Van róla fogalmad, hogy mennyire szeretlek?
Hogy a pokolba ne lenne! Állandóan ezt hajtogatod.
És te, te szeretsz engem? Legalább egy kicsit?
Ja. Egy kicsit.
Egy kicsit?
Egy egészen kicsit. Néha.
Amikor senki se látja.
De ez még jobb is így, nem? Nem kell azon gondolkoznod, hogy nem csak a látszat kedvéért csinálom-e.
Gedeon már megint virágzik, illetve készül, már három helyen növesztett bimbókat, vagy valami kis zöld izéket, amikből a ragacsos folyadékot eregető gömböckék fognak kinőni. Szóval virágzik.
Odamegyek az ablakhoz, megcsodálom mind a három zöld fürtöcskét, és közben, mintegy mellékesen megjegyzem, hogy “Na, mi van Gyönyörűm?”
Még be se fejezhetem, és a macska már az ablakpárkányon van, és a kezemhez dörgöli a fejét. Igaza is van, ő úgy tudja, hogy csak ő lehet a Gyönyörűm.
Késő este trappolok haza a buszmegállóból, és a szomszéd telkét a miénktől elválasztó bokrok közül motoszkálást hallok. Nyilván a macska, gondolom, és odaszólok:
– Szevasz vacak, hazajöttél?
– Nyau – válaszolt.
Kinyitom a kaput, és döbbenten látok odabenn egy idegen macskát. Nagyon szép darab egyébként, fekete, pici fehér tappancsokkal, meg egy fehér füllel.
– Hát te ki vagy? – kérdeztem tőle.
Nagy bokorzörgéssel előrontott az én macskám is, és leült a fekete mellé. Vörös és fekete, gondoltam, és nem nyűgözött le a gondolat.
A macskám fürkészi az arckifejezésemet, ami nem lehet egyszerű, a sötétben. Odaront hozzám, a bokámhoz dörgölőzik, még dorombol is, majd felszáguld a lépcsőn, és jelezi, hogy beengedhetném a lakásba. Mire én is felérek, mindkét macska a lábtörlőn ül, és bámul rám. Szép kis helyzet!
A pirosat beengedem, és leülök a legfelső lépcsőfokra. Idegen Cica leül mellém, és a derekamhoz dörgöli a fejét.
– Mit mondott neked az én hülye macskám? – kérdezem tőle komolyan.
Válasz helyett még hevesebben törleszkedik. A helyzetet a kutya menti meg, aki kipréseli a fejét az ajtón, és vérben forgó szemekkel őrjöng, így a vendég nem tud befurakodni, pedig igazán igyekszik.
Amíg vacsorázom, a fekete macska a teraszajtó külső oldalán nyikorog, a piros a belsőn. Félreértés ne essék, értékelem a macskám szociális igyekezetét. Eddig csak verekedett másik állatokkal, voltak már megtépett testrészei, és viselt már parabolaantennát a nyakán. Most meg van egy haverja, és kint buliznak az éjszakában. De a helyzet az, hogy nem vágyom még egy macskára. Meg is mondtam neki, hogy tessék szépen hazamenni. Nem tudom, használt-e.
A macskámnak nagyon jól áll ez a hó, ami esett a minap. Nem mondom, hogy én is örülök neki, sőt, szerintem a macska se örül, de igen jól mutat a narancssárga macska a fehér hóban.
Döglök itthon, és nem csinálok semmit. Még van egy napom odabenn, aztán kemény három nap szabadság következik. Szívem szerint azt mondanám, hogy gondolkozom, elmélkedek, és a helyükre teszem a dolgokat a fejemben, de ez sajnos egyáltalán nem igaz (bár igaz, hogy talán ezt kellene tennem).
Ehhez képest inkább egy listán gondolkozom. A lista olyan tevékenységeket sorol fel, amelyeket akkor eszközölnék, ha volna rá időm, és ha nem volnának másirányú kötelezettségeim. Időről időre egyet így is, hogy az előfeltételek nem állnak fenn, megvalósítok közülük, és olyankor olyan, mintha minden jó lenne.
A baj csak az, hogy csak ideig-óráig tudom becsapni magam.
Álmos vagyok, de nincs kedvem aludni. Talán az időt sajnálom rá. Vagy csak szeretek ülni a földön a szobámban, és nézni. A falat, az ablakot, az ablakpárkányon elégedetten gunnyasztó Gedeont. Gedeon láthatóan elégedett az időjárással, zöldebb, mint valaha. (Gedeon szobanövény.)
elégedetten gunnyasztó Gedeon
Jó itt ülni, a könyvespolcnak vetni a hátamat, valahol a K és az L betű határvidékén. A fotelban a macska ül, és olyan eltökélten néz, hogy tudom, ha megpróbálnám ledobni onnét, tizennyolc karommal védené magát, de nem ám belém akaszkodna velük, hanem a bútorkárpitba. Mégiscsak macskából van, gonoszságból és pamutból készült.
Megpróbáltam felkattintani a lámpát az ágyam fölött. Egy pillanat töredékéig elgondolkozott rajta, majd az izzó egy hangos pukkanással a tudtomra adta, hogy mit gondol rólam.
A macska idejött mellém és dorombolva segít gépelni. Ha nem akadályozna nagyon, még azt hinném, meghibásodott, és kedveskedni próbál. Elég sok mostanában a légy (szúnyogok szerencsére nincsenek), és a macska, színtiszta kedvességből azokat is vadássza. Persze közben az asztalon, a konyhapulton, a konyhaszekrények tetején és minden ablakpárkányon rendet tesz, a fölöslegesnek ítélt dolgokat pedig lerugdossa minden egyes elrugaszkodásnál.
A legyek pedig csak jönnek.
Azt hiszem, a szabadságomat sajnálom, ami egy pillanat alatt elrohant. Olyan az egész, mint egy hosszú hétvége, már csak két nap van belőle hátra, és kész. Eltűnt. Nem is tudom, hová lett, egyszerűen csak elszaladt.
Talán azért tűnik így, mert pocsék idő van, és be vagyok zárva a lakásba. Persze sokkal rosszabb lenne, ha a belvárosban volnék a négy fal között, és igazából panaszra nincs okom. Csak kicsit szeretnék még itthon maradni. Még nem volt időm elfelejteni a benti dolgokat.
Talán aludnom kéne.
Csak éppen élvezem ezt az “éjjel van és ülök a szobámban, nézem a falat és elmélkedem” dolgot. Levettem néhány könyvet a polcról, belelapoztam, mosolyogtam egyet-kettőt. Ez az egész így határozottan rendben van.
Talán mégis lefekszem aludni. Előbb vagy utóbb mindenképp muszáj lesz. Most már utóbb van ráadásul, már tudom, hogy jelentéktelen butaságokat írtam le, pedig az előbb, amikor úgy döntöttem, hogy jó most nekem, és fejben összeraktam pár mondatot, akkor még fontosnak és jelentőségteljesnek tűnt minden szó.
Gyakrabban kéne írnom – nemcsak blogot, mindent, illetőleg bármit -, mert az elmúlt időkben nagyon kijöttem a gyakorlatból, már azt se tudom, hogy kell nekikezdeni. Az meg végképp mindennek a csimborasszója, hogy mire előveszem a laptopot a fiókból, elfelejtem, hogy mi volt az a szép és lírai kép, amit fel akartam írni.
Elmegyek aludni. Jó éjtet mindenkinek.