Volt nekem egy diplomaosztóm. Nem is annyira mostanában, hanem hetekkel ezelőtt, még július közepén. (Igen, lett egy diplomám. Ez jelen történet elmesélése szempontjából gyakorlatilag lényegtelen, bár így, zárójelben voltaképpen elfér.) Egy ilyesfajta ceremónia pedig, legalábbis gondolom, rendszerint mindenféle szimbolikus-formális gesztusokkal, kérdésfelvetésekkel és problémákkal jár.
Az én esetemben ez túlnyomórészt abban kulminálódott, hogy mindenki – írd és mondd, mindenki: család, barátok, szaktársak – azzal a kérdéssel tudott megbombázni, hogy na de mit fogok felvenni. És bár igyekeztem türelmes lenni, és kedves és barátságos és megint csak türelmes, minden igyekezetemet felőrölte ugyanez az ismétlődő kérdés.
Pedig tűrtem, elég sokáig. Tűrtem akkor, amikor először a hallgatói önkormányzat felkent papjai és papnői előálltak az indítvánnyal, hogy ettől az évtől kezdve a kar be szeretné vezetni a fehér kesztyűt diplomaosztóhoz. Tűrtem akkor, amikor utóbb, az egyöntetű ellenérzések dacára is úgy döntöttek, hogy a rend kedvéért megkérdezték ugyan, hogy mit gondolunk a kérdésben, de ez végeredményben kit érdekel. De amikor már nemcsak intézményesen, hanem személyesen is elkezdtek érni az inzultusok, akkor hirtelen napról napra morcosabb lettem.
Egyrészt, értelemszerűen a konkrét megoldandó probléma miatt. A fehér kesztyű funkcióját értem: senki sem akar naponta többszáz emberrel védtelenül kezet fogni. Csak szerintem akkor már viccesebb lenne a neonszínű vastag mosogatós gumikesztyű, de hát sznobok vagyunk. Vagy ha lehetne fekete, lehetne olyan kesztyű, mint amilyen a neccharisnya, amit az ember könyékig felhúz és menő. Vagy legalábbis kevésbé idétlen. Vagyis idétlen, de máshogy. Javasoltam azt is, hogy öltözzünk be kollektíven jelmezbe, lehetnénk mindannyian Sailor Moon és a fiúk lehetnének Tuxedo Mask, hogyha nagyon szeretnének: akkor működik is a kesztyű, funkciója is van, és ráadásul valami nagyon kínos helyett valami epikusan istencsászár lehetne az egész diplomaosztó: a valaha volt legnagyobb nördség és cosplay parti, amit csak látott az egyetem.
Mert pontosan ez a baj egyébként az egész diplomaosztóval: hogy egy kínos idétlenség. Az ember beöltözik a szép ruhájába, felhúz egy nagyon kényelmetlen cipőt, begyakorolja a legelbűvölőbb mosolyát és hogy feltegye az i-re a pontot, még ott az a remek fehér kesztyű, amitől mindenki vagy pantomimesnek, vagy pincérnek, vagy Mikiegérnek néz ki, esetleg rögtön mind a háromnak. És mindezt miért? Azért, hogy meg lehessen hallgatni egy motiválatlan műsort; egy értelmetlen, de legalább hosszú és követhetetlen beszédet, ami nem szól semmiről; hogy az ember kisétálhasson a pódiumra, kezet foghasson egy csapat emberrel, akiket nem ismer, soha korábban nem látott és valószínűleg eztán sem fog; akik semmit se jelentenek neki, és cserébe akiknek szintén semmit sem jelent az a néhányszáz futószalagon felvonuló egyetemista. Egy szubsztancia nélkül ceremónia, ahová odacsődülhetnek a családtagok elérzékenyülni, ha szeretnének, ráadásul az egyetem még egy kis pluszpénzt is összeszedhet a fényképek és videók árusításával.
Mindezt megkoronázza a meghívólevél: a tanulmányi hivataltól érkezett, terjengős, hivatali nyelvezetben írt semmitmondás, amelyben nagybetűs, vastagbetűs, aláhúzott és színessel szedett kiemelésekkel továbbá túltengő felkiáltójelekkel hívják fel a tisztelt címzettek figyelmét a lényeges momentumokra. Teszik ezt pontosan tudván, hogy bár ezek a népségek sikerrel szereztek diplomát nálunk, ez még nem jelenti azt, hogy képesek elolvasni egy levelet, azt megérteni, és a benne foglaltak szerint cselekedni.
Ha engem bíznak meg, hogy megszervezzem, akkor bizony a tanszéken tartanánk diplomaosztót. A meghívón az időpont és a helyszín szerepelne, felkiáltójelek nélkül. Legfeljebb a tanszékvezető mondana beszédet, ha már valakinek feltétlenül beszédet kell mondania – vagy valaki meghívott vendég valami rövidet és frappánsat, olyasmit, aminek esetleg értelme is van, és akár még releváns is lehet a frissdiplomásoknak. Nem lenne pózolás és fontoskodás. Aki akar, öltözhetne Sailor Moonnak, de nem lenne kötelező. Készülnének komoly és komolytalan felvételek, mint régen az osztályfényképeknél. Lenne büfé, édességgel, gyümölcslével, szendvicsekkel és mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója, még kis alkohol is lehetne azoknak, akik élnek ilyesmivel. A végén esetleg, aki akar, ölelkezhetne egyet, aztán mindenki megy világgá, lehetőleg jó szájízzel.
Ehelyett az ember feláldozhat egy néhány órát az életéből egy megjátszott, színpadias, jelentőséget teljes mértékben nélkülöző idétlenségre, aminek voltaképpen semmi, de semmi köze nincs az egyetemen eltöltött évekhez, ahol nincs szó se diadalokról, se növekedésről, se tanulságokról, de még tanulmányokról sem. Csak egy plüssborítóba gyömöszölt papírról. És persze, simán ki lehet bírni, végig lehet csinálni. Az ember képes ennyi áldozatot hozni, ha másért nem, hát a felmenői kedvéért. Meg aki eltöltött pár évet bármelyik egyetemen, feltételezem, hogy szerzett már rutint abban, hogy hogyan kell elalvás nélkül végigülni olyan eseményeket, amiken senki nem mond semmit a jelenlévő túl sok embernek, és ahol nem lehet levegőt kapni. Helyén kell kezelni a ceremóniát, és akkor nem nagy dráma: odamegy, átveszi, hazamegy, örül, hogy túlesett rajta.
A problémák ott kezdődnek, hogy úgy tűnt, a környezetemben nem mindenki tudta helyén kezelni a dolgot, és ezért újra meg újra feltette a kérdést: De mit fogsz fölvenni? Voltak, akik megértették elsőre is, és voltak, akik tizedjére sem a válaszomat: Nem tudom, és nem is érdekel. Majd valamit. Egy fekete szoknyát meg egy fehér inget. Vagy a szuperhősös pólómat és egy rövidnadrágot. Majd meglátom aznap reggel. Nem kell elvinni vásárolni. Nincs szükségem egy új ruhára, amit többet fel se veszek, egy olyan diplomaosztó kedvéért, amire amúgy nem is szeretnék elmenni. Nem akarok se kosztümöt, se semmiféle csinosnak mondott új ruházatot. Nem kell alkalmi ruhára pénzt kiszórni az ablakon, akkor sem, hogyha történetesen nem az én pénzemről van szó. Egyszerűen nem. És amikor azt mondom, hogy nem, az valóban azt is jelenti, hogy nem, és nem azt, hogy kellő győzködés után a nem hirtelen igenné fog változni.
Ennyi bevezetés után eljött az ideje, hogy elmondjam, pontosan mi is a bajom ezzel a kérdéssel, hogy miért lettem tőle napról napra ingerültebb. Nem komplikált, és nem is lesz hosszú: azért, mert ez a kérdés közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnik, és az ilyen kevéssé ártalmatlan kérdésektől elég hamar be tud telni az amúgy sem túl nagy befogadóképességű hócipőm.
Nem akarok feminista feneket kerekíteni a problémának, de essünk túl ezen is: ha fiú vagyok, kizártnak tartom, hogy el kellett volna szenvednem ezt a heteken át tartó nyaggatást. Ha fiú vagyok, minden bizonnyal van egy öltönyöm, és felveszem azt – ráadásul valószínűleg rokonaim, barátaim és üzletfeleim is kinézik belőlem, hogy képes vagyok kiválasztani a megfelelő öltözetet a megfelelő alkalomra, önállóan. (Végeztem rögtönzött közvéleménykutatást a helyszínen, ruházkodási verbális abúzust egyetlen fiú szaktársam sem szenvedett el.) Ez tehát az egyik ok.
A következő még egyszerűbb: egy diplomaosztóról beszélünk. Mit jelent ez? Térjünk vissza a bejegyzés elejére, a gondosan zárójelbe tett kitérőre. Azt, hogy szereztem egy diplomát. Vajon ha tudtam szerezni egy diplomát, mégpedig kifejezetten jónak mondható eredménnyel, akkor nem lehetséges esetleg, hogy felöltözni is fogok tudni segítség nélkül?
Harmadrészt, ha már feltétlen a diplomám kapcsán kell dolgokról beszélgetni, nem beszélgethetnénk valami méltóbbról? Arról, hogy mit csináltam négy évig az egyetemen? Vagy akár arról, hogy volt egy záróvizsgám, ami olyan mértéktelenül és olyan sokszor volt megalázó, hogy arra szavaim sincsenek? Igaz, szerencsés voltam, mert ezen kívül kifejezetten rossz vizsgatapasztalatom nem adódott, de pont ez és pont ekkor igen rosszul jött ki. Nem beszélhetünk arról, hogy miért tudtam mégis megbékélni a szakzárással és az összes többivel, és hogy mi volt végeredményben a jó abban, hogy így alakult? Nem beszélhetünk arról, hogy nekem egy jó minősítésű diploma miért lett volna ekvivalens a teljes kudarccal, hogy miért nem érhetem be a lehető legjobbnál kevesebbel? Arról, hogy írtam egy százhatvan oldalas szakdolgozatot önálló kutatás alapján, primer forrásokból, olyan témában, aminek nem létezik irodalma? Nem beszélhetnénk mindennek az érdekes részéről, hogy mi minden van emögött a plüssbe csomagolt papírlap mögött?
És még egy utolsó érv: ha egyszer megmondtam, hogy nem érdekel a kérdés és nem akarok beszélgetni róla, azt miért nem lehet tudomásul venni? Hiszen az én diplomám, az én diplomaosztóm és az én ruhám, és az esetlegesen fenyegető nyilvános megszégyenülés is (mintha észrevenném, hogy mások alkalmibban öltöztek fel, mint én – most komolyan?) az enyém. Az egy dolog, hogy nem árulok el különösebb tehetséget a ruházkodás terén, de nem lehetséges-e esetleg, hogy ez azért van, mert nem is érdekel különösebben, és soha nem is akartam megtanulni? Nem lehet ezt tiszteletben tartani? (Meg egyébként az én életem is, de ez mondjuk mellékes.)
Végül egyébként sikerült felöltöznöm. Segítség nélkül. Egy fehér ingbe, egy fekete szoknyába, és igen, a pöttyös tornacipőmbe.
Mindjárt megmondom azt is, hogy miért. A fentiek ismeretében könnyű volna rávágni, hogy lázadásból, kivagyiságból, csakazértis. Pedig nem. Nem egészen. Nem szeretek fejjel menni a falnak, és megválogatom, hogy mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor nem. Józan ésszel belátom, hogy nem mindig ér annyit egy-egy konfliktus, hogy feltétlenül igazam legyen. A pöttyös cipő magyarázata ugyanis még ennél is sokkal-sokkal egyszerűbb.
Nincs másik cipőm.
Illetve van, persze. Van egy téli bakancsom. Van egy lila-narancssárga futócipőm. Van egy fekete-rózsaszín futócipőm. Van egy szétszakadt szandálom. Van egy szőrös, lila mamuszom. És egy pöttyös tornacipőm.
Tudtam, hogy valahol, sok-sok évvel ezelőttről, egy költözéssel ezelőttről valahol lapul még egy cipő. Egy fekete, nem nagyon, de azért éppen eléggé magas sarkú, amolyan alkalmi cipő, talán a ballagásomról. Órákig túrtam a soha ki nem rámolt dobozokat a padláson, de végül csak meglett. Felpróbáltam. Kényelmetlen volt, nem tudtam benne járni, és hülyén is éreztem magam benne, de úgy döntöttem, hogy egy órára, másfél órára kibírom, ha muszáj. Két délelőtt gyakoroltam vele a lépcsőn felmenést és lemenést, és közben sűrűn káromkodtam befelé, hogy miért is kell az embernek olyan cipőt hordania, ami fáj, és reméltem a legjobbakat. Aztán felöltöztem, a spanyolcsizmát behajítottam egy szatyorba, felvettem a kényelmes, pöttyös tornacipőmet, és elindultam.
A metrón láttam meg a tükörképemet az ajtó üvegében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nekem ez így tetszik. Ha házasodni lehet a habos-babos esküvői ruha alatt tornacipőben, akkor diplomát átvenni miért is ne lehetne? Miért kellene olyan cipőt fölvennem, ami fáj és amiben nem tudok járni, és minden lépésre koncentrálni kell? Pláne miért kellene ezt tennem, amikor pedig kifejezetten ellenzem és helytelenítem, hogy a nőktől azt várjuk el, hogy a “szépségért” szenvedjenek, hogy kvázi sanyargassák magukat azért, hogy mások elvárásainak megfeleljenek. És mire leszálltam a metróról, tudtam, hogy marad a pöttyös tornacipő, hogy nem tehetek mást, és legfeljebb reménykedek hevesen, hogy nem kell ezt hallgatnom majd életem végéig.
Hát ezért. Lehet, hogy nem volt igazam. Lehet, hogy kár volt. Lehet, hogy most, higgadtan, utólag, azt mondanám a vásárlási javaslatokra, hogy oké, menjünk el, és vehetünk egy cipőt: egy józan, lapos talpú, szép, fekete cipőt. De végeredményben meg csak nem bánom. Azért nem bánom, mert az egyszerűen nem én lettem volna, aki felveszi azt a másik cipőt, a gonoszat, a kényelmetlent, az ellenségeset. Hűtlen lettem volna saját magamhoz, mindahhoz, amit az elmúlt évek során mondtam, tettem, gondoltam és mutattam.
Ez vagyok én. Aki felveszi a fehér kesztyűt, ha az az elvárás, bármilyen nevetségesnek érzi is; elmegy a diplomaosztóra, bármennyire feleslegesnek érzi is; erőt vesz magán és kezet fog az idegenekkel, bármennyire kellemetlennek érzi is – de végeredményben csak nem hazudtolja meg önmagát.
Valószínűleg nem ez a jó végszó, úgyhogy megpróbálom még egyszer. A pöttyös tornacipő nem a rendszer elleni lázadásról szól, sokkal inkább a magammal szembeni beletörődésről, talán-talán megbékélésről. Annak az beismeréséről, hogy én én vagyok és ilyen, és nem valaki más, aki másmilyen. Hogy könnyen lehet, hogy könnyebb volna nekem is, a környezetemnek is, hogyha nem ilyen lennék, de ilyen vagyok. Arról szól, hogy akár tetszik, akár nem, nekem a konformizmus nem ér annyit, mint a fizikai komfort és az integritásom megőrzése. Arról szól, hogy hahó, emberek, nem lehetne végre megérkezni a huszonegyedik századba, és azt nézni, hogy ki vagyok és mit csinálok, és nem azt, hogy mi van rajtam és hogy nézek ki?
Na jó, meg persze egy kicsit arról is szól, hogy egy széttaposott pöttyös tornacipő igazán klassz dolog.
