Címke: korcsolya

Csaba, korcsolya, interjú

Közzétéve Szerző:
Válasz

A Korikalauz különös képződmény, talán leginkább azt mondhatjuk rá, hogy műkorcsolya-rajongói közösség, és műfajában könnyen lehet, hogy a legjelentősebb és -népesebb a magyar weben. A tagjainak gyakorta szerez kéjes örömet, amikor a tévében a kommentárban hallanak viszont valamit, ami pusztán napokkal korábban került szóba a csoportban. Az egész olyan, mintha már ezer éve működne, összeszokott társaságként, holott voltaképpen egészen friss a közös történelmünk. Amikor egy egyetemi feladatom keretében interjút kellett készítenem valakivel, első gondolatom volt, hogy a közösség alapítójával, Suba Csabával beszélgessek el erről a jelenségről, és ő, szerencsémre, volt olyan nagylelkű, hogy ráállt a dologra.

Hogy kezdődött Nálad a műkorcsolya iránti érdeklődés?

Gyerekkoromban édesanyám követte a királyi tévében a műkorcsolya-közvetítéseket és egy idő után én is nézni kezdtem vele. Kezdetben csak az egyéni versenyek érdekeltek: a hölgyeknél Surya Bonaly, a férfiaknál Candeloro és Stojko lettek kedvenceim.

2000-ben kezdtem a jégtánc felé fordulni, és hamarosan már a párosokat is követni kezdtem. Anissináék és Fusar-Poliék párharcát feszült figyelemmel követtem egészen a 2002-es Olimpiáig.

Innentől kezdve már minden EB-t, VB-t és Olimpiát türelmetlenül vártam. Valamennyit rögzítettem is, kezdetben videóra, majd DVD-re. Az internet térhódításával aztán egyre több versenyt tudtam követni online is, és szerencsére az EuroSport évek óta végigközvetíti a Grand Prix-sorozatot.

Emlékszel az első alkalomra, amikor leesett az állad?

Anissináéknál, amikor először láttam, hogy a nő emeli fel a férfit és nem fordítva.

Hogy nőtt ki ebből a Korikalauz?

Minél több közvetítést láttam a műholdas adások elterjedésével, annál inkább a rajongójává váltam a sportnak. Kitaláltam, hogy indítok egy blogot, ahova képeket és információkat linkelek a versenyzőkről, leírom a versenyek eredményeit, a benyomásaimat és a tényeket.

Azzal szerettem volna színesíteni, hogy elbeszélgetnék egy-két korcsolyához közel álló emberrel. Így jött az ötlet, hogy meginterjúvoljam az EuroSport szakkommentátorát, dr. Fürst Juditot és az akkor még versenyző Tigran Vardanjant is.

A közösségi internet térhódításával eszembe jutott, hogy mi lenne, ha egy aktívan működő csoportot hoznék létre a korcsolyarajongókból. Így került a Korikalauz a facebookra.

Számítottál rá, hogy a semmiből egy pillanat alatt ilyen sokan leszünk?

Most már több mint egy éve működik a csoport, és a tagsága 400 fő felett jár. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen népszerű lesz. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sok korcsolyasporttal napi szinten foglalkozó személy is a táborunkat erősíti. Jóllehet, nem sűrűn tudnak hozzászólni a témákhoz, de egy-egy like-jukkal egyértelművé teszik, hogy figyelnek minket és tudnak rólunk.

Szerencsére aktív versenyzők is itt vannak velünk, így például a jégtáncos Lukács Ádám rendszeresen tájékoztat a velük zajló legfontosabb eseményekről.

Nagyon heterogén a társaság: versenyzők, szakemberek, kommentátorok, és a sok-sok különféle rajongó – voltaképpen szükségszerűek az összetűzések. Amikor elszabadulnak az indulatok, mennyire érzed úgy, hogy Tiéd a csoport, közbe kell szólnod, rendet kell tenned?

Előfordult már, hogy privátban elbeszélgettem egy-egy taggal, de azt gondolom, kezelhető a helyzet. Nagyobb szóváltásra még nem került sor. Persze véleménykülönbségek vannak, és a korcsolya sok szempontból szubjektív sportág, nem lehet mindenkinek egyforma ízlése. Mindenki a saját kedvenceinek drukkol; megvitatjuk, ha valami tetszett vagy valami nem. Nem vagyunk egyformák, ettől lesz színes ez a kis társaság.

De azért egy ilyen “kis” négyszáz fős társaságot elég komoly felelősség és időbefektetés vezetni. Mindig fölteszed az aktuális versenyek pontozólapját, menetrendjét, közvetítési naptárakat készítesz… Hogy találsz rá időt, türelmet?

Nagyon szívesen csinálom minden részét. Egyszerűen élvezem, ha ezzel foglalatoskodhatok. Kikapcsol, kiszakít a hétköznapi mókuskerékből és egy olyan pluszt ad az életembe, ami hiányozna, ha nem lenne. Természetesen nem csak én hozom a híreket, hisz nem lehetek egész nap gép előtt, nem leshetem az aktuális infókat, de amikor csak tehetem, gyűjtögetem a híreket és próbálom felrázni a csoportot.

Vannak állandó hozzászólók, és vannak csendes szemlélők is, de ez így is van rendjén. Van, aki nem érzi magát elég hozzáértőnek, és inkább csak elolvassa a számára érdekes és hasznos információkat, mások pedig pont azt élvezik, abban lelik örömüket, hogy megosztják gondolataikat, benyomásaikat egy-egy versenyről, programról.

Mennyire titkos életed a Korikalauz, meg egyáltalán a műkorcsolya-jégtánc? Tudja a környezeted, hogy ez a hobbid? Vagy amolyan bűnös élvezet?

Mondhatjuk, hogy bűnös élvezet, mert a közvetlen környezetemben csak a szűk családom tud a dologról. Persze nem titok, hogy foglalkozom ezzel, és nem is tagadnám, ha rákérdeznének, de a mindennapi munkám során ez nem kerül terítékre.

Lehet hozzád szólni, hogyha versenyt nézel?

Lehet, de nem érdemes.

Nem omlok össze, ha nem tudom mindig élőben nézni az éppen aktuális világversenyt, de igyekszem úgy alakítani a programjaimat, hogy ha lehet, akkor minél többet követhessek élőben, akár tévében, akár interneten keresztül.

A legjobban azt szeretem, amikor a Korikalauzon verseny közben írjuk meg a benyomásainkat, és azonnal lehetőség nyílik megvitatni a látottakat, mert a közvetlen környezetemben nincs olyan ember, akivel együtt ülhetnék le körmöt rágva izgulni egy versenyzőért.

Ha már versenyzők… Kik a kedvenceid? Esetleg kedvenc, emlékezetes programok…?

Jégtáncban a Weaver / Poje kettős az abszolút favorit, mióta a „Je Suis Malade” programjukat láttam, nem tudok elszakadni tőlük. Egyénizők között érdekes módon nincsenek kedvenceim és a párosoknál sem tudnék kiemelni egy kettőst a sok közül, akiket kedvelek.

Leginkább azért drukkolok, hogy mindenki jól fusson és izgalmas, szoros versenyeket lássak.

Mindenki fussa meg a legjobbat és győzzön a legjobb?

Abszolút.

Készülsz a budapesti EB-re?

Igen, szeretnék ott lenni élőben.

Nagy verseny várható januárban, hiszen alig néhány héttel leszünk az Olimpia előtt. Volna kedved olimpiai esélyeket latolgatni?

A párosoknál Volosozharék győzelmében hiszek, jégtáncban Daviséknek áll a zászló jelenleg. Ha Patrick Chan úgy fut, ahogy Párizsban, akkor verhetetlen lesz.

A hölgyeknél a legnyitottabb a verseny, ott éppúgy nyerhet Mao Asada, Yuna Kim, Ashley Wagner vagy akár egy orosz is. A hölgyek sokkal kiszámíthatatlanabb versenyzők, mint a férfiak.

Csaba2

Az Olimpia után új korszak kezdődik. Sokan visszavonulnak, ráadásul a jövő évadtól jön egy jelentős szabálymódosítás: engedélyezik a vokális zenét a programokban. Erről mi a véleményed?

Lehet, hogy azt várják, ettől majd újra népszerűbb lesz a műkorcsolya. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy a korcsolyázók azonnal élni fognak a lehetőséggel és vokális zenét választanak. A pontozóbírók fejével is kell egy kicsit gondolkodniuk és lehet, hogy közülük sokan a hagyományos kűröket preferálják majd és kevésbé lesznek nyitottak az újdonságokra.

Ugyanakkor szükség van innovációra és talán néhány versenyzőnek ad egyfajta pluszt ez a fajta szabadabb zeneválasztás. Kíváncsian várom, hogy milyen megoldásokat választanak majd a korcsolyázók és az edzőik.

Van olyan zene, amire nagyon szeretnéd, ha valaki futna?

Az egyik kedvenc zeném Vivaldi Négy évszakjából a Tél Allegro Non Molto része. Idén Patrick Chan a kűrjében használja ezt a zenét, és szuper a programja. Annak idején Lambielnek is csodálatos kűrje volt rá, de én még emlékszem gyerekkorom nagy kedvencére, Surya Bonaly-ra is, aki szintén futott erre a műre.

És húsz éve már, hogy a kedvenc énekesnőm Mariah Carey. Nagyon szívesen megnéznék például az ő egyik dalára egy kűrt. Remélem a vokális zeneválasztással ez a közeljövőben meg is valósulhat. Izgalmas lenne a két kedvencemet, a korcsolyát és a számomra legszebb hangot együtt élvezni.

Úgy látom, hogy a lelkesedésedben nincs hiány, úgyhogy egy darabig még nem kell aggódnunk, hogy eltűnik a Korikalauz az éterből.

Ó nem! Imádom ezt az egészet. Főleg a versenyek érdekelnek és a programok és az ezzel járó izgalom; meg a pontozás, a zenék, ruhák, az új arcok és a régi kedvencek… Vagyok már olyan öreg, hogy Fusar-Polit versenyző korában ismertem meg és most edzőként látom viszont a lihegőben. Olyanok a korcsolyázók, mint a régi ismerőseim.

Oberstdorf 2009

Közzétéve Szerző:
Válasz

Két éve nagyjából ilyenkor indulhattunk el hazafelé Németországból. Nyilván nem emlékszem a pontos dátumra. Az biztos, hogy a Nebelhorn Trophy műkorcsolyaversenyen voltam, aminek az idei szériáját a múlt hétvégén rendezték. Talán ezért gondolkoztam el azon, hogy milyen jó is volt akkor ott Bajorországban. Akkoriban nem írtam róla; hogy miért, annak megvan az oka, emlékszem is rá, de nem árulom el. Maradjon az én titkom.

A gála jutott most eszembe. Hogy milyen meseszerű volt az egész. Többnyire nem is szeretem a korcsolyagálákat, vacak zenék, vacak programok, fekvés-meghalás a jégen, és így tovább. A legvégén szokott lenni finálé, amit a tévé rendszerint nem közvetít, és ez talán jobb is így, mert attól mindig bőghetnékem van, mert alaposan meghatódom.

A 2009-es Nebelhorn Trophy gálája viszont mégiscsak különleges volt és meseszerű is, mert elég volt csak elsóhajtanom magam, és elkezdtek csodák történni.

Nem emlékszem már a pontos sorrendre. Azt tudom, hogy Lambiel gálaszámát nagyon untam, és megjegyeztem a mellettem ülőnek (ott szerzett ismerős volt), hogy legalább a ráadás legyen a Tell Vilmos rövidprogramjának a lépéssora. Hogy az lett-e? Persze, hogy az lett.

És amikor Alissa Czisny következett, felszólítottam a környezetemet, hogy legyenek szívesek drukkolni, hogy ne legyen még új gálaszáma, és az előző évadbeli Bridge over troubled watert korizza. Hogy jól drukkoltunk-e? Naná, hogy jól drukkoltunk.

Ezek után, amikor a finálé előtt megjegyeztem, hogy “Ezeknek” – ezeknek alatt Lambielt és Czisnyt értve – “párosban kéne korcsolyázniuk. El tudod képzelni a szóló forgáskombinációjukat?” akkor már csak egyszerű legyintés fogadott. Hiszen nekem se jöhet be minden, és ez azért igazán nagy kívánság volt.

És mi történt? Csoda, természetesen. Éppen csak kiejtettem a varázsszavakat, és a műsorközlő néni azt mondta, hogy most egy nagyon szokatlan párost szólít a jégre. Tudjátok-e, ki volt az a szokatlan páros? És azt, hogy mit csináltak?

Nem tudom, miről jutott ez most eszembe. Lehet, hogy az évforduló miatt. Vagy talán arról, hogy hónapok óta alkaul a fejemben egy blogbejegyzés arról, hogy vannak-e csodák – ez nem az a bejegyzés -, (részint gondolom ugyanennek köszönhető a múltkori daru-értelmezős bejegyzés is) de talán valami egészen másról.

Akárhogy is, most eltöltött ennek az emléknek a kellemes árnyéka. És ettől nekem most jó.

Kísértés

Közzétéve Szerző:
Válasz

Lesz Grazban korcsolyaverseny. Első sorban felnőtt, de lesz junior és novice korosztályos verseny is. És lesz a végén gála. (Reflektorok, pocsék popzene és közepesen látványos korcsolyázás.)

És Graz nincs is olyan messze. És kapható akciós vonatjegy. Annyira nem olcsó, mint Pozsonyba a busz, de nem vészesen drága. És a jégcsarnok nincs is annyira messze a vasútállomástól, illetve az elég olcsó szállástól.

33 induló van a lányoknál, és mindegyikük fut kűrt! Fleur Maxwell, Annette Dytrt, a magyar junior lányok, Chelsea és Fanni, Sarah Hecken, aki addigra csak felépül a sérüléséből és Lena Marocco, akiről még csak ódákat hallottam zengeni, és Isabelle Pieman, akinek olyan hosszú lába van, hogy nem is tudom, hogy tud ugrani egyáltalán.

A fiúknál ott van Kim Lucine az Ének az esőben kűrjével, amit megnézhetnék a bírók oldaláról is, nem úgy, mint Pozsonyban. És ott lesz az új szerelmem, Justus Strid. És Manuel Koll, aki nem tudom, tud-e többet, mint amennyit korcsolyázni szokott, de mindig olyan csalódottan jön le a jégről, hogy szívem szerint még a sonkás zsömlémet is felajánlanám neki. És Anton Kovalevski, és a német fiúk, és a juniorban kiemelkedő Jorik Henrdickx és Alexander Majorov, és a tavaly Oberstdorfban (és az Olimpián) látott észak-koreai fiú, Song-Chol Ri, és Tigran is ott debütál az új programjaival, meg akár a négyfordulatosaival is.

Jégtáncban a grúzok, ahol a lány japán-amerikai, a tüneményes magyar kettős Dóra és Balázs, a Pozsonyban már látott Nagy Zsuzsa és Fejes Máté, és a csehek, és az izraeliek, ahol a lánynak répavörös haja van, és rózsaszín ruhát visel. Még a párosoknál is vannak olyanok, akikre kíváncsi vagyok, pedig a párosoktól alapesetben kiráz a hideg, mert az életveszélyes még nézni is. És akkor még nem is beszéltem az közel 100 egyéniző kicsiről(juniorok és novice-ok) és több tucatnyi jégtáncosról és párosról, no meg a közel 130 egészen pici babáról (a 7-10 év körüliekről).

De, mert persze, hogy jön a de:

  1. Novemberben lesz, amikor NaNoWriMo van, és csapatkapitánykodnom kell.
  2. Beleesik egy péntek, amikor iskolába járok, és nem azért jelentkeztem, hogy kihagyjak belőle, amennyiben élek és mozgok.
  3. Nagyon fogytán van a pénzem, és talán inkább állást kéne találnom, mint külföldre utazgatni.
  4. Ha viszont találnék addig állást, akkor meg nem tudok elmenni csütörtöktől vasárnapig vagy akár hétfőig.
  5. És lehet, hogy az osztrákok ezt a versenyt is közvetítik majd a webtévéjükön, és akkor talán nem is szabad videózni, és a jegyzeteimnek se látni sok hasznát, szóval akár tök rosszul is érezhetem magam közben.

Persze ezt az utolsót magam se hiszem komolyan. De akkor is. Tök jó lenne elmenni, még akkor is, ha valószínűleg a fele versenyző visszalép, és egyébként is, nem megyek az EB-re, és az országos bajnokságon kívül talán semmit se látok már az idén. Nyah-nyah-nyah.

Memorial Ondreja Nepelu

Közzétéve Szerző:
Válasz

Korcsolyaversenyre időnként járni kell. Már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy milyen igazából. Mert a tévében is látni valamit, persze. Sőt, a tévében kiírják az edzők nevét, a zene címét, közelítenek (sokszor olyasmire, amire nem kéne, és pont azt nem mutatják, amit viszont igen), és a kommentátor, ha az ember a királyi tévén nézi, egy percre sem fogja be a száját.

Ha a tévében nézel korcsolyát, akkor ülsz a kényelmes kanapédon a fűtött szobádban, hátradőlsz, eszegetsz valami finomat, és csak gyönyörködsz benne, hogy milyen szépek ezekben a lenge kis csillogós ruhákban, milyen ügyesek, és el is feledkezel róla, hogy ami ott alattuk van, az igazából jég. Hideg, kemény, csúszós jég.

Hát ezt a Dzurilla Arénában egy pillanatra sem lehetett elfelejteni. Ilyen hideget még nem pipáltam jégcsarnokban, utolsó nap a lelátó leghátsó sorában is meglátszott a lehelet, és a korcsolyázóknak melegítéskor nem akaródzott levetniük a kardigánt.

Másrészt el lehet mondani, hogy elég alacsony színvonalú verseny volt ez az idén, de ez alapvetően nem gond. Nem gond azért, mert a Magyar Bajnokságot is meg lehet nézni, és még az is érdekel, pedig annak a színvonala többnyire meg se közelíti ezt, és azért sem, mert az alacsony színvonal nem jelent egyet az élvezhetetlenséggel.

Meglepetéssel észleltem, hogy kezd bekövetkezni némi változás az ízlésemben, amit néhányan már megjósoltak ugyan, de én mindannyiszor buzgón ellenkeztem. A női egyéni helyett már jobban érdekel a férfi egyéni, de ezt muszáj megmagyaráznom. A női versenyben az nyűgöz le, hogy egyedül kiállnak a jégre, és úgy mozgatják a testrészeiket, olyan magától értetődően, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Akinek már volt a lábán korcsolya, pontosan tudja, hogy miről beszélek. Ezek a lányok, akik sokszor 6-8-10 évvel fiatalabbak nálam, okosan, tudatosan, látványosan mozgatják minden egyes porcikájukat, és ez olyasvalami, amire én legtöbbször még az utcán vagy a tulajdon otthonomban nem vagyok képes, és nekimegyek ajtófélfáknak, fennakadok kilincseken, és megbotlom a járdaszegélyekben. Ezért is nyűgöz le, no meg az a bátorság, hogy egyetlen pici ember kiáll oda a hatalmas jég közepére, és megmutatja, amit tud.

Igen ám, de ez nincs minden versenyzővel így, és akikkel igen, azokkal se mindig! És amikor a testük nem engedelmeskedik, az bizony nagyon gyászos és szomorú látvány, és nagyon kevés az olyan stílusos és vagány lány, aki ilyenkor is produkciót tud letenni az asztalra.

A fiúk ellenben csekély számú kivételtől eltekintve érdekes programokat választanak. Míg a lányok talán neveltetésüknél fogva igyekeznek megfelelni, addig a fiúk igyekeznek nem unatkozni és nem untatni senkit. Továbbá sokkal nagyobb szám egy fiatal fiú csillogós rózsaszín trikóban, mint egy lány. Szeretem, mikor valaki ha már elég kemény legény hozzá, hogy műkorcsolyázzon, ami “női sport”, amit nem lehet úgy megemlíteni baráti társaságban, hogy ne kapjanak néhányan röhögőgörcsöt, és ahol hosszú-hosszú évek óta a botrányos jelmezek dívnak, akkor legyen elég kemény legény ahhoz is, hogy színeket viseljen és strasszköveket. (Wheeeee!) És ha ezt valaki megteszi, attól lenni én instant boldog és elégedett.

Szert is tettem egy új kedvencre, úgy hívják, hogy Justus Strid, és dán, aki svéd, de dán. És rózsaszín rövid ujjú szerelése volt a rövidprogramban. És nagyon tetszett nekem. A program. Kisfiúkra nem izgulok, tisztelet a kivételnek, a Csipkerózsikákat ébresztő Kakaduknak.

Elvileg volt belépti díj, de nekem a három napból csak egyszer sikerült találnom bárkit, akinél jegyet vehettem volna. Így aztán két nap blicceltem.

Azt a megfigyelést tettem, hogy egy izgalmas versenyen kevésbé van hideg, mint egy unalmason.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy ha már lehet választani, akkor jobb minél távolabb ülni a magyar korcsolyaszövetség konspiráló jelenlévő tagjaitól.

Azt a megfigyelést is tettem, hogy elég jól felismerem az ugrásokat, mármint hogy melyik micsoda, de azt, hogy dupla-e vagy tripla, nagyon gyakran elhibázom. (Hogy a Rittbergert és a Salchowot összetévesztem néha, az a versenyzők hibája, mert mind a kettőt két lábról ugorják. Ha nem csinálják ezt a hülye kétlábas belemenetelt, akkor felismerem.)

Azt figyeltem még meg, hogy nagyon jól lehet korcsolyázást egyedül is nézni – igaz, ezt már tavaly ősszel is tapasztaltam Oberstdorfban -, de sokkal izgibb ketten nézni, bár olyankor a jegyzeteim hirtelen sokkal pontatlanabbak lesznek. Hiába no, ha van kivel megbeszélnem a látottakat, akkor minek írnám fel?

És még? Más most nem jut eszembe. De az biztos, hogy mindenképp megérte. Talán nekivágok jövőre is.

Mozi

Közzétéve Szerző:
Válasz

Miután az Olimpiát a kanapéról izgultam végig, és többé-kevésbé bebizonyosodott, hogy a torinói világbajnokságot is ki fogom hagyni (visszalépésem minden bizonnyal lesújtotta a rajongói kollektívát), késztetést éreztem, hogy élő korcsolyázással zárjam az évadot (ha az a bizonyos VB még hátra is van), és vettem magunknak két jegyet a Nemzeti Jégszínház Mozi című előadására.

Két évvel ezelőtt a Diótörőt néztük meg a Duna Pláza melletti sátorban. Tavaly a Pinokkiót a Savoya Parkban. Idén a Récsei Centerbe kellett menni, de állítólag ez már állandó helyszín marad. Ha ez igaz, támogatom. Ez egy meglehetősen jól kialakított jégszínház.

Hogy a műsor milyen, az más kérdés. Nyilvánvalóan kritikusabb vagyok, mint kellene (lásd: februárban az Olimpiát néztem, és ez – természetszerűleg – nem ugyanaz a színvonal), de alapvetően így is kedvemre való volt… az első felvonás. Igazán kínos csak egy dolog van benne: a főszereplő narrációja. Idétlen, és nem vicces szövegeket mond, és nagyon-nagyon nem jó, ahogy felkonferálja a következő számokat. Emellett sokalltam a második felvonásban a megközelítőleg 15 perces Romeo és Júlia blokkot, és a Dreamgirls, Chicago és Moulin Rouge számok együtt nagyjából fél órán át ugyanazt mutatták, ugyanazok lányok, olyanabban, vagy másik ugyanolyan ruhában táncoltak székekkel, tekerészték a lábaikat és ez nemcsak sok, de unalmas is lett egy idő után.

Ha én állítanám össze a műsort, akkor lehet, hogy arra is ügyelnék, hogy a Hairből, ha már az asztalon táncolós jelenetet beleveszem a jégrevübe (hiszen nyilván az az egyik leglátványosabb), akkor azt nem a Manchester, England c. számra teszem. És ha már több számot is feldolgozok a Jézus Krisztus Szupersztárból, akkor nem táncoltatom Jézust a Júdás dalára, és Heródesnél (ami az eredeti legnagyobb tömegjelenete, és arra lehetne csak nagy partit csinálni) nem csak egy madzagon lógó légtornászt és egy énekest állítok ki. Ja, és ha összesen két esernyős számom van (Mary Poppins / Ének az esőben) és ugyanazt az egy ernyőt használom kelléknek, akkor a kettőt nem teszem egymás utánra (ahogy a három egyforma éjszakai életes vagány századelős számot sem a végén).

De most, hogy a listát kiadtam magamból, jöjjenek a nagy pirospontok. Jók voltak a zeneválasztások, és a számomra ismeretlen vendégszereplő énekes nagyon korrektül énekelt. Hatalmas elismeréssel adóztam annak, hogy a fentebb említett Machester, England és a Heródes dala is belekerült a válogatásba (azt magam se hittem volna, hogy a Could we start again please? ami az én nagy kedvencem, belekerülhetne, ahogy persze nem is került), és nagyon örültem a Karib-tenger kalózainak is. És a legjobban (kár volna szépíteni a dolgokat, fiatal lány lévén a jóképű fiúk a gyengém) Elek Attilának örültem. (Aki egyébként többször is viselt fényes-feszes műanyag nadrágot az est során.) Kicsit ugyan fájt a szívem azért, hogy ő esténként pár tucat ember előtt alakítja Claude Hooper Bukowskit és Frank Sinatrát*, amíg Hoffmann Nóri alig pár nappal korábban Vancouverben többtízezer eleven, és többmillió tévénéző előtt táncol hip-hopot valaki mással.

Akárhogy is – ha az ember képes arra, amire én csak nagy nehézségek árán, azaz hogy ne olimpiai színvonalú korcsolyázást várjon – elég jó program ez így egy szombat estére.

*a szerkesztő jegyzete: természetesen nem Frank Sinatra volt az Ének az esőben, hanem Gene Kelly.