok, ami azért nagy kár, mert egy csomó mindenfélén gondolkozom napközben, meg értékesnek tűnő gondolataim is vannak, de valahogy ilyenkor vagy nem találom őket értékesnek, vagy nincs kedvem és türelmem leírni őket, de sokszor még megfogalmazni sem.

Egyébként is, meglehetős gyakorisággal járok úgy is, hogy abszolút nem azt mondom – nem azt a szót használom – amit elterveztem. Ezért is gyanítom, hogy az írás és a beszéd egyáltalán nem ugyanaz a folyamat, és nem is ugyanannak a tevékenységnek a kétféle különböző megnyilatkozása. (Vagy csak gyorsabban gépelek, mint ahogy beszélek, de… hát, ez valószínűtlen, mert sokszor annál is gyorsabban beszélek, mint ahogy gondolkodom, és ez az írással még nem fordult elő.)

És egyébként ma meg akarták venni tőlem Rényi Miklóstól a Szigeti Veszedelmet. (Nem adtam oda, mert irigy vagyok.)

Tavalyi könyvek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Van egy olyan meglehetősen erős sejtésem, hogy az én év végi (év eleji) statisztikáim az ég világon senkit sem érdekelnek rajtam kívül, de ez, szokás szerint nem gátol meg abban, hogy le is írjam őket. A helyzet az, hogy ha az ilyesmi elegendő volna ahhoz, hogy eltántorítson, akkor még kevesebbet írnék, mint egyébként. Az meg aztán kinek jó? Azoknak, akiket úgysem érdekel, úgyis mindegy, nekem pedig rosszabb. Így.

A helyzet az, hogy tavaly is összeolvastam mindenféle dolgokat. Olyasmiket is, amikre már abszolút nem is emlékszem. Még akkor sem feltétlenül, mikor elolvasom, hogy milyen jegyzeteket fűztem melléjük. 2009-re finomítottam kicsit a táblázatomon, már nemcsak nyelv és terjedelem szerint vannak csoportosítva, hanem bontottam műfaj szerint is (próza, vers, non-fiction), illetve a szerző nemzetisége szerint szintén. Újdonság továbbá, hogy az év elején 10-es skálán osztályoztam minden könyvet, de mikor sokallni kezdtem a lehetőségeket, váltottam az Amazonon is használt ötös skálára (Loved it, Liked it, It was OK, Didn’t like it, Hated it). Új dolog volt még továbbá, hogy nyitottam új irányokba is, nevezetesen a kortárs (és nem kortárs) magyar irodalom, a nem angol-vagy-amerikai irodalom, a nem-ifjúsági irodalom, és a novellák felé, és igyekeztem a non-fiction (tudományos / ismeretterjesztő / dokumentum) arányát növelni az elmúlt évekhez képest. Ehhez tegyük még hozzá azt az adatot is, hogy a munkahelyre való ingázás a napi szűk egy óráról napi bő két és fél órára növekedett, és azt is, hogy nem csak a buszon szoktam olvasni.

Így kaptam azt a megdöbbentő számadatot, hogy a 2009-es évben 40692 oldal nyomtatott szöveget olvastam, és ebben nincs benne mindaz, amit nem fejeztem be, és ezért nem került bele a nyilvántartásba (kapásból három ilyen jut eszembe, de lehet, hogy van több is – Melissa Anelli: Harry, a history – Szomory Dezső: Gyuri – Angela Brazil: The youngest girl on Fifth – nyugodtan hozzá is adhatnánk tehát még nagyjából 200-at az egyenleghez, csak éppen az már nem oszt, nem szoroz). Nem tudom, hogy mi az országos átlag, de nem tudom, hogy a napi átlagos 112 oldal (legalacsonyabb novemberben: 18,9 – legmagasabb augusztusban: 175,6) elolvasása mennyire számít normálisnak, soknak vagy kevésnek. Ezt az oldalszámot 146 regény, 23 non-fiction könyv, 12 verseskötet és 441 novella tette ki (ennek túnyomó része 19 kötetben, meg néhány másik elszórtan).

Új fejlemény: a 181 monográfiából kereken 150 olyan, amit nem olvastam még korábban, és a novelláskötetek közül is csak egyet (Kurt Vonnegut: Majomház).

Ami még bizarr: az idei 200 könyvből 46 esik abba a kategóriába, amit úgy nevezek, hogy “meghalós könyv”, azaz a fő témája vagy a halál, vagy a főszereplő meghal benne, vagy a főszereplőhöz egy nagyon közel álló valaki meghal benne, vagy a cselekménye a haldoklás, esetleg a halál utáni élet. Ez durván minden negyedik könyvet jelenti arról nem is beszélve, hogy közben írtam is egy ilyent, amiből le lehetne vonni azt a következtetést, hogy ezért vagyok ennyire depressziós mostanában, de ez a következtetés hibás, ugyanis imádom a meghalós könyveket.

Az idei kedvenc (legtöbbet olvasott) szerzőim a következők: Kiss Ottó (11 kötet, két ismétléssel) Meg Cabot (8 kötet), Astrid Lindgren (7 kötet). A dobogóról lemaradtak Madeleine L’Engle, Henning Mankell és Raana Raas (4-4), hatan állnak holtversenyben ötödikként 3 kötettel, és húszan osztoznak a 2 pontot érő hatodik helyen. Ha valakit érdekelnek a pontos nevek, keressen meg, és szívesen megosztom vele.

Oldalszámok tekintetében az összesített rangsor kicsit változik, a TOP 10 a következőképpen fest: Meg Cabot (1851), Raana Raas (1651), Kurt Vonnegut (992), Madeleine L’Engle (980), Astrid Lindgren (942), Darvasi László (902), Kiss Ottó (868), Henning Mankell (815), Berg Judit (789) és C. D. Payne (785). A 11. helyen álló Takami Kósun azért méltó említésre, mert ő ezt a 738 oldalt, az egyetlen Battle Royale kötetével érte el, ami – nem meglepetésre – a leghosszabb könyvem volt az idén. Az utolsó helyezést egyébként Molnár Ferenc érte el, összesen 1 oldallal :) Az ominózus oldal a Könyvember c. novelláskötetben szerepelt, cím nélküli töredék.

A regények átlagosan 201 oldal hosszúak voltak, a novellák pedig 9.

Novellát, tárcát, és egyéb kisprózát legtöbbet az idén Darvasi Lászlótól/Szív Ernőtől sikerült (3+34 db), a következő versenyző Kosztolányi Dezső (28), Kurt Vonnegut (26), P. G. Wodehouse (20), Kiss Ottó (16), Thury Zoltán, aki számomra az idei év egyik legnagyobb felfedezése (15), Karinthy Frigyes (12), és megosztottan Heltai Jenő, Márai Sándor és Móricz Zsigmond (10).

Nemzeti hovatartozás szerint 59 könyv származott az Egyesült Államokból, 48 volt magyar, 30 brit (beleértve az ír és skót szerzőket is, walesivel nem volt idén dolgom), 12 svéd, 8 német, 5 ausztrál és 5 norvég, 4 kanadai és 4 francia, 2 japán, és egy-egy finn, olasz, dél-amerikai és svájci. Amennyiben tudok összeadni ez összesen 181 tétel. A novelláskötetek csaknem mind magyarok, eltekintve három amerikaitól (Vonnegut, Bradbury és egy antológia) és három brittől (két Wodehouse és egy Wilde).

Magyarul 147 könyvet olvastam, angolul 34-et. Az angolok átlagosan 8 oldallal voltak hosszabbak, mint a magyarok. Négy olyan szerző volt, akit két nyelven is olvastam: Meg Cabot, Astrid Lindgren, Kurt Vonnegut és Nick Hornby.

A 181 cím közül 23 volt non-fiction, témájukat tekintve az alábbiak: könyvekről, irodalomról, írásról és olvasásról szólt 9, életrajz, útleírás vagy napló volt 6, ebből az egyik egy macskáról szólt, nemzetszociológia 3, az Antarktiszról 2, a fennmaradó három tétel pedig fizika, pszichológia és halál. A versek között nincs ennyi variáció: valamennyi kortárs magyar gyereklíra volt.

A leghosszabb könyv az idén, mint említettem volt, Takami Kósun: Battle Royale (738) volt, a leghosszabb angol nyelvű Meg Cabot: The Princess Diaries 10 (384), és a leghosszabb non-fiction Mark Twain: Önéletrajz (398). A legrövidebb az idén Kiss Ottó: Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután (32), angolul Astrid Lindgren: Lotta says ‘no’! (56), a legrövidebb non-fiction pedig Dobos Éva: José Rizal – írói arckép (48). A leghosszabb novella (kisregény?) Szív Ernő: A berlini fekete füzet volt (78), a második leghosszabb pedig Déry Tibor: Vidám temetés (54). A legrövidebb a már korábban említett egyoldalas Molnár Ferenc.

A novellákat három fokozaton osztályoztam, (vagy semmi, vagy + vagy ++), a komplett könyveket pedig egyszer egy 10-es skálán, később pedig 5-ösön. Az év végi átlag 7,75 és 4,05 volt, azaz összességében a legtöbb könyv tetszett. És, ami a legszebb, hogy ha ezt az adatot súlyozzuk az oldalszámokkal, akkor is 7,73 illetve 4,12 az eredmény, azaz elég egyenletesen, hossztól független is szeretem, vagy utálom a könyveket.

Mára végezetül álljon itt a lista azokról a novellákról, amik ++ minősítést kaptak, és azokról a regényekről, amik az egyik skálán 10, a másik skálán 5 pontot értek el, ezek ugyanis olyanok, amiket tényleg szívből tudok ajánlani bárkinek, igaz, egy részüket csak azoknak, akik szeretik a “meghalós regényeket”:

A novellák

  • Dragomán György: Hevimetál
  • Heltai Jenő: Katonakönyvtár
  • Jónás Tamás: A nő, akivel folyton szeretkeznem kell
  • Kiss Ottó: Csúszda a jövőbe
  • Kiss Ottó: A halhatatlan tizenegy
  • Szív Ernő: A berlini fekete füzet (PDF)
  • Thury Zoltán: A nagy baba
  • Vonnegut, Kurt: Tom Edison kutyája
  • Vonnegut, Kurt: A Barnhouse-effektus

A regények

  • Adams, Douglas: Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája
  • Block, Lawrence: A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
  • Cabot, Meg: The Princess Diaries 10: Forever Princess
  • Cabot, Meg: Mediator: Heaven sent
  • Creech, Sharon: Bloomability
  • Czigány Zoltán: Csoda és Kósza körül a Föld
  • Gavalda, Anna: 35 kiló remény
  • Gleitzman, Morris: Two weeks with the Queen
  • Gyurkovics Tibor: Üveggolyó
  • Kästner, Erich: Pötyi és Anti
  • Kiss Ottó: Csillagszedő Márió
  • Kiss Ottó: Szövetek
  • Kiss Ottó: Az elmerült kert
  • Kiss Ottó: Javrik könyve
  • Kiss Ottó: Visszafelé hull a hó
  • Kurland, Roger: Játszótér
  • Lelord, Francois: Hector a múló idő nyomában
  • L’Engle, Madeleine: Csillagvágta
  • Lockhart, E.: The treasure map of boys
  • Loe, Erlend: Naiv.Szuper
  • Mankell, Henning: A fiú, aki a hóban aludt
  • Mankell, Henning: Utazás a világ végére
  • Márton Klára: Tessék engem elrabolni
  • Nicholls, Sally: Ways to live forever…
  • Payne, C. D.: Lázongó ifjúság
  • Payne, C. D.: Leláncolt ifjúság
  • Payne, C. D.: Száműzött ifjúság
  • Pennypacker, Sara: Klementin
  • Pennypacker, Sara: Tehetséges Klementin
  • Picoult, Jodi: Szívtől szívig
  • Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse
  • Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak
  • Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás
  • Shackleton, Ernest: Dél – az Endurance hajótöröttjei 1914-1917
  • Vonnegut, Kurt: Galápagos
  • Vonnegut, Kurt: A Titán szirénjei
  • Wilson, Jacqueline: A tesóm nem semmi

…a könyv, a mese

Közzétéve Szerző:
Válasz

Írhatnék néha, tudom én. Akár gyakrabban is. De mégis, miről? Ami a munkahelyemen zajlik, arra még gondolni sem szeretek, nemhogy megörökíteni az utókor számára. A napoknak abban a részében, amelyiket ébren töltöm, nem dolgozni vagyok és nem eszem, akkor olvasok. Terápiás jelleggel. Szinten tartás végett. Nem úgy, mint az alkoholista, aki egyszer berúgott, és utána már csak őrzi az állapotot. Én a saját életemnek a felszínén kívánok maradni a könyveim által. Mielőtt valami alattomos áramlás lehúzna a víz alá, és belefulladnék.

Múlt héten jött egy csomagom az Amazontól – az első olyan, ami időben megérkezett, bár ez sem volt gond nélkül. Belecsomagoltak ugyanis valamit, amit én egyáltalán nem rendeltem. Benne volt tizenkét könyv, egy DVD és még valami. A sertésinfluenza vírusa. De már köszönöm, egészen jól túl vagyok rajta. Csak a fejem fáj még mindig, és a csuklóm meg a bokám.

Nem olyan régen – vagy éppen régen? – a kezembe került egy könyv. Az volt a címe, hogy “Segített a könyv, a mese”. Az ugyanezen a címen futó pályázat anyagait gyűjtötte egybe, mindenféle emberek vallottak arról, hogy az ő életükben miféle szerepet tölt be a betű, milyen helyzetekre kínált már megoldást, meg ilyesmi. Csupa Nagy Érzelem és Magvas Gondolat. De azért jó volt. Jó volt azt látni, hogy igen, a könyv fontos mások életében is.

Igaz, olyat, amit én vallottam volna, senki sem vallott. Iskolai fogalmazás-szagú dolgozatok voltak ezek, olvasónapló-szemelvények, és Így Birkóztam Meg Az Élet Nagy Kihívásaival-történetek. Nekem nincs ilyen történetem, illetve van, de az általános sokkal érdekesebb. Hogy mi az én általános vallomásom? A következő:

Az életem unalmas, annyira unalmas, hogy még engem sem érdekel. Ha mégis elkezdek gondolkozni rajta, egyre rosszabbul és rosszabbul érzem magam. Kínomban eszem, vagy gyalogolok, vagy vásárolok, vagy bámulok ki az ablakon, alszom, és nem tudok mit kezdeni a fölös agyi kapacitásaimmal. Úgyhogy olvasok. Vadul teszem egyik kirándulást a másik után valaki más agyvelejébe, néha napjában többet is. A lényeg az, hogy valami elterelje a gondolataimat saját magamról. A könyv erre alkalmas, és erre való. Úgyhogy olvasok. Nem azért élek, hogy olvassak, de azért élek még, mert olvasok, és azért olvasok, hogy éljek. Ez az én történetem. Semmi nagyszabású líra. Semmi megváltás.

A rend kedvéért elárulom, hogy létezik még két alternatív eset, amikor nem alszom, nem eszem, és nem dolgozom, de nem is olvasok. Vagy írok, vagy korcsolyát nézek. Hah, királyság.

Igaz, mostanában még a könyveimről se írok. Mire összeszedném a gondolataimat az egyikről, már réges-régen túlhaladtam rajta, és három regény távlatából már nehezebben emlékszem. Csak a vicc kedvéért álljon itt mondjuk azon könyvek listája, amiket azóta olvastam, hogy legutóbb blogot írtam (07.29.) érzékeltetendő a szokás kóros mivoltát. És hogy legalább a könyvekről írjak – valamit. (A szerzőjüket meg a címüket.) A rend kedvéért inkább ábécé- mint időrendben, és minden szokásos értékelés és kommentár nélkül, azok ugyanis csak az én titkos adatbázisomban találhatók meg.

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes, Bosnyák Viktória: Tündérboszorkány, Meg Cabot: Mediator: Love you to death, Meg Cabot: Mediator: High stakes, Meg Cabot: Mediator: Mean spirits, Meg Cabot: Mediator: Young blood, Meg Cabot: Mediator: Grave doubts, Meg Cabot: Mediator: Heaven sent, Robert Cormier: The bumblebee flies anyway, Frank Cottrell Boyce: Milliók, Chris Crutcher: Staying fat for Sarah Brynes, Paul Davies: Hogyan építsünk időgépet?, Daniel Keyes: Az ötödik Sally, Astrid Lindgren: Pirosházi történetek, E. Lockhart: The treasure map of boys, Lois Lowry: Find a stranger, say goodbye, Mosonyi Alíz: Szekrénymesék, Raana Raas: Csodaidők 1 – Az ogfák vöröse, Raana Raas: Csodaidők 2 – Kiszakadtak, Raana Raas: Csodaidők 3 – Árulás, Erich Segal: Oliver története, Takami Kósun: Battle Royale, Gabrielle Zevin: Elsewhere. Összesített oldalszám 6091, ebből angol 2476.

Hogy ez mire volt jó, azt nem tudom, ne is kérdezzétek. Inkább örüljetek, hogy van itt betű.

Könyvtár

Közzétéve Szerző:
Válasz

Mostanában könyvtárba járok. Elég meglepő ez tekintetbe véve az alapvető ellenérzésemet az intézménnyel szemben. De a helyzet az, hogy beláttam, egyszerűen lehetetlen minden könyvet birtokolni (anyagilag és tárolóhely tekintetében egyaránt) amit elolvasok. A bolti kölcsönzés is csak ideig-óráig jelent megoldást, az új könyvek esetében természetesen kiváló lehetőség, de a régieket mégis, hogy érjem el?

Szóval erőt vettem magamon, és beiratkoztam a könyvtárba. Szerencsére a réges-régen elkövetett vétségek a) tudtommal mind rendeződtek, b) a könyvtár számítógépes rendszerének kiépítése előtt történtek, és c) kiskorúságom és fiatalkorúságom idejére estek, és a kiskorúak védelmét illetően ezek az adatok nem hozzáférhetőek, konkrét esetben még előlem is el vannak titkolva.

Így aztán vaskos listákkal járom a könyvtárakat. Mindjárt hármat is, de a nyári zárva tartások alatt kénytelen leszek beiktatni egy negyediket is.

Azt a relációt véltem felfedezni, hogy minél több könyv van egy könyvtárban, annál kevésbé kedvesek a könyvtárosok. Ez egy meglehetősen konzekvens tendencia – volt egészen a mai napig. Történt ugyanis, hogy ma, munka előtt útba kívántam ejteni mind a három könyvtárat. (Tele volt az ablakpárkányom, ott tárolom ugyanis az elolvasott, visszavitelre váró köteteket.) Nagyon meleg volt, és nem nagyon esett jól cipelni azt a 16 könyvet, amit vissza kívántam vinni, szóval szentül elhatároztam, hogy ezeket most csak lerakom, és nem hozok ki mást.

A terv ha nem is totális, de csúfos kudarcba fulladt.

Viszont ma mind a három könyvtárban végtelenül kedvesek voltak velem. Hm. Zavarba ejtő. A nagy kedvesség annyira felbátorított, hogy a rémisztő nevű könyvtárközi kölcsönzés nevű tranzakciót is igénybe vettem, majd kiderül, hogy sikerrel jár-e.

További adalék a mai naphoz: amikor éppen nem kölcsönöztem a könyvtárban, két bizonyos könyvet kerestem a polcon, egymás testvérei ugyanis, de csak az egyiket találtam ott. Nem túl keresett cím, de tudomásul vettem, sőt, örültem, hogy rajtam kívül valaki mást is érdekel. A másikat azért elhoztam.

Itthon szembesültem vele, hogy én vettem ki a kérdéses darabot két héttel korábban.