Fáj az ujjam a körmöm alatt. Tényleg be kellett volna áztatni kis kamillába, ahogy terveztem. Árcímkéket vakarásztam egész reggel, délelőtt, meg kora délután. Az árcímkéknek megvan az a rossz tulajdonságuk, hogy hegyes a sarkuk, és az a hegyes sarok vakargatás közben bevág a körmöd alá. Ahol az a nagyon érzékeny, vékony, rózsaszín bőr van, ami egy pillanat alatt vérzik, és nagyon fáj.

Na, ott fáj.

Egyébként meg összefutottam hazafelé – még ha tágan is értelmezzük a hazafelé kifejezést – összefutottam egy volt gimis osztálytárssal. Nevezzük az egyszerűség kedvéért L.-nek. Fogalmam sincs, volt-e már valaki L. az elmúlt három év során, a lényeg az, hogy ha volt is, valószínűleg valaki mást értettem alatta. Ez az L. éppen szállt le a metróról, amire én éppen felszálltam volna, csakhogy megszólítottam, és mégsem szálltam fel, hanem egy körülbelül tíz percet beszélgettünk. És igazolva láttam azt a tényt, amit mindig is éreztem, hogy az olyanok, mint L., és az olyanok, mint én sosem tartoznak egy kasztba. Aki egyetemista, arra költi az ösztöndíját, hogy időnként berúgjon a haverokkal, a mai napig összejár a gimis osztálytársakkal (akiket én már fel se tudnék sorolni. A múltkor, mikor kezembe került a Szalagavatóm DVD-je, és végighallgattam a névsort, csak lestem, hogy “tényleg, ez meg az is oda járt!”)

És a vicces az, hogy így, lassan három év távlatából már nem fáj, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Valahol persze kicsit piszkál a féltékenység, mert mindig gyűlöltem, ha kihagynak valamiből, amiben pedig éppen annyi jogom és okom lenne (lehetne?) részt venni, mint másoknak. De mégsem bánom.

Mindenféle lányok vannak a világon. Vannak bulizós lányok, meg vannak nem bulizós lányok. Vannak felszabadult és görcsös lányok. Vannak lányok, akik azért isznak, mert jól érzik magukat. Vannak olyan lányok is, akik azért isznak, hogy feloldják a görcsöt. És vannak olyan lányok is, akik azért nem buliznak, azért nem isznak, mert félnek attól, hogy mi történne, ha mindaz, amit ők görcsösen visszatartanak, kiszabadulna.

Nem akarom tudni, mi lapul bennem mélyen, nem akarom tudni a szorongásom okát és eredetét. Nem akarom tudni, mi jön ki belőlem, ha felszakadnak a gátjaim. Rettegek attól, hogy elveszítem az önkontrollomat.

És egyébként is: hogy rúgjak be bármikor alaposan, ha egyszer minden alkoholnak olyan rettenetes szaga és íze van?

Ma éjjelre kakaót főztem. Ahhoz volt kedvem. Olyan jólesik. Máshogy meleg, mint a tea, más a textúrája is, bár nem tudom, mennyire értelmes dolog folyadékok esetében textúráról beszélni. Mindenesetre másféle minőségű lé, és most nagyon jólesik. A kakaó jó. Az esti kakaó még jobb. Még akkor is, ha most, a nap folyamán majdhogynem először kicsit ideges vagyok. (Jó, a reggelt kivéve, akkor is ideges voltam, de az elmúlt.) Kiengedtem a macskát, mert tudom, hogy annyira szeret mindig kimenni, de amíg vissza nem hozom, görcsben áll a gyomrom. Ugye nem ilyen, amikor az ember először engedi a gyerekét iskolába? Ugye nem ilyen, amikor először hagyja ott a nagyszülőknél? Amikor először… amikor először bármi. Vagy tizedszer. Vagy akárhányadszor. És az sem múlik el soha? Azt hiszem, itt az ideje, hogy komolyan átgondoljam ezt a “sok gyereket akarok”-dolgot.

Egyébként megint gondolkoztam hazafelé, amikor baktattam a körúton. Olyan kellemes, nyári este volt, egy szál pólóban voltam, meleg szellő fújdogált meg ilyesmi. Olyan este, amikor kézen fogva andalogni, és hintázni lenne kedvem, de akkor sem érzem magam végtelenül magányosnak és elhagyatottnak, ha egyedül vagyok. Olyan igazi, belevaló nyári este volt, talán az első az idén. És gondolkoztam. Igenis jó hely ez a Bizonyos Bevásárlóközpont. Oké, rengeteget kínlódom, de akkor is fejlődik az emberismeretem, a szociális érzékem, a gyakorlati érzékem szintúgy, és izgalmas dolog megfigyelni közösségeket működés közben. Ez az, amiért nem bánom a műanyag fényt meg a műanyag levegőt egész nap – a sok ember. A sok ember, aki ott dolgozik, meg az a sok, aki ott vásárol. És akik közül senki sem egészen százas, sőt.

Arra rájöttem, és még csak nem is ma, hogy egyetlen pasi se normális. Ma csak megerősítést nyertem ebben a felfogásomban. A kérdés tehát az, hogy hol van az a szint, amin felül nem vagyok képes elviselni a tenyészhím nemnormálisságát. Ők képzik az egyszerűség kedvéért A-nak nevezett halmaz számosságát, akik az x > a egyenlőtlenségnek eleget tesznek Emellett létre kell hozni egy másik halmazt is, figyelembe véve, hogy én sem vagyok éppen egy egyszerű eset: ennek a halmaznak a számosságát azok a pasik képzik, akik vannak annyira idióták, hogy képesek legyenek elviselni engem. Nevezzük ezt a halmazt B-nek, amely az x < b egyenlőtlenséggel írhatók fel. Tehát a potenciális pasi (P) eleme az A és B halmaz metszetének.

A kérdés csupán az, hogy van-e a két halmaznak metszete. Előfordulhat, hogy nincs (üres halmaz), tehát az a pasi, aki annyira hülye, hogy engem elvisel, azt már én képtelen vagyok elviselni. Ebben az esetben egyrészt csökkentenem kell az A értéket, azaz toleránsabbnak kell lennem és/vagy növelnem kell a B értékét, amennyiben konformizálódnom kell, és az átlagos hím számára elfogadhatóbb formációkat ölteni. Aztán persze az is lehet, hogy van metszete a két halmaznak, és akkor viszont nincs más teendőm, mint várni és remélni.

Továbbá amennyiben metszet számossága 3, akkor a felhasznált elemek mennyisége alapján mégis kénytelen leszek növelni a tartományt a fentebb ismertetett módok valamelyikén. Ha több mint 3, akkor még próbálkozhatok, ha pedig kevesebb, mint 3, akkor valahol nagy félreértés történt. (Kicsit pihent vagyok ma éjjel, tudom. Viszont most kimegyek a macskáért, és kidobom a papírokat, amikre a számegyeneseket és grafikonokat rajzoltam.)

Tekintve, hogy ez az első igazi munkahelyem (hiszen az, ahol évente csak pár hetet dolgozom, azt hiszem, nem számít igazán), nincs igazán összehasonlítási alapom. Abban ennek ellenére biztos vagyok, hogy vannak nagyon is abnormális, deformált jelenségek ebben a közösségben. Az egyik, amit néha nagyon nehezen viselek, az az, hogy van néhány ember, akiknek olyan kifejezetten nagy és széles skálán mozgó lelki élete van. Akkor lelki életek vannak, hogy beleremeg a mennyezet. És valahogy mindig mindenki aszerint alkalmazkodik, ugrik, tevékenykedik, hogy ennek a néhány meghatározó léleknek milyen napja van, és mindent megtesznek azért, hogy felvidítsák, vagy vidáman tartsák, vagy… nem is tudom. Ja, és mintha ez a műszak jobban jeleskedne ebben a lelki élet dologban, mint a másik, a miénk. Másrészt nagy erőkkel zajlik a folyamatos bolha → elefánt irányú metamorfózis, és tök jelentéktelen dolgoknak lehet akkora feneket keríteni, hogy ki se fér a biztonsági kapuk között. De erre még lehet azt mondani, hogy butaság, vagy ilyesmi: ártalmatlan fontoskodás. De amikor a fontos dolgokkal meg senki nem foglalkozik, akkor nem tudom eldönteni, hogy én vagyok-e a buta és hibás értékrendű. vagy itt tényleg nem stimmel valami.

Akkora kultusz van itt például az evés körül, mintha az lenne a nap legfontosabb eseménye, hogy ki, mikor, kivel és mit eszik. Éppen ezért hajnali fél 5 után négy perccel legyen szíves mindenki, büntetőjogi felelőssége teljes tudatában nyilatkozni ezekben a kérdésekben. Megjegyzem, ilyen se nagyon volt még a másik műszakban. Lehet, hogy ez ennek a csapatnak az erőssége, nem tudom.

A harciassági tervek jegyében pedig elárulom, hogy az új életfelfogásom a következő: ha valakiről nem tudom eldönteni, hogy buta-e vagy rosszindulatú (vagy mind a kettő), arról a butát fogom feltételezni. És alapvetően mindnenkinek úgy indulok neki, hogy van annyi józan esze, hogy nem akar a kollégákkal összebalhézni, mert tudja, hogy együtt kell dolgozni akár a végtelenségig is, ha nem tovább, és jobb a békesség. Tehát rengeteg energiát és türelmet fogok beleölni abba, hogy akiről minden látszat azt sugallja, hogy rosszindulatú és görény (nem, ennyire rossz esetek – még – nincsenek, de ez most elmélet) azt is jóindulatú, csekélyértelmű lényként fogom kezelni. Az ugyanis sokkal szórakoztatóbb :D Ma is nagyon szórakoztató volt, amikor egy alaklom szülte Sherlock próbált olyan dolgokat elmondatni velem, amiket nekem eszem ágában nem volt elmondani, főleg nem neki. Hihi.

Most pedig megyek és lefekszem, és olvasok Biffet. Mert Biff jó :) Biff egy jószándékú idióta, és tényleg az. Már pedig ha Jézus (azaz Józsó) képes volt legjobb barátjaként elviselni ezt a jóindulatú idiótát, akkor kutya kötelességem nekem – még ha a szüői génállományom nem is olyan kiváló, mint az övé – is legalább megtűrni és nem utálni őket. Ez a terv.

Még jó, hogy múlt éjjel a Mézesfalásról írtam. (És ezáltal eszembe sem jutott arról ömlengeni, hogy mennyire pánikolok a mai nap miatt.) Mert azért akárhogy nézzük is, nem tűnt túl szívderítő elfoglaltságnak egész nap egyedül “őrizni a házat”, de legalábbis a részleget. És bár voltak vigaszt nyújtó gondolataim, a rettegés csak eluralkodott rajtam. Nos, még jó, hogy mindennek tegnap nem engedtem szabad folyást. Nagyon kínosan venné ki magát a ma történtek ismeretében.

Hogy mi minden történt? Ó, igazán semmi különös. Már persze azon kívül, hogy rájöttem: sokkal jobban boldogulok egyedül, mintha H. van mellém osztva, és egymás sorsát rontjuk, de leginkább ő az enyémet. Az egyetlen, ami zavart, hogy nem tudok állandóan ki-be rohangálni a raktárba sok könyvvel megpakolva, mert addig nincs senki, aki őrizné a házamat. Igaz, hogy ugyanezt akkor sem tehetem meg, amikor H. van beosztva mellém, mert ő képtelen arra, hogy ott maradjon, ahol kell. És ne tegyen megjegyzéseket arra, hogy mit kell nekem ennyit pakolni. Buzgómócsingozni.

Hogy ezen kívül mi történt még, amiért sokkal jobban viseltem a mai napot, mint egy átlagos “rossz szombatot”? Nos, az úgy kezdődött, hogy nálam maradt a bolti mobil… ja nem, az egy másik történet :)

Szóval ez úgy kezdődött, hogy bemondták a hangosban, hogy ki kell üríteni az épületet, bombariadó van. A vevők csúnya arcokat vágtak, levágták a könyveket az első alkalmas helyre, és kiviharzottak. Az egyen-pólósok szerény számú csapata… felragyogott. :) Három előtt kicsivel bezártunk, az öltözőben röhögtünk – mindenen, bármin, de tényleg bármin. Többek között még azon is, hogy ha esetleg felrobbanunk, akkor nem lesz munkahelyünk. Hihi. Tulajdonképpen nem olyan nagyon vicces, de ott és akkor az volt. Háromkor tehát szépen kisétáltunk a hátsó ajtón, megígértük, hogy szépen együtt maradunk, vigyázunk egymásra, nem megyünk át a piros lámpán, és fél hétig vissza se mentünk. Bizony ám.

Három és fél órát töltöttünk a szabadban. Szelídítettünk egy cirmos-fehér kiscicát. Egyesek vásároltak növényeket. Hatalmas mennyiségű IKEÁ-s hot dogot fogyasztottunk. Mindannyian. Pepparkakort is. Ültünk a napon. Többen leégtek kicsit. Én pont nem. Sütött a nap. Beszélgettünk. Élveztük az életet. És éppen csak egy kicsit sajnáltam, hogy ez egy “rossz szombat”, és hogy a másik csapat, akikkel most, ha nem is összezárva, de kizárva voltunk együtt.

De tulajdonképpen nem is bántam annyira, most, hogy így belegondolok. Most, hogy így belegondolok, csak sajnálom kicsit, de tényleg csak kicsit. Velük úgyis nehezebben jöttem ki eddig, és ez most talán egy picikét változott. Tulajdonképpen éppen csak egyetlen jó indokot tudnék felhozni, amiért kicsit mégiscsak sajnálom, ez a jó indok pedig… nos, jelen lila blogban már-már emblematikus jelzőivel élve egy magas és jóképű indok :)

Mindenesetre nagyon kellemes bombariadó volt. Ha nem is az ideális eltöltése egy nagyszombatnak, azért messze nem is a legrosszabb alternatíva. Arról nem is beszélve, hogy a mai munkaidőnk csaknem egyharmadát a szabad levegőn ücsörögve töltöttünk, hintázással, kiscicázással és hot dog fogyasztásával. És ezért még fizetést is fogunk kapni :) Mert ez munkaidő, amit kifizetnek. Azért ez sem rossz üzlet, igaz-e?

Amíg nem voltam itthon, mindenféle eget rengető dolgok történtek. Főtt sonka. Meg tojás is. Mikor hazaértem, az utóbbiak meg is festődtek. Az idei politikai irányvonalaknak megfelelően piros és narancssárga színűek lettek. Kéket nem festettünk, ami meg a zöldet illeti, még csak zöld festékünk se volt. Piros és narancssárga tojások. Az egyiket megálmodtam, hogy milyen legyen, de persze, hogy nem sikerült egészen pontosan azt előállítani. Igazából amit tavaly festettem, az nagyon tetszett, és tudtam is volna reprodukálni, de az nem lett volna illendő. Úgyhogy idén másmilyent. Talán, majd egy másik húsvétkor.

Most pedig megyek aludni. Mert a friss levegőn elfárad az ember. Szerencsére a vásárlók is elfáradtak, úgyhogy nem nagyon jöttek már vissza a fél 7-es nyitás után. :) Jó éjt, kedveseim. Szép álmokat.