Címke: mélyen szántó gondolat

Annyi minden

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ha egyszer nekiállok gondolkozni, idővel mindig rádöbbenek, hogy sokkal több dologra kellene odafigyelnem, milliószor annyi szempontot kellene szem előtt tartanom, mint amennyire gondolok. Hogy észben kellene tartanom, mikor arra jutok, hogy boldogtalan vagyok, hogy igazából mi is az a boldogság, és hogy honnan szedem, hogy nekem ahhoz szükségképpen jogom van. Gondolnom kell mindazon emberekre, akiknek nincs otthona, nincs ennivalója, nincs családja, nincs senkije és semmije, és akkor nyomban belátom, hogy igazából nincs alapom rá, hogy rosszul érezzem magam a bőrömben.

Aztán arra gondolok, hogy akár van alapom rá, akár nincs, én mégis rosszul érzem magam a bőrömben, és alapvető emberi jogom boldogtalannak érezni magam, ha azt akarom.

Aztán rájövök arra is, hogy tele a világ sokkalta fontosabb dolgokkal, háborúkkal, kül- és belpolitikával, olyasmikkel, amiken életek múlnak, és hogy a valódi dolgok menetében mit sem számít, hogy én ki vagyok, mit teszek és merre tartok.

Aztán az is eszembe jut, hogy ugyan, ki törődne az én életemmel, ha nem én. Az én dolgom a saját életemet mederbe terelni, vezetgetni, és kitalálni, hogy mi is legyen vele.

De nem tudom kitalálni, és hirtelen újra ott találom magam, hogy boldogtalan vagyok.

Ezt persze most alaposan leegyszerűsítettem. Olyan régen nem írtam már, hogy egyre nehezebben találom meg a kapcsolatot a gondolat és a szavak között. Elillan a gondolat veleje, mire eljutok odáig, hogy szavakat társítsak hozzá.

Legutóbb

Közzétéve Szerző:
1

Amikor legutóbb leültem blogot írni éppen csak befelé sétáltunk a télbe. Most, remélhetőleg már inkább kilábalunk.

Amikor legutóbb csokidarabos sütit sütöttem, október volt, és négyen kuktálkodtak és sürgölődtek körülöttem. Sokkal jobb volt akkor a hangulat, még ha kicsit akadályoztuk is egymást. De most sincs rossz kedvem.

Amikor legutóbb egyedül voltam itthon este, akkor azt hiszem nyár volt, meleg, és a kövön ültem a padlón a kutyával az ölemben. Idén biztosan nem volt még ilyen. A betörés óta nem voltam még egyedül a lakásban. És most azért nincs is olyan meleg.

Amikor legutóbb úgy gondoltam, hogy írnom kell, mindenféle témáim voltak. A kulcsszavak egy része még most is fel van jegyzetelve mindenféle helyekre. Most inkább mégsem foglalkozom velük.

Amikor legutóbb nekikezdtem egy regényfordításnak, éppen frissiben hagytam ott az előző munkahelyemet. Most a napokban készül lejárni a próbaidőm az új munkahelyemen.

A dolgok állandó változásban vannak. Csak ha nagyon közelről figyeljem őket, akkor elveszek a részletek között és nem ismerem fel őket. Szükségem volt egy kis időre, amíg eltávolodtam a blogomtól, a világ megértésének és megmagyarázásának kényszerétől. Időt és távolságot tartottam magamtól. Hagytam egy kis teret magamnak.

De most újra itt vagyok. Gondoltam, szólok.

Piacképes

Közzétéve Szerző:
Válasz

Láttam a Tescoból kifelé jövet egy falragaszt azon a folyosón, amelyiken a buszmegállóba kell menni. Azt írja nagy, színes, ordító betűkkel, hogy “Piacképes szakmát szeretnél?” Ezen aztán úgy elgondolkodtam, hogy nem is szálltam buszra, hanem gyalogoltam hazáig. És mire hazaértem, megtaláltam a válaszomat.

Nem, nem szeretnék egy új, piacképes szakmát. Azt szeretném, ha az én meglevő szakmám lenne piacképes. A kettő közel sem jelenti ugyanazt, és nem felcserélhető. Ha nem lesz a létező érdeklődési körömben a létező szakmám piacképes, akkor lehet, hogy piacképtelenül fogok élni.

Meg is mondom, miért. Ha csak “egy” állást szeretnék, hogy valami legyen, akkor kiköthetnék mindenféle helyeken, azt hiszem, lehetnék pénztáros, telemarketinges, meg sok más gusztustalanság. Csakhogy én egy olyan állást szeretnék, ami jó nekem. Nem sok értelme lett volna különben otthagyni az előzőt, azért, hogy másutt lehessek inkább boldogtalan.

Felfedeztek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Múlt éjjel megmagyarázhatatlan dolog történt. Se szeri se száma, ahányszor kifakadtam már többé-kevésbé komolyan, hogy végre felismerhetné valaki a rejtőzködő géniuszomat. Mindegy is, hogy mennyire gondoltam komolyan, hiszen minden viccnek a gyökere a valóságban keresendő.

Nos, tegnap éjjel valaki felfedezett. No nem a géniuszomat, persze, de azt mondta, hogy különleges látásmódom van, és jól csinálom, amit csinálok.

Az illető nem barátom, nem áll érdekében kedveskednie nekem, és semmi haszna nem származott belőle, hogy ezt mondja, így kénytelen voltam hitelt adni az állításának.

Persze, mindenféle emberek, akik szeretnek, dicsérnek rendszeresen, amiért fölöttébb hálás is vagyok, de nem veszem – nem vehetem – készpénznek, amit mondanak. De ilyen még nem fordult velem elő soha, hogy valaki olyan kedves dolgokat mondjon nekem, amit kivonatolva az előző bekezdésben közöltem.

Félreértés ne essék, nem dicsekedni akarok, nem célom felvágni, egyszerűen csak muszáj megörökítenem ezt az örömömet. Mert néha mások kellenek hozzá, hogy rámutassanak arra, ami az orrod előtt volt, és mégsem ismerted fel.

Egyszer régen történt már ilyen. Olyan embernek ismertem magam, akit állandóan leterítenek az élet pofonjai – és valaki egyszer azt mondta, hogy olyan ember vagyok, aki mindig feláll egy-egy pofon után. Nélküle sosem jöttem volna rá, hogy az elterülést menetrendszerűen követi a feltápászkodás.

Amióta az eszemet tudom, azzal küszködtem, hogy soha nem tudom megértetni magam, hogy nem értenek meg és nem fogadnak el, hogy egyedül maradok a véleményemmel, és nem találom meg a köreimet. Erre jön valaki, és azt mondja, hogy ez azért van, mert különleges látásmódom van.

És mikor valaki rámutat, hogy amitől szenvedek, abban van valami kirívóan nagyszerű is, olyankor nem nagyon tudok mást tenni, mint átadni magam a szeretetnek és a hálának. Mert ilyenkor egy pillanatra elhiszem, hogy egy kicsit talán tényleg értékes vagyok, és számtalan hibám és gyengeségem ellenére is jó vagyok valamire.

És ekkora ajándékot bizony nem kapok túl gyakran.

Zene és más művészetek

Közzétéve Szerző:
Válasz

Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.