Gondban vagyok egyes dolgokkal, ami természetesen nem újdonság.

Annyira nem az, hogy már nagyon régen, még az IRC-s időkben, amikor minden egyes csatinak volt saját adatlapja, rajta a törzstagok arcképcsarnokával, és egy alkalommal nem én, hanem maga a weboldal szerkesztője adta meg helyettem az adataimat, ami tulajdonképpen hízelgő. Vagy hízelgő is lehetne, mert a hobbi rovatba az került végül feltüntetésre, hogy “apró dolgokból hatalmas problémák készítése”, ami igaz ugyan, de azért mégsem olyasmi, amit magamtól mondtam volna. (Bár nem tudom, mit mondtam volna magamtól, de ez most más kérdés.)

Ez persze csak kitérő volt. A lényegre törés, mint tudjuk, nem tartozik az erősségeim közé.

Szóval, adott ez a dolog, az a bizonyos, ami gondot okoz nekem. Azt gondolom, nem sokak előtt ismeretlen a Bakancslista koncepciója (nyilván láttátok az ugyanilyen című filmet is), de mindazok kedvéért, akik nem teljesen biztosak benne, elárulom: a Bakancslista azon dolgok listája, amelyeket valaki meg akar tenni, még mielőtt feldobja a bakancsot. (Nem mintha túl sok mindent tehetne miután feldobta.) Szóval az egyszeri ember összeszedi, hogy milyen tervei is vannak fennmaradó éveire, és aztán megkísérli ezeket rendre valóra is váltani.

Láttam a filmet. Hosszú hónapokat töltöttem egy ilyen listás könyv társaságában. Bőven volt alkalmam, hogy összeírjam én is, mit akarok kezdeni magammal, de valahogy mostanáig nem volt hozzá igazán kedvem. Most még kedvem is van, de csak nem megy. Nem igazán.

És el is árulom, hogy miért nem. Azért, mert rossz dolgokat akarok. Olyasmiket, amiket nem lehet teljesíteni, és nem lehet mérni sem. Egyrészt munkál bennem a hiúság vagy büszkeség vagy megfelelési kényszer, nevezzük akárhogy, a lényege az, hogy olyan dolgokra akarok vágyni, amikre úgy érzem, hogy vágynom kellene, mert azok a helyes és értelmes és becsülendő vágyak. Másrészt pedig egyáltalán nem konkrétak. Beszorultam valahová az ígéretek és a fogadalmak közé.

Úgy látom egyébként, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Találtam egy weblapot, amelyik arra szakosodott, hogy az emberek bakancslistáit összegyűjtse, azt tanulmányozom most már néhány napja. Nagyon sokan nyúlnak mellé a tételeikkel.

Hogyan lehet eldönteni, hogy sikerült-e teljesíteni azt a nagyon általános célkitűzést, miszerint “jobb ember leszek”? Amikor éppen véghezvittünk egy nagylelkű cselekedetet? És ha legközelebb kicsinyesek vagyunk, akkor elveszítjük a teljesítést? Vagy vegyik a másik legnépszerűbbet: “lefogyok”. Igen ám, de mennyit? És mihez képest? Mennyi időre? És ha visszajön belőle valamennyi? Na ugye. “Egészségesebben fogok étkezni.” Ködös az egész. Ráadásul ezek szerintem nem is igazán vágyak. Ezek remények.

Aztán van egy másik nagy csoport, az önnevelésé. “Minden nap edzek.” Igazán? És meddig? A világ végeztéig? És ha egy nap kimarad, akkor már soha többet nem lehet teljesíteni ezt a tervet, és totális vereséget szenvedtünk? Nem az a célja eredendően egy ilyen listának, hogy rendre mindent elérjünk, amit szeretnénk? “Minden nap éjfél előtt fogok lefeküdni”, ugyanez pepitában. “Naponta csak egyszer lépek be a facebookra.” Fokozzam még? Ez csupán önsanyargató szabályrendszereket fektet le, amik már megint inkább csak remények, amennyiben jó lenne, hogyha meg tudnám valósítani őket, de alapvetően tudom, hogy esélytelen. Bátor, eltökélt, nagyszabású, de esélytelen.

Persze, meg lehet tenni, hogy konkretizáljuk ezeket a terveket. Lefogyok öt kilót. Egy hétig nem kapok azonnal idegrohamot, ha valaki szól hozzám. Egy hónapig nem eszem se csokit se sült krumplit. Két hétig gyalog megyek fel az emeletre. Egész szeptemberben éjfél előtt megyek aludni. Két hétig napi fél órára szorítom vissza a facebook használatát. Nem hangzik mindegyik olyan kicsinyesnek? Olyan gyerekesnek és komolytalannak? Nincs benne egy ilyenben az az (egyébként jogos) feltételezés, hogy egy ilyen fogadalom hosszú távon, pláne a végtelenségig úgyis tarthatatlan?

Nagyjából másfél órája állok már itt ezzel a bejegyzéssel, mert nagyon nem akar oda kanyarodni, amerre terveztem, és bár sok dolgot kihúztam belőle, átfogalmaztam, és egyes bekezdéseknek nekifutottam újra meg újra, csak nem sikerül közelebb jutnom ahhoz, amit mondani akartam. Valahogy a felvezetések csak félrevisznek, a sok körülményeskedés után nem tudok úgy csapni le, ahogy szeretnék.

A következőt szerettem volna eredendően: arra jöttem rá az elmúlt napokban, hogy szinte csak olyasmit szeretnék magamtól, amit nem lehet teljesíteni, vagy ha véletlen lehet is, akkor sem tudnám észrevenni, hogyha sikerült. És beláttam, hogy ez baj. Azért baj, mert ezzel voltaképpen kizárom azt a lehetőséget, hogy elégedett lehessek magammal, hogy hátradőlhessek azzal a tudattal, hogy akartam valamit, tettem érte, és most sikerült – azaz pont arra lesz alkalmatlan a bakancslistám, ami a célja volna: élni egy kicsit, mielőtt meghalok. (És készen állok bevallani, hogy az elmúlt időszakban mindent csináltam, csak nem éltem. Ezzel az erővel halott is lehettem volna.) Ehelyett lehetetlen küldetések közé akarom zárni magam, mintha nem tenné ezt meg úgyis milliónyi másik személy és intézmény.

Úgyhogy nincs mit tenni, felül kell emelkednem azon a kellemetlen érzésen, hogy méltatlan dolog olyasmire vágyni, ami mérhető és elérhető és adott esetben még örömmel is tölt el: nem méltatlan. Az időm véges, folyamatosan telik, és túl sokat vesztegettem már el belőle az elmúlt évek során azzal, hogy reménykedtem benne, hogy ha nem nézek oda, és nem figyelek, akkor talán megáll.

Nem állt meg. És amíg nem néztem oda, hirtelen elmúltam tizenkilenc éves, és mégsem léptem sehová. Szétfeszít a türelmetlenség, hogy napokon belül valami történni fog végre. Rettegek, hogyne. De izgatott is vagyok. Még nem forr körülöttem az élet, de már fortyog, készen áll rá, hogy akcióba lépjen és elinduljon.

Mostanában valami nagyon hasonlót mondanak a hangok, mint két és fél évvel ezelőtt. Azt mondják, hogy most vagy soha, és csak úgy, mint két és fél évvel ezelőtt, most is úgy látom, hogy inkább most, mint soha.

Valaki megnyomott a lejátszómon egy gombot: sokáig azt hittem, hogy a megállítás volt, de nem, csak a némítás. És most kezemben a távirányító, és készen vagyok rá, hogy visszategyem a hangot az életemre. És mire ez bekövetkezik, lesz egy listám, ami segít továbbmenni olyankor, amikor készülnék megállni és feladni, egy listám, ami segít eldönteni, hogy mi fontos és mi nem fontos, egy listám, ami irányt mutat olyankor, amikor eltévednék.

Meg kellene tanulnom nem lenézni azokat az embereket, akik tartanak valamire. Mármint engem. Csak olyan egyszerű azt hinni rájuk, hogy milyen buták, milyen egyszerű kis teremtések, amikor még azt sem látják, ami nyilvánvaló, miszerint mekkora széltoló vagyok, micsoda kókler, milyen banális, újrahasznosított, semmitmondó nagy bölcsességekkel bírok dobálózni, és hogy milyen lusta vagyok és rosszindulatú és így tovább.

Ráadásul öntelt és oktondi is, mert az viszont eszembe se jut, hogy esetleg ők láthatnak valamit, ami nyilvánvaló, és amit én nem látok.

Csakhogy, akárhogy nézem is, a végén csak oda lyukadok ki, hogy akkor tudom elfogadni őket – a másik embereket, akik azt hiszik, hogy értékes ember vagyok, pedig -, hogyha beletörődöm, hogy talán mégis jó vagyok valamire. De ennek, ugye, a legtöbb tapasztalatom ellentmond.

Nincs ez így jól.

Már csak azért sem, mert akik tartanak valamire, sokkal jobb társaság azoknál, akik kutyába se vesznek. Hát nem?

Szóval nincs ez így jól.

Biztos említettem már korábban is, de ha valamiért mégse tettem volna, hát most bepótlom: ki nem állhatom a könyvekben a köszönetnyilvánításokat. Minek van az ott egyáltalán?

Még csak nem is olyan, mint a stáblista, nem azokat sorolja fel tételesen, akik dolgoztak az elkészült terméken (az ő nevük sokkal előbb, a copyright oldalon szerepel), hanem azok, akiknek a szerző hálás. Nem tudta volna egyszerűen megmondani nekik?

Az a sejtésem, hogy ezeket az oldalakat nem is a nagyközönségnek szánják, hanem azoknak az embereknek, akiket megemlítenek rajtuk. Hadd lássák nyomtatásban a nevüket. Szerintem pedig a köszönet és a hála olyannyira személyes dolog, hogy nem tartozik senkire az érintetteken kívül.

Tudom, ha annyira zavar, ne olvassam el. Csakhogy ez ennyire nem egyszerű ám, hiszen ott van benn a könyvben, és ha átlapozom, úgy érzem, nem olvastam el a könyvet, és hogy csalok. Persze lassacskán megtanulok felülemelkedni ezen, és néha mégis átlapozom.

(Persze vannak olyan alkalmak, amikor nem tehetem, amikor mondjuk le kell fordítanom. Olyankor aztán duplán, sőt, triplán is bosszankodhatok, mert nem elég, hogy utálom a köszönetnyilvánító oldalak puszta létét, még el is kell olvasnom, de a lefordított eredményt sem fogja senki elolvasni, mert azt hiszem, másokat se érdekel valami nagyon.)

De ebbe az egészbe nem is ezért kezdtem bele, hanem egészen másért. Van ez a szófordulat, amikor nem mondunk neveket, hanem azt mondjuk, hogy “ezen felül pedig nagyon köszönöm azoknak az embereknek, akik a legeslegfontosabbak nekem a világon – pontosan tudjátok, hogy rólatok van szó.” És pontosan ezen töröm már a fejem egy ideje, hogy vajon tudják-e magukról azok az emberek.

Két irányvonalat tudok elképzelni. A köszönő sorok lejegyzője vagy komolyan gondolta, amit írt, és tényleg azoknak az embereknek kíván még emléket állítani, akik fontosabbak annál, minthogy fel lehessen sorolni a nevüket, vagy azokat az ismerőseit kívánja lekezelni, akik esetleg zokon vennék, hogy a nevük kimaradt, de így, ha rákérdeznek, meg lehet nekik mondani, hogy ők ebbe a kategóriába esnek. Nekem mindkettő sántít, az egyik ezért, a másik azért.

Leginkább pedig azért, mert azt gondolom, hogy azok az emberek, akik nekem a legtöbbet nyújtják, akiknek a legtöbb okom van hálásnak lenni, azoknak valószínűleg lövése sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. És talán nem lenne rossz ezen változtatni, és valamiképp elárulni nekik.

Az erre megfelelő formát még nem találtam meg, de gondolkozom rajta. Valahogy nem olyan egyszerű egy hétköznapi társalgásba bedobni, csak úgy mellesleg, hogy “egyébként tudod, hogy mennyire szeretlek és milyen sokat jelent nekem a barátságod, a jelenléted, az éleslátásod…?” és így tovább.

Ezt az egészet illetően csak egyetlen dologban vagyok biztos: amikor majd megköszönöm mindazoknak, akiket illet, nem nyilvánosan fogom megtenni.

Tavaly ezen a napon tettem valamit, ami remekül sikerült. Igaz, már októberben készültem rá, csak kicsit lassan tudtam kellőképp összeszedni magam hozzá. Talán a hosszas készülődés miatt, talán azért, mert éppen türelmes hangulatomban voltam, talán valami egészen más, előttem is ismeretlen okból kifolyólag nagyon jól sikerült. Elfáradtam ugyan, de feltöltődtem energiákkal és szeretettel. (Nagyon nyálasan hangzik, de így volt.)

A tavalyi sikeren felbátorodva ma kísérletet tettem a mutatvány reprodukciójára. Nem gondolkoztam, csak mentem.

Megkaptam, amit akartam?

Kaptam ám a frászt! És akarva-akaratlan is, kénytelen voltam belátni, hogy ugyanazt a katarzist kétszer átélni nem lehet, még akkor se, ha annyira pontosan reprodukálok minden körülményt, amennyire csak emberileg lehetséges.

Akadt néhány változó, amiket nem vettem figyelembe. Nem számoltam például azzal, hogy bár tavaly ilyenkor is munka nélkül voltam, tele voltam bizalommal a világ iránt, hittem, hogy majd találok egy remek állást, hogy valakinek pont rám van szüksége, rendíthetetlenül bíztam a dolgok jobbra fordulásában. Ma? Ma épp nem hiszek ezek egyikében sem.

Tavaly ilyenkor tudtam, hogy kérdezni fognak rólam, az életemről meg mindenről, és tudtam, hogy mik a helyes válaszok. Akkor épp egy új kezdet előtt álltam, nem esett nehezemre. Idén azt hittem, hogy nem olyan hosszú idő az az egy év, hogy megint be kelljen számolnom róla, hol állok. Mert a dolgok pillanatnyi állása szerint úgy találtam, hogy a nagy kudarc kellős közepén.

Valamiért azt hittem, hogy megtehetem azt, hogy elmegyek valahová – látogatóba -, ahová már nem tartozom, de tehetünk úgy, mintha tartoznék; tehetünk úgy, mintha láthatatlan volnék, a gépezet egyik fogaskereke.

Nem tehetem meg.

Nem tartozom sehová, ezért aztán bárhová megyek is – régi iskolába, régi munkahelyre, régi akármilyen közösségbe is – mindig én leszek az újdonság.

Csakhogy én már nem akarok újdonság lenni. Állandóan magammal vagyok összezárva, a saját sirámaimat hallgatom, és őszintén megmondom, tele magammal a hócipőm.

Egyébként aki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy nem éreztem jól magam, az teljesen félreérti az egészet. Csak arról van szó, hogy abban reménykedtem, hogy valamit, ami tavaly nagyon jó volt, ami fél nyárra elegendő lendületet adott nekem, megtehetek idén is, és ez nem sikerült. De attól még jó volt – csak nem annyira, mint tavaly.