Címke: korcsolya

Olimpia, február, non-fiction és egyéb kínjaim

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem tudom, mire föl állítják, hogy a február az év legrövidebb hónapja. Nekem ez nem tűnt fel. (Kivéve mikor igen.) Visszatekintve nagyon is rövidnek tűnik, csak út közben tűnt talán hosszúnak? Nem tudnám megmondani.

Igazából elszoktam az írástól, csaknem kóros mértékben, és ez még csak nem is a legnagyobb baj. Elszoktam az olvasástól is, ami azt illeti. Hogy pontosan fejezzem ki magam, elszoktam az irodalomolvasástól. Nem akarja bevenni a gyomrom (igen, tudom, hogy nem megenni kell.)

Meg aztán az Olimpiát sikerült olyan pocsék időzónába tenni, hogy hajnali fél kettő és hat közé estek a versenyek, ami egyébként gyakorlatilag az egyetlen olyan szerencsés időpont volt, hogy mindent meg tudtam nézni élőben, csak aludni nem nagyon tudtam mikor. De hát mindent nem lehet egyszerre.

Szóval most fáradt vagyok, és nem tudom, hova lett az idő, és még olvasni se tudok, csak csupa nagyon depresszív non-fictiont, úgymint olvasás- és oktatásszociológia, pszichológia és társai. Már voltak hiperaktívok, pszichopaták, alternatív oktatási modellek, autisták, rák és fejlődési rendellenességek, meg sok halál.

Ideje volna kilábalni ebből az egészből. De először is aludni kell sokat. Az a sejtésem, hogy ez a legfontosabb, és ez fog első sorban segíteni.

És hogy utána? Nem tudom. Azt se tudom, mikor lesz majd “utána”. Addig is… nem tudom. Várok? Alszom?

Egyszer késztetést érzek, hogy mindent leírjak, ami csak eszembe jutott, amire csak gondoltam, amiről álmodozom, amit tervezek, de egy pillanattal később már nem látom értelmét az egésznek, és lusta vagyok egyáltalán belekezdeni is.

Nincs értelme a mondatoknak, amiket írok, ami azért nagy kár, mert egy csomó mindenfélén gondolkozom napközben, meg értékesnek tűnő gondolataim is vannak, de valahogy ilyenkor vagy nem találom őket értékesnek, vagy nincs kedvem és türelmem leírni őket, de sokszor még megfogalmazni sem.

Egyébként is, meglehetős gyakorisággal járok úgy is, hogy abszolút nem azt mondom – nem azt a szót használom – amit elterveztem. Ezért is gyanítom, hogy az írás és a beszéd egyáltalán nem ugyanaz a folyamat, és nem is ugyanannak a tevékenységnek a kétféle különböző megnyilatkozása. (Vagy csak gyorsabban gépelek, mint ahogy beszélek, de… hát, ez valószínűtlen, mert sokszor annál is gyorsabban beszélek, mint ahogy gondolkodom, és ez az írással még nem fordult elő.)

És egyébként ma meg akarták venni tőlem Rényi Miklóstól a Szigeti Veszedelmet. (Nem adtam oda, mert irigy vagyok.)

Jég

Közzétéve Szerző:
Válasz

Jó kis hét volt. Szabadságon voltam múlt hétfő óta (és nem olyan régen, mintegy öt perce tudatosult bennem, hogy holnap már megyek dolgozni). Ráadásul háromszor annyit írtam az FSU-ra, mint szerintem eddig összesen, és őrülten hiányoznak a szmájlik. Rémes.

Gyors leszek, mert reggel még tojásos nokedlit kell csinálnom a nokedliből, hogy tudjak kaját vinni magammal. (Újabb sokként ért az imént, hogy nem elég, hogy dolgozni megyek holnap, de ráadásul reggel megyek.)

Szóval a héten az történt, hogy egy sort se olvastam, legalábbis könyvből nem (protokollokat annál többet), viszont hosszú órákat töltöttem el a Gyakorló Jégcsarnokban ordítva, videózva és jéggé fagyva. Jippi.

Kapitális élmény volt, de igazán. És nemcsak azért, mert jó verseny volt – egyébként az volt, minden kétséget kizáróan -, hanem a többiek miatt. A többiek alatt természetesen mindazokat értem, akik tudják, hogy mi történik, ha Csipkerózsikát álmából egy kakadu ébreszti fel. :) Értem továbbá mindazokat, akik ismerik a fáradtságnak azt a bizonyos formáját, amit a jégcsarnokban eltöltött napok végére lehet érezni a fejfájással, éhséggel, szomjúsággal, hólyagfeszüléssel és mindent felülmúló nyűgösséggel. No meg azzal a makacssággal, hogy ugyan rémesen szenvedek, de azért sehol másutt nem akarnék lenni, csak itt.

Mindannyiunkra a rokonok, barátok, munkatársak úgy néznek, mint egy földönkívülire, amikor ez az egész korcsolya-dolog szóba kerül. Az egyik elkezd nekem a hatvanas évekről beszélni, a másik azt mondja, hogy “dupla leszúrt Rittberger”, és még mindig nagyon viccesnek találja, a harmadik azt mondja, hogy az nem is sport, a negyedik meg azt mondja, hogy csak akkor érdekli, ha csinos lányok vannak. De a legtöbben még ennyit se mondanak, csak üres tekintettel merednek rám, mikor kiderül, hogy ez a betegségem van, ami azt okozza, hogy korcsolyát nézek. És ilyenkor rémesen UFÓnak érzem magam. Mert ugyan nekiállhatok élhibás Lutzokról beszélni, meg arról, hogy mi a meglátásom az ugrások leminősítéséről, és hogy mennyire helytelen ötletnek találom, hogy a junior női kűrből kihagyták a spirálsort… ezt néhányan még meg is hallgatják, de akkor is.

Hihetetlen élmény olyanokkal találkozni, akik megértik és válaszolnak. Akikkel el lehet diskurálni a második pontszámban adott értékekről. Meg ilyen dolgokról. Mert amikor hirtelen elönt az érzés, hogy “igen, vannak még másik UFÓk is a bolygón!” az már majdnem olyan, mintha tartoznék valahova.

KSM #3

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ülök a buszon, és valahol Mosonmagyaróvár környékén járhatunk. Az akkufeszültség utolsó morzsáit próbálom kihasználni. (Eddig Hrabalt olvastam, de most kicsit abbahagytam, majd folytatom még.)

Utolsó napnak elég jó volt még ez a mai. Igaz, korcsolya már nem volt, és bár ez egy kicsit kár, azért nem vagyok benne biztos, hogy még el bírtam volna viselni annyi további stresszt. Márciusban is érzékeltem, hogy az a pár nap Göteborg bár félelmetesen jó volt, a végére teljesen kidőltem a túladagolástól. Pedig nem is maradtam végig.

néni Pozsonyban

néni Pozsonyban

Úgy adódott, hogy egészen pontosan egy busz volt ma Pozsonyból Budapestre, az pedig csak fél négykor indult. T.-nek viszont olyan volt a programja, hogy délben el kellett mennie máshova, és bár kicsit ideges voltam, hogy mit kezdek magammal egyedül egy idegen városban, olyan nagyon azért nem rázott meg a fejlemény. Nagyjából olyan volt, mint tavaly nyáron Londonban, amikor magamban utaztam. És, amint mellékelt ábra jól mutatja, remekül visszataláltam a buszállomásra, és a sofőr megerősített benne, hogy Budapestre tart.

Túl nagy belváros valóban nem volt Pozsonyban, de ami volt, az pont olyan kis ékszeresdoboznak bizonyult, mint valamennyi közép-európai város belvárosa – legyen az Budapest, Bécs, Prága (bár az annyira már nem is közép), vagy Sopron, vagy Pécs, vagy bármi hasonló. Láttam Dunát, végtelen sok szökőkutat, kutyust az ablakban, szlovák verebeket, akiknek rövidebb a csőrük, mint a magyar pajtásaiknak, vásároltam képeslapokat, ettem ebédet, és sétáltam a napsütésben. Nem volt egyáltalán kellemetlen délután.

bácsi Pozsonyban

bácsi Pozsonyban

Közben a busz kigördült Mosonmagyaróvárról, és Győr fele száguldunk (illetve állunk éppen egy piros lámpánál). Epicac* zsörtölődik, hogy akkufesztültség alacsony, váltsak azonnal hálózati táplálásra, vagy legalább is cseréljek telepet, különben minden nem mentett információmat azonnali hatállyal elveszítem. Mivel se pótakkum nincs, se konnektor a közelben, a tápkábel meg amúgy is a busz gyomrában a csomagtartóban, ezért kénytelen leszek menteni és kikapcsolni. Viszontlátásra.

(A Volán busz nem mindig pontos. Akármit is mondott a sofőr Pozsony felé.)

*a szerkesztő jegyzete: kicsit már el is felejtettem, hogy EPICAC-nak hívják a laptopomat, pedig tényleg. És azért ez nem egy rossz név egy számítógépnek.

KSM #2

Közzétéve Szerző:
Válasz

Aki azt hiszi, hogy ez itt nekem szabadság meg pihenés, nagyon nagyot téved. Stressz meg izgalom meg erőfeszítés van. Korcsolyarajongónak lenni nagyon-nagyon megterhelő feladat. Mit feladat! Életforma. De az azért nagyon jó – nagy könnyebbség -, hogy ilyenkor összefutok másik sorstársakkal, és nem kell ufónak éreznem magam a normális emberek között, akik mindig olyan elnéző tekintettel, és elmebetegeknek járó mosollyal jutalmazzák, hogyha korcsolyáról beszélek.

Pedig tényleg nem bonyolult. Se az elemeket felismerni, se a protokollt olvasni. És ráadásul még szép dolog is. Szóval nem tudom, miért kell lenézni azt, aki foglalkozik vele. D.B. egyszer egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy korcsolyát csak lányok néznek. Nagy felfedezés, csókolom. Pl. a húga is közéjük tartozik, ha nem tévedek nagyot.

Egyébként meg ma volt szerencsém (?) találkozni rajongó férfival, és nem volt szép látvány. És hallani sem igazán jó, márpedig az illető magyarul beszélt. És ami még nagyobb baj, azt is hallotta, hogy mi is, és ettől feljogosítva érezte magát arra, hogy beszéljen velünk. Brr.

És ha ez még nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy a verseny elsődleges célja az, hogy ő találkozhasson álmai korcsolyázójával. Nem mondok neveket, de meg voltam botránkozva már a választásán is. Volt az ipsében valami öntelt arrogancia, és ettől kirázott a hideg, de végül szerencsére sikerült lerázni.

Délelőtt indultunk el Bécsbe, és még sikerült elérni az edzés utolsó két csoportját. Találós kérdés: honnan tudod teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Bécsben jársz? Hogy egy útkereszteződésben két sarkon is Swarovski kristálybolt van. (Láttam!)

Az edzéseken túl sok érdekes dolgot nem láttunk, eltekintve pár vicces apróságtól. Az utolsó előtti csoportban remekül felismertünk több versenyzőt is, többek között az izraeli Tamar Katzot. Kicsit csodálkoztunk, hogy mégis, mit keres ő ebben a csoportban, amikor a negyedik helyen áll a rövid után, úgyhogy az utolsó csoportban lenne a helye. Értetlenül ugyan, de tudomásul vettük. Ráadásul ez a lány meglehetősen éretlenül és utálatosan viselkedett, és miközben a többiek futották végig a programjukat, rendszeresen igyekezett az útjukba kerülni.

Aztán jött az utolsó csoport edzése, és megint jött Tamar Katz. Csak éppen a jégfelújítás ideje alatt vagy tíz centit nőtt. Tamar Katz rég elveszett ikertestvére (tíz centivel alacsonyabb ikertestvére), mint kiderült az egyik svéd kislány volt. És a kűrre ez a kislány megfésülködött, és akkor már nem is hasonlított annyira. :)

Amikor másfél órával később elkezdődött a verseny, azt gondoltam, hogy jegyzeteket fogok képezni, meg ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha a pontokat írom, ugyanis volt olyan a társaságban, aki sokkal tehetségesebben tud írni a versenyekről, mint én, úgyhogy a második csoport közepén fel is hagytam vele. Próbáltam viszont fotózni, és azt már csak az utolsó csoportban, Glebovánál kellett abbahagynom, mert kicsit túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy érdemes lett volna próbálkozni.

Az utolsó csoport mindenestül felkavarta a lelki békémet, lefárasztott, kifárasztott, berekesztett, felidegesített, meg ilyesmi. A stressz. Hogy mit gondolok a pontokról*, az annyira nem érdekes, és annyira nem is meglepő. De az a furcsa dolog van, hogy bár bosszant az ilyesmi, de nem élem magam bele igazán. Azt hiszem, megtanultam, hogy a korcsolya így működik. Csak világbajnok ne legyen… azt azért nem nyelném le egykönnyen.

A verseny végeztével aztán összecsoportosultunk, olyanok, akiket ismertem már korábban, és olyanok is, akikkel csak most hozott össze a sorsom, és bementünk a belvárosba pizzázni. Három nyelven folyt párhuzamosan a társalgás (angol-magyar-cseh), és az egy szerencsétlen T., aki mind a hármat értette, elég súlyosan össze is zavarodott a végére. Megtárgyaltuk a korcsolyaéletet, mert azon mindig van mit megtárgyalni, meggyászoltuk Lambiel visszavonulását, megvitattuk Carolina második pontszámát (38 pont technikára, és 56 PCS-re, wtf?) Aztán csak elindultunk mind hazafelé, és akkor szembesültem először az utcanevekkel. És rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a Bécs azonos azzal a Béccsel, amiről a Két Lottiban olvastam. És mire észbe kaptam, a Rottenturm utcában voltunk, és én egészen elérzékenyültem.

Még az utcán, a hidegben, elgémberedett ujjakkal megírtam néhány képeslapot, aztán alaposan szedtük a lábunkat a Südbahnhof felé.

A bécsi kirándulás másik hozadéka az, hogy rájöttem, hogy sokkal több mindent értek meg németül, mint valaha is hittem volna. Ezúton is üzenem a gimnáziumba, hogy mégse hiába jártam (már amikor éppen bejártam) négy évig németórákra. :)

Ja, és ha nem tettem volna elég egyértelművé a dolgot, Glebova wuzrobbed indeed. Csak gondoltam, erre felhívom a figyelmetlen olvasó figyelmét. Wuzrobbed, ha mondom.

*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.