Hogy van az, hogy egymásnak ellentmondó életbölcsességekre tanítanak a felnőttek, vélhetőleg a legnagyobb jóindulat mellett? Ahányszor csak hallod, hogy “a részvétel a fontos”, ugyanannyiszor hallod azt is, hogy “senkit sem érdekel, hogy kik futottak még”. Milliószor elmondják, hogy “járt utat járatlanért el ne hagyj”, de emellett nem titok, hogy “a változás éltet” és hogy a kreativitás győzedelmeskedik mindenek felett.

Ember legyen a talpán, aki igazságot tesz közöttük. Mert igen, nagyon fontos a részvétel, de tényleg senkit sem érdekel, hogy kinek a neve sorakozik “futottak még” címszó alatt. De ha mind a kettő igaz, akkor valami mégsem működik jól a világban, hiszen ellentmondanak egymásnak.

Egyre inkább az a gyanúm, hogy mindenki skizofrén. Egyszer tudjuk a Nagy Emberi Értékeket, amiket el lehet olvasni minden valamirevaló nevelőnőhangon szóló ifjúsági regényben, ahol a nagy jellemfejlődés végére az ostoba bölcs lesz, a gyáva bátor, a gerinctelen erkölcsös, az individualista csapatjátékos, az önző jótékony és így tovább. Mindenki felülemelkedik a maga pitiáner hibáin, és átalakul a magasabb jóvá.

De ez csak a könyv lapjain működik. Mintha valamennyiünktől elvárnák, hogy úgy tegyen, mintha ezt el is hinnék, mintha hinnénk az Erényekben, meg a Helyes Eljárásban, és az összes többiben. Ez a színjáték a felszínen. De a szarkasztikus humorban már megjelenhet, hogy ezt igazából magunk se hisszük, hogy az érvényesülés, önmegvalósítás, anyagi haszonszerzés és univerzális sikerhajszolás felé nem az ifjúsági regények kijelölte út vezet.

Azt mondjuk, hogy a részvétel a fontos, de olyan hangsúllyal, amiből nyilvánvaló, hogy csak a vesztes keserűségét kívánjuk enyhíteni. Még akkor is, ha komolyan is gondoljuk abban a pillanatban, amikor kimondjuk. Csakhogy odabenn a hangok mást mondanak. Talán nem mondják ki szavasítva, de a csalódás- és kárörömérzés mégis ott van. Mert nem csak a részvétel számít.

Fejben ennek az egésznek több értelme volt. Láttam, hogy hova vezet a gondolatmenet, amit most már nem látok. A lényeg mégis az, hogy egymásnak ellentmondó utasítások és mantrák tömkelegében kellene felnőni, utat találni, igazságot, értékrendet kialakítani. És hiába tudsz egy dolgot, ha valami egészen mást érzel, és másban hiszel, mint amiben hinni akarsz. Sokkal jobb volna egyszerűen egy kapcsolóval átállítani ezeket a beidegződéseket, és attól kezdve úgy működnének, ahogy kell.

De az is lehet, hogy egyszerűen csak naiv vagyok.

Én például mindig mindenben a legjobb akarok lenni, és ha nem lehetek az, akkor már nem is érdekel igazán. És ha az lehetnék, de azért dolgozni kellene, akkor sem érdekel. És hiába tudom belül, hogy igazából ennek nincs értelme, és hogy nem lehet a világon a legjobbnak lenni mindenben – bármiben – valamiben. Hiába mondják, hogy mindenkinek van legalább egy olyan tulajdonsága vagy képessége, amiben ő a legjobb a világon, ez számtanilag nem lehet igaz. Több ember van, mintsem ez lehetséges volna. Talán csak saját magát érti meg jobban mindenki, mint bárki más, de még ezt illetően is vannak kétségeim.

Meglehetősen intelligens vagyok, ezt tudom. De nem csatlakoztam se a Mensához, se más IQ-sznob társulathoz, mert ott nyilván lennének nálam sokkal intelligensebb, gyorsabb és okosabb emberek. Ezért aztán nemes egyszerűséggel sznobnak titulálom őket, és nem is akarok velük közösséget vállalni.

Nagyon jól ismer(t)em a nyelvkönyveket(imet), de mégsem voltam igazán mintaeladó, mert abszolút nem volt türelmem a vevőkhöz. Soha nem lehettem volna a legjobb, hiába tudtam gyorsan és hatékonyan elhárítani a kríziseket a pénztárgépnél, vagy találtam meg a keresett könyvet, vagy tudtam szépen pakolni. Ám hosszas és fáradságos munka eredményeképp addig alalkítgattam fejben az elképzeléseimet, amíg rá nem jöttem, hogy igazából a vevőkkel való foglalkozás nem is fontos, és ezért mégiscsak nagyon-nagyon jó vagyok.

Általános iskolás koromban nulla energiabefektetéssel voltam ha nem is kitűnő, de közel kitűnő tanuló, következésképpen már születésemnél fogva jobb voltam a többieknél. Akinek erőlködnie kell a jó teljesítményért, azt már le is lehet sajnálni, nem igaz? Gond nélkül lenézhettem bárkit és mindenkit. Aztán, mikor középiskolában elég hamar kiderült, hogy nem lehetek az élvonalban befektetett energia nélkül, már át is állítottam fejben a dolgokat, miszerint ez nem is fontos.

És anorexiás is csak addig voltam, amíg a családomat és a környezetemet ki tudtam borítani azzal, hogy én voltam a legsoványabb. Amikor besétált a környezetembe egy olyan lány, aki soványabb volt nálam, akkor utáltam őt, irigykedtem rá, de a versenyt felvenni vele nem voltam hajlandó. Ha ő nem lett volna, szíves-örömest tönkreteszem még jobban a testemet, semmi gond. De hogy volt valaki, aki előrébb járt nálam, nem volt már értelme.

És persze ne felejtsük el, hogy én vagyok a legokosabb, legműveltebb és legolvasottabb és legkülönlegesebb blogger is a világon. Csak még mindig nem ismerte fel a nagyközönség a kiválóságomat. De persze ezt is meg tudom magyarázni – alter blogger vagyok, saját blogmotorral üzemelek, szándékosan alacsony a látogatottságom, nehogy valaki megtaláljon, igazából nem is kellenének rajongók, mert akkor már nem is lehetnék önmagam, a sztárbloggerek egytől egyig elkurvulnak, és így tovább.

Nem hiszek a feministáknak és a női egyenjogúságban, csak azért, mert szerintem a nők sokkal jobbak a férfiaknál, következésképpen a cél nem az egyenjogúság, hanem a nők magasabbrendűsége. Nyilván azért, mert minden pasi hülye, meg azért is, mert én viszont nő vagyok.

Veszitek észre, mi készül itt? Tulajdonképp lehet, hogy nem is naiv vagyok, hanem csak szánalmas. Vagy, ami még rosszabb, ha azt a feltételezést vesszük alapul, hogy én, személy szerint, születésemtől fogva magasabb rendű létforma vagyok, mint mindenki más, ezt szép magyar szóval élve egyszerűen fasizmusnak nevezik. Klassz, nem?

Azt mondják, a nemakarás meg a nyögés között szükségszerűen összefüggés van. Ezt nekem még nem tűnt fel. Részemről az akarást sokkalta problémásabb kérdéskörnek találom. Ha valamit nem akarok, akkor nem csinálom, kész-passz, téma letudva. Ha valamit akarok, sőt, amikor több dolgot akarok egyszerre, akkor kezdődnek a nehézségek.

Mostanában ledöntött a lábamról az irodalmi vágy. Az a típusú vágy, amelyik hajnali fél kettőkor a hűtőszekrény elé csábít, hogy most megeszem, amit csak találok. Csak éppen most szövegekre vagyok kiéhezve. Ezt is, ezt is, és ezt is el akarom olvasni, most azonnal. Azt meg amazt, de még azt ott, azt is le akarom fordítani. Ezen is dolgozni akarok, meg azon is, ezzel is foglalkoznék meg azzal is, erről is kéne írni és arról is gondolkodni, és legjobb lenne, ha korlátlan idő állna rendelkezésemre.

Vagy, ha nem kellene idő ahhoz, hogy ezeknek a célkitűzéseknek a végére érjek. Elég lenne egyszerűen eldönteni, hogy ezt vagy azt a dolgot akarom, és ezzel varázsütésre meg is lenne. Milyen tisztességtelen eljárás, hogy mindennel legalább kétszer meg kell kínlódni, egyszer, mikor eldöntöm, hogy foglalkozom vele, és még egyszer, mikor ténylegesen nekiállok?

És a listám csak nő, hosszabbodik, terebélyesedik, és félő, hogy előbb-utóbb teljesen maga alá temet. Mert, ha reálisan gondolom végig a dolgot, akkor rá kell jönnöm, hogy amennyiben mindent meg akarok enni, amit a tányéromra polcoltam, valószínűleg ki fogok pukkadni.

Ma egy kicsit jobb volt. Sütött reggel a nap. Jókedvűen keltem fel. Takarítottam délelőtt, két lapátnyi port távolítottam el a szobámból. Szellőztettem (fél délelőtt nyitva volt az ablak) és különösebb komplexusok nélkül eltengettem az időmet.

Nem olvastam, nem gondolkoztam, nem foglalkoztam igazán semmivel, csak tekergettem kicsit a bűvös kockámat, de azt se sokáig. Csak úgy, az íze kedvéért.

Aztán bemásztam a városba, voltam könyvtárban, bár nem hoztam ki semmit. Eljátszottam a gondolattal, hogy be se megyek, mert nincs kedvem semmihez, pedig áprilisra meg kéne tanulnom, hogy kell rádiójátékot írni. Aztán eszembe jutott két könyv, hátha benn vannak (nem voltak), és böngésztem, hátha megszólít valami érdekes.

Ehelyett valaki érdekes szólított meg, akit évek óta nem láttam, de annál többet gondoltam rá, ha nem is állandóan, de időről időre, olyan “hm, írni kéne neki” és “talán felhívom valamikor” módon, ami mindannyiszor áldozatul esett a lustaságomnak, a telefonálási komplexusomnak (mi van, ha tökre nem is ér rá, vagy csak esze ágában sincs beszélni velem, és jólneveltebb annál, hogy ezt megmondja) vagy az olyan gondolataimnak, hogy “dehogy strapálom én magam, végtére is kettőn áll a vásár, ha ő nem keres, én se keresem, pukkadjon meg!”

Nem volt sok ideje, talán egy húsz percet beszéltünk, de nagyon-nagyon jót tett, és ezt meg is tudtam mondani neki. Hiszem, hogy fontos megmondani az embereknek, hogyha örülünk nekik, a találkozásnak, vagy annak, amit mondtak, vagy annak, amilyenek. Most is, mint már annyiszor, újra elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy elsodródjanak mellőlem az emberek, pedig tudom, hogy nincs bennem elegendő kitartás és lendület ahhoz, hogy egy-egy kapcsolatot felszínen tartsak.

Álmodozni persze azért lehet. :)

És most megyek aludni, mert reggel nekem kell nyitni a bazárt.