Címke: közlekedÅ‘s

Földi pokol

Közzétéve Szerző:
Válasz

Számtalan olyan pontja van a városnak, amelyikre azt szoktam mondani, hogy a földi pokol valamelyik bugyra. A Keleti pályaudvar aluljárója. A Nyugati pályaudvar aluljárója. Meglehetősen sok utca. Most találtam egy újat.

Eddig is voltak fenntartásaim, de egyik este, egy nem egészen józannak / tisztának tűnő fiatalember mély torokhangon morgott, és artikulálatlanul üvöltött egy táskás úriemberre az egyik ilyen bugyorban. Kicsavarta a kezéből az aktatáskát. A támadás áldozata megbicsakló hangon kiabált segítség után.

Senki sem segített. Mindenki elfordult, szedte a lábát, a cipőit bámulta. Én is. A szemem sarkából látni véltem, hogy visszaszerezte a táskáját, és elrohant vele. Remélem, nem csak álmodtam.

Tudom, hogy nem feltétlenül az én feladatom ilyen esetekben odarontani, és szembeszállni a nálam kétszer nehezebb és százszor agresszívebb támadóval. Vélhetőleg a hátizsákommal nem tudnék túl nagy kárt tenni benne. Esetleg megverhetnének, megkéselhetnének, kirabolhatnának, tudom is én.

Mégis borzalmasan érzem magam azóta is, hogy megfutamodtam. Mi a csodát lehet ilyenkor tenni? És ha egyszer engem támadnak meg, tehetek-e bárkinek szemrehányást, ha nem siet a segítségemre?

Nem szeretek egyedül közlekedni éjjel a városban.

Fejlemények

Közzétéve Szerző:
Válasz

A mai nap változásai: van tejeslábosom. Holnapra hűtő- és mosógép is lesz, és fényképezőgép is. Lassan, de biztosan alakul.

Holnap kell hoznom haza celluxot és ollót meg csomagolópapírt, mert ezek a dolgok nincsenek itthon. Még. Ha holnap hozom haza, akkor holnapután még pont vissza tudom vinni.

Rettentően fáradt vagyok. Mindkét csuklóm kinyuvadt, a bal a sérülése miatt, a jobb meg a bal sérülése miatt ránehezedő külön terheléstől. Isteni.

A buszom meg ma egyszerűen áthajtott a megállómon, és hiába jeleztem, nem állt meg. Olyan helyen szálltam le, ahol még soha életemben nem jártam. Egy pillanatra elöntött a pánik, de aztán sikerült úrrá lennem rajta, és ezerrel hazatrappoltam.

Még mindig élvezem, csak most már fenyegetően nehezedik rám a karácsony, már közel van, de még nem látom a végét. Nem tudom, hogy miként fogom túlélni a hátralevő két napot. Nem tudom, hogy mikor fogom rendesen belakni a szobámat. Nagyon sok mindent nem tudok még.

Azt tudom csak, hogy valahogy, valamikor, valami lesz.

Hogy most két napot dolgozom, aztán hármat nem. Aztán egyet igen, és kettőt nem. Aztán megint kettőt igen és hármat nem. És belehalni már csak az eljövendő kettőbe fogok, a többibe nem.

Meg kell keresnem a fényt az alagút végén. Meg a pozitív életszemlélet, meg minden.

Akárhogy is lesz, a polcom tetejéről már hat elefánt figyeli, mit csinálok. Ma a kék virágos fehér vászonelefánt költözött föl, akit Ritától kaptam. Annak is vagy tíz éve.

Soha nem gondoltam még bele, hogy az elefántok ilyen régóta tartanak nálam. Pedig de. Ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor rájöttem, hogy az elefánt a kedvenc állatom. Valahogy akkor az volt a menő az osztályban, hogy mindenkinek egzotikus állat volt a kedvence: Borié teve volt, Flóráé a zsiráf, Lillusé pedig a gepárd. Az enyém pedig az elefánt. Néhányan már akkor is megvoltak a gyűjteményből, csak akkor még nem képeztek gyűjteményt; azzá csak később alakultak át, talán amikor 2000 szeptemberében odaköltöztünk, és eszembe jutott, hogy kiállíthatnám őket.

És most fokozatosan beköltöznek az elefántok a szobámba.

Még öt nap

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem, nem karácsonyig (bár az is körülbelül annyi). De még annyit kell végigdolgoznom karácsonyig, és ez a fontos.

Iszonyatosan fáradt vagyok, a bal csuklóm pedig menetrendszerűen felmondta a szolgálatot. Azért persze rendesen megdolgoztatom. Muszáj.

Sok érdekes persze nincs. Azt a megfigyelést tettem, hogy ha “csak úgy” megyek dolgozni, akkor egy óra és tíz perc kell a beérkezéshez. Ha este jövök haza, akkor egy és negyed óra. Hogyha reggel megyek dolgozni, és pont elérem a gyorsbuszt, akkor viszont másfél óra. Jó kis gyorsbusz, nem igaz?

Nagyon érződik, hogy már utolsó hét van. Mindenki hülyeségeket csinál, rossz cipőben indul haza, más ebédjét eszi meg, butaságot mond a vevőknek, és öljük egymást. Tegnap is és ma is ordibáltam kollégákkal, illetve ők velem, tegnapelőtt pedig valaki vérig sértődött rám, és szerintem egyébként mindháromszor igazam volt :) (Különben persze miért is tettem volna?)

De most tanulok. Megtanulom elengedni. A mait végképp igazságtalannak találtam, és nem érezte jogosnak, nem is érdekesek a körülmények. De még hazafelé a buszon is eszembe jutott, aztán visszafordultam a könyvemhez, és rájöttem, hogy nem számít. Hogy nem érdekel. És ettől hirtelen nagyon jól éreztem magam. Persze iszonyú nehéz lesz még ezt a hátralevő öt napot elviselni, de nem számít. Megcsináljuk. Esetemben fél kézzel is. Azt nem tudom, hogy fogok-e tudni bármit is sütni a karácsonyi bulira, legrosszabb esetben viszek pattogatott kukoricát. Nem áll még úgy a konyha, ahogy kellene neki…

Odalenn ősök dolgoznak a nappaliban, bútort terveznek, szerveznek. Én már lerajzoltam, hogy nekem mi kell, állítólag holnap összerakják. Holnap jönnek utoljára a fiúk, utána – ma kaptam rá ígéretet – jöhet a macska. Még kell vennem egy kapargatós fát neki, hogy ne az új bútorzaton élje ki az igényeit. Holnap, ha lesz időm, lekocogok az állatboltba, és veszek egyet, meg egy pórázt is. Fokozatosan fogom kiszoktatni a kertbe.

Most viszont nem elég, hogy nincsenek okos gondolataim, és nagyon fáradt vagyok, de korán is kell kelnem, úgyhogy elmegyek aludni. Háromnegyed 10 van még csak, de nem baj. Legalább fel fogok talán tudni kelni. Ez a terv.

Drukkoljatok, hogy valahogy kibírjam.

BKV for dummies

Közzétéve Szerző:
Válasz

Aki azt hitte, hogy tud Budapesten közlekedni, az téved. Vagy ha nem is téved, az biztos, hogy komoly meglepetések érik.

Én mondjuk tudok közlekedni. Komolyan. Azt is tudtam, hogy mától sok minden megváltozik, de abból a két járműből, amivel én dolgozni járok, nem lett semmi más.

De az azért minden felkészültségem mellett is meglepett, ahogy sikerült megtennem az Örs Vezér tere – Oktogon távolságot, alig két óra alatt.

Nem csalás, nem ámítás, nem tévedés. Ha egyszerre végzünk, el szoktam kísérni egy kolléganőmet a buszához, és úgy jövök csak haza. Na, hát itt kezdődtek a problémák.

Ha van valaki, aki azt meri állítani, hogy van egyszerűbb útvonalterv a fent ismertetett két végpont között, mint elmenni a Deák térig metróval, aztán onnan gyalog át a Március 15. térre, majd ott tíz perc hiábavaló ácsorgás után megnézni a táblát, miszerint a busz nem onnan indul – majd a másik buszmegállóban, ahol a keresett busz nincs feltüntetve 20 perc várakozás után gyalog át a hídon a Döbrentei térre, onnan 8-as busszal a BAH csomópontra, onnan gyalog föl a Csörsz utcai villamosmegállóba, 61-es villamossal a Moszkva térre, és 6-os villamossal az Oktogonig, az hazudik.

Ez egy teljesen logikus és értelemszerű és működőképes megoldás volt. Költség- és időhatékony.

Bizony.