Címke: mélyen szántó gondolat

Egyszerű dolgok

Közzétéve Szerző:
Válasz

Van egy csomó apróság, tök egyszerű dolgok, amiket meg lehet tenni másokért. Nem ilyen nagyszabású szívességekre gondolok, meg jótéteményekre, meg világjobbító dolgokra… ezek nem nekem valók.

De olyasmikre igen, hogy mondjuk akiről régóta nem hallottál, annak lehet írni. Vagy fel lehet hívni telefonon. Vagy… hát, nem tudom, ilyen aktív módon megközelíteni az embereket és a problémákat.

Megoldásokat keresni.

Nem, nincs semmi bajom, nem azért írom most ezt mind le. Komolyan.

Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy attól még, hogy valakivel régen beszéltem legutóbb, zavartalanul ismerjük egymást, és ha eszembe jut, és gondoltam rá, semmi akadálya nincs, hogy ezt tudassam vele.

Mutassatok nekem egy olyan embert, akinek rosszul esik, ha kap egy olyan levelet, hogy “Szia! Régen beszéltünk, és ma történt velem valami, amiről eszembe jutottál. Gondoltam, megkérdezem, mi újság Veled, hogy vagy, meg ilyesmi.”

Én nem tudok ilyenről, de lehet, hogy válogatott ismerőseim vannak, vagy nem ismerem őket eléggé.

Könyvfesztivál

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kinn lebzseltem tegnap délután és ma is a Könyvfesztiválon. Mert Fesztiválra járni kell, az az év legjobb ünnepe, még második pontszámban talán nem veri a Könyvhetet, de összesítésben mindenképp, a karácsonyról meg ugye ne is beszéljünk, az sehol sincs ezekhez képest.

Mégis, évek óta kicsit egyre kevésbé élvezem a dolgot. Törtem már a fejem rajta egy ideje, hogy ez mitől lehet, kinőttem volna a Fesztiválozásból? Csak nem! Fáj a szívem a Kongresszusi Központ után, tudom, hogy azt rajtam kívül mindenki utálta, de akkor is. Idén viszont már nem utálom annyira a Millenárist. Ha itt is nőnének százszorszépek a parkban, mint a gesztenyésben, akkor lehet, hogy idővel még meg is szeretném.

De arra viszont rájöttem, miért lelem jelentősen kevesebb örömömet egy Fesztiválban, mint néhány évvel ezelőtt. Csakis és kizárólag azért, mert átalakult az olvasási módszerem. Most már az esetek döntő többségében előbb olvasok, és utána döntöm el, hogy vásárolok-e is. Különös, hogy mostanra teljesen elfeledkeztem arról, hogy régen úgy csináltam, hogy bementem a könyvesboltba, böngésztem, fizettem, hazamentem, elolvastam és örültem. És hogy a legtöbb normális ember úgy olvas könyveket, hogy megvásárolja őket, vagy kikölcsönzi, vagy kapja vagy elkéri.

Nekem az ablakpárkányomon sorakoznak a kupacok. A sajátjaim, amiket éppen olvasok, azok, amiket a boltból hoztam haza, az a kupac, amit a kötelezően olvasandó/lektorálandó könyvek tesznek ki, és a különböző könyvtárak állományából származó darabok további kupacokban. Még jó, hogy elég széles az ablakpárkány, feltéve, hogy keresztbe teszem rajta a könyveket.

Iszonyatosan el vagyok kényeztetve, ez jutott az eszembe. Olcsóbban veszem a könyveket – azokat, amiket tényleg megveszek – a bolti áruknál, mert ismerem a módjait, meg a megfelelő embereket. És erre, hogy el kellett gondolkoznom, mi változott a Fesztiválon, és azon, hogy mi lesz, ha elveszítem az állásomat, most jöttem csak rá.

Most már persze világos, hogy nekem ebben kell élnem, mert ez a közegem, ezt szeretem csinálni, így szeretek létezni. Különös, hogy ezt gimnazista koromban nem láttam, sőt, senki sem látta, mert senki sem mondta, hogy “figyelj, mi a fenéért nem mész könyvesnek?”

És ilyenkor, mikor rájövök, hogy milyen jó is nekem, harmincszor olyan fenyegető az a bizonyos L-betűs rém, ami mostanság mindannyiunk feje fölé magasodik. Pedig igazán jó fesztivál volt tegnap is, ma is, és remélem, vasárnap is jó lesz. Találkoztam emberekkel, ismerősökkel és nem ismerősökkel, kaptam ajándékba könyvet, amit pedig igazán ki is fizettem volna, megvettem egy olyat, amit elég régen meg akartam, de három másikat, amit terveztem, nem sikerült. Mondanám, hogy félsiker, de ez inkább csak 25% körüli, a negyedsiker meg elég bénán hangzik.

Szeretem ismerni ezeket az embereket. Szeretek közéjük tartozni, és szeretnék még jobban közéjük tartozni. Néha úgy érzem, hogy valamit pedig nem értek. Hogy talán nem ismerem a szabályokat, hogy hány percig helyénvaló protokollárisan beszélgetni, és mikor kell lelépnem, és mi a helyes formula. Néha azt érzem, hogy tiszta jelentéktelen vagyok, mert beszélgetek valakivel, akire hirtelen ráköszön valaki más (sosem rám, mert engem senki se ismer), és hirtelen, egy köszönés nélkül ejtve vagyok. Ma ilyen nem egyszer és nem kétszer fordult elő velem.

(És nem, nem az a baj, hogy engem nem ismernek fel. Egyszerűen csak kétségeim támadnak, hogy zavarok-e, rosszul csinálok-e valamit, vagy mi történik, de ez ma egy mintázat volt, meg ha jól belegondolok, a múltban szintúgy mintázat. És igazából tökre nem akartam ide kilyukadni, de sikerült. Pedig még csak nem is éreztem rosszul magam, mikor hazafelé tartottam, bár kóbor rossz érzéseim már voltak.)

A jó hír az, hogy volt Kiss Ottó-dedikálás, és örültem, mint majom a farkának, jól zavarba is jöttem az örömködéstől, aztán megismert, és még jobban örömködtem és marhaságokat beszéltem, és hülyét csináltam magamból jó szokásomhoz híven, de így is vagy tíz percig beszélt velem, ami kedves tőle. Főleg amilyen idétlenül viselkedtem. Aztán jött a következő ember, és megmenekült attól, hogy tovább kelljen szórakoztatnia. És aztán még idiótábban viselkedtem, és mondtam valamit – meg nem mondom mit -, amiről azt hittem, hogy vicces lesz, és nem lett az, és mint egy vert seregnyi idióta, úgy távoztam.

(Mondjuk elég gyakran járok úgy, hogy valamiről én azt gondolom, hogy vicces, és mások szerint nem az. Mondjuk valaki viccből mond nekem valamit, amit én érzékelek, de viccből úgy teszek, mintha komolyan venném, mire az illető nekiáll szabadkozni, hogy “de csak vicceltem”, mire én azt mondom, hogy “tudom, én is”, és azzal a bizonyos szánakozó nézéssel néznek, hogy szegény lúzer.)

De komolyan nem ezt akartam ma leírni, csak így sikerült. Akármilyen hihetetlen is, teljesen jó napom volt, megkoronázva egy eksztatikus Kiss Ottó-élménnyel, és kaptam ajándékba könyvet, és tényleg mindenki tök kedves volt velem (még akkor is, ha valószínűleg tényleg nem tudom, hogy kell viselkedni ilyen interperszonális szituációkban), beszéltem telefonon a Hosszúval, vasárnap elvileg összefutunk, meglátogattam hazafelé a Brekit, és, és, és…

Talán a hülye fejfájás tehet róla, hogy így elkalandoztam. (Hogy lehet a saját gondolataimtól elkalandozni?) Mostanában minden este beköszönt. Talán azért, mert nagyon korán lefeküdtem tegnap (a hülye fejfájás miatt), és korán is ébredtem (a korán lefekvés miatt), és mostanra elfáradtam, és megfájdult a fejem. Jaj, mit tudom én.

(Ha lenne bennem bármi jóérzés, józan ész, kritikai érzék, vagy ilyesmi, ezt a bejegyzést most nem tölteném fel. De legalábbis újraolvasnám és meghúznám. Legalább megpróbálhatnám megtalálni, hogy melyik volt az a pont, ahol valamibe – de mibe? – belerángattam magam. (Nem találtam meg.) Volt bennem jóérzés, ha nem is sok, és meghúztam. Meg kitettem a zárójeleket.)

Pedig ez egy pozitív bejegyzés volt. Én marha.

a szerkesztő jegyzete: Különösnek találom, hogy élénken emlékszem, miféle érzelmek támadtak fel bennem írás közben, de olvasás közben ennek semmi konkrét nyomát nem lelem fel a szövegben. Talán mégsem fejezem ki magam olyan érzékletesen, ahogy gondolni szoktam.

Feminista

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a helyzet, hogy nem hiszek a női egyenjogúságban. A létezésében nem hiszek. Már csak azért sem, mert ha a mai napig még mindig harcolni kell azért, hogy a férfiak elfogadják a nőket egyenrangú partnernek, és ez még mindig nem következett be, akkor lehet, hogy nem is fog.

Az más kérdés, hogy a nőket vajon miért zavarja, hogy a férfiak lenézik őket, ellenben a férfiakat totálisan hidegen hagyja, hogy a nők viszont őket nézik le. Persze lehet, hogy egy matriarchális papucs-társadalomban zavarná őket, de szerintem nem. A pasik genetikailag úgy vannak kódolva, hogy sok minden nem érdekli őket. Ennek szerintem az a magyarázata, hogy a 23. pár kromoszóma a férfiaknál meg a nőknél eltér: amíg a nőknek két, teljesen kifejlődött X kromoszómája van, addig a férfiaknak az egyik Y. A vak is láthatja, hogy az Y komplett hosszúsága nagyjából 25%-kal rövidebb az X-nél. Ennyivel egyszerűbb lények a férfiak. Csak úgy mondom.

Engem is izgat ez a kérdés, mert az X kromoszómáim úgy vannak bekötve, hogy izgasson. Mert igenis kikérem magamnak, hogy amikor valaki megállapítja, hogy fogytam (és ez egyszer majd egy másik blogbejegyzés témája lesz), azonnal azt is megkérdezi, hogy mennyit. Amire a sztenderd válaszom az, hogy egy számmal kisebb nadrágot hordok, de lehet, hogy kettővel is kisebbet kéne.

És ez sem elég, megkérdezik, hogy hány kiló. Erre is van sztenderd válaszom: “Feminista háztartásban élünk, és nincs fürdőszobamérlegünk.”

És erre mindenki röhögésben tör ki. Kivétel nélkül. Pedig egyébként tényleg nincs rá szükség. Van tükör, meg tudom állapítani, hogy elégedett vagyok-e a külalakommal mérleg nélkül is. Nem hoztunk magunkkal ilyesmit költözéskor. Hiszen milliószor említettem, hogy semmi olyasmivel nem akarom körülvenni magam, amire nincs szükségem, és amit nem szeretek magam körül tudni.

Ha a röhögés alábbhagy – idővel, szerencsére alább szokott -, megemlítem, hogy a feminista háztartás azt is jelenti, hogy két nő, és két herélt kan él benne. És hogy teljesen rendjén van, hogy a macskám (az egyik herélt kan) az egyetlen pasi, akit beengedek az ágyamba.

(Tudom, tudom, mit kell nekem provokálni az embereket azzal, hogy marhaságokat beszélek. De hát így igaz minden az utolsó szóig.)

Persze mindez már a bögyömben van már egy ideje. De azért jutott eszembe éppen most, mert volt szerencsém fültanúja lenni egy két kollégám között zajló elmés párbeszédnek, amelynek az volt a tárgya, hogy mivel a munkahelyen nagyon kevés nőnek van pasija, ezért mi mind mutánsok vagyunk, őrültek, és valami komoly baj van velünk.

Irtózatos kínlódás árán sikerült csak erőt vennem magamon, és nem szóltam be. De az alábbi adatok egytől egyig tények:

Egészen gázos és ciki pasiknak is van barátnőjük. A nők ugyanis egészen mélyre képesek lealacsonyodni olyan fiúkhoz, akikhez nagyon nem kéne. Egyszerűen a szeretetlenségből adódóan. Ismerek néhány kirívó példát.

Ha egy fiúnak nincs barátnője (urambocsá, csaja), akkor neki “van józan esze”, illetve “kis pihenőt tart”, illetve “szabad ember, azzal dug, akivel akar”. Ha egy lánynak nincs barátja, akkor ő “szánalmas”, “valami baj van vele”, illetőleg potenciálisan leszbikus.

Egyébként nem tudom, mit gondolnak a férfiak. A választási lehetőségek az ő számukra is nyitottak, és mégis, a többség inkább a lányokkal keres párkapcsolatot, nem a fiúkkal. Aki ebből nem vonja le azt a következtetést, hogy a lányok mégiscsak jobbak valamivel a fiúknál, az nem lát a szemétől :) Egyébként is, a hapsik, ha jól látom a dolgot, a lányoknál jobban csak azokat a fiúkat nézik le, akik szintén fiúkkal kezdenek.

És itt van még egy tény: egyszerűen nincs lehetőség, hely és körülmény ismerkedni, ha csak valaki nem áll rá készen, hogy minden éjszakáját füstös, zajos és nyomasztó szórakozóhelyeken töltse, vagy hogy kitegye magát online társkeresők többé-kevésbé instant szexet kereső partnerjelöltjeinek, vagy nem kíván engedni a MÁV vonalain unatkozó fazonoknak. És igen sokan dolgoznak olyasmi munkaidőben, mint mondjuk mi, akik reggel 7-8 körül elindulnak otthonról, egész nap embereket kerülgetnek, és este 11 után érnek haza. Nemcsak ismerkedésre nincs idő és alkalom, de ennyi időbe azt se hiszem, hogy bele lehetne szorítani egy párkapcsolatot.

Munkahelyen pedig már csak azért sem, mert a) házinyúlra nem (feltétlen) lövünk, és mert b) igen közepes a felhozatal. Ez utóbbi egyébként sajnos univerzálisan is igaz. Vannak ugyan hellyel-közzel normális fiúk, persze. De ők a kereslet-kínálat törvényei alapján a magamfajtánál sokkal szebb, okosabb, csinosabb, jobban öltözött, nem-feminista, nem szemüveges, vékonyabb lábú, nagyobb mellű, jobban kereső és macskát nem tartó lányokkal járnak.

Lehet, hogy a szingliség életforma, de nem hiszem, hogy sok lány lenne, aki ezt öröméből vállalná. A legtöbb lány szeretne valakihez tartozni, szeretne otthont, férjet, gyerekeket, és meglehetősen boldogtalan tőle, hogy – igenis önhibáján kívül – nem adatott ez meg neki.

És felháborítónak tartom, hogy egy százhúsz kilós, nem különösebben kedves természetű, illetve egy másik, szintén nem kedves természetű vagy éppen jóképű, ráadásul nem is a lányok között párt kereső férfi fennhangon lenézően tárgyalja, hogy ezek a nők – akik között özvegy, elvált és vénlány is akad – mutánsok, betegek, rondák, kövérek, nem kívánatosak, és egyébként is “valami baj van a fejükben”.

Az egyetlen (kettetlen? hármatlan?) oka, hogy nem szálltam velük vitába a következő: nekem sincs párom, és hogy ennek milyen okai vannak az egyrészt nem tartozik rájuk, másrészt semmi közük hozzá – viszont azonnal adu lett volna a kezükben, hogy biztos én is szeretnék valaki olyan kiváló hímpéldányt, mint például ők, és csak a féltékenység beszél belőlem. Pfuj, ismétlem, pfuj! Másrészt úgyse értenék meg. A mutáns, hiányos Y-kromoszómájuk miatt, nyilván. :) Egyébként meg nem hiányzik nekem, hogy megpróbálják megérteni. Egyszerűen csak valami minimális empátiát szeretnék feltételezni, például hogy belássák, hogy nagyon boldogtalan tud lenni egy nő attól, hogy közeleg – vagy éppen el is múlt – a negyvenedik születésnapja, és nem lett eddig gyereke, és vélhetőleg nem is lesz már. (Ez az aggály, félelem, stb. a pasikat persze csak ötven-hatvan körül fenyegeti, vagy még később.) És hogy esetleg ők se így szerették volna, csak nem tudtak megalkudni magukkal, hogy a náluknál sok szinttel lejjebb álló férfiakkal álljanak össze.

És nem, nem mondom, hogy a nők egytől egyig normálisak. Nyilván vannak tonnaszámra kedves, butácska cicababák, kiváló vagy kevésbé kiváló optikai adottságokkal, akik hozzájuk hasonló nem annyira zseniális fiúkkal remekül éldegélnek. De történetesen a mi szakmánk nem olyan, ahol ezek a lányok dolgoznak.

Valamelyik nap békésen olvastam a buszon hazafelé, és mögöttem a kettesülésen két régi szomszéd – egy harminc körüli fiú és egy idős néni – beszélgettek, akik most futottak össze pár év kihagyás után. És a fiúból csak ömlött a fölényesség, az egó és minden más földi jó. Hangosan. Nem tudtam a könyvemre se figyelni, pedig meglehetősen jó volt. Elmesélte, hogy öt éve együtt van egy lánnyal, de nem akar összeköltözni vele, mert hát úgy érzi, nem ő az igazi, de amíg nincs jobb, hát vele marad, egyébként se tudná hogy megmondani neki, hogy fejezzék be. Mert hát elmúlt a szerelem, és akkor minek együtt maradni. Csak hát, ő, szegény nagyon rossz helyzetben van, mert a lányok nem szeretnek olyanokkal ismerkedni, akiknek öt éve tartó barátnője van, pedig ő igazán udvarolna. És hogy milyen kockázatos, hogy ha most ő szakít a lánnyal, akkor lehet, hogy lesz egy időszak, amikor senkije se lesz.

Amikor leszálltam, jó alaposan végigmértem, de nem hiszem, hogy megrázta volna.

És bárki is az a lány, de szörnyen sajnálom, hogy öt évet az életéből ennek a tökfejnek adott, hogy reményeket épített, hogy bár elmúlt a szerelem, de annak az elmúltával még maradhatott volna szeretet, ragaszkodás, összetartozás-érzés, meg mindenféle más jó dolgok. Hogy azt hitte, majd összeköltöznek, összeházasodnak és családot alapítanak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

Egyébként meg ezért nem hiszek a szerelemben sem. Persze, létezik, persze, jó, de elmúlik. És nagyon buta ötlet bármit – főleg az eljövendő életet! – egy múló szeszélyre építeni. És de, bármilyen hihetetlen, voltam már szerelmes, többször is, volt, mikor lett belőle valami, és volt, amikor nem. Volt, amikor én vetettem neki véget, és volt, amikor a másik, volt, amikor közös megegyezéssel inkább bele se kezdtünk. És ennek ellenére azt mondom, hogy szeretet, elemi tisztesség, bizalom és őszinteség. Ezek sokkal fontosabbak. Ha ez megvan, akkor a szerelem dob rajta. Ha nincs, akkor meg csak szalmaláng.

És ha ezt valaki nem fogja fel, azzal én nem kezdek. Mert nem vagyok hajlandó az életemből nem hogy öt évet, de egy percet se áldozni valaki olyanra, akivel nem akarok együtt lenni. Nem vagyok hajlandó olyannal összeállni, aki nem képes elfogadni olyannak, amilyen vagyok, a macskámmal, a könyveimmel, és a teszkós farmerből és könyvfesztiválos pólókból álló ruhatárammal egyetemben.

És azt hiszem, ezzel elég sokan vagyunk így. Vagy ha mégsem, akkor lehet, hogy tényleg látens leszbikus vagyok.

De fürdőszobamérleget akkor sem tartok.

Zajlik

Közzétéve Szerző:
Válasz

Sokként ért a felfedezés, hogy már február van. Én lemaradtam valahol karácsony körül. Ehhez képest két hónapja volt, vagy hogy? Nem tudom, hova rohan az idő, de van egy olyan érzésem, hogy az ellen tüntet, hogy mostanában nem foglalkozom vele. Ezek a hosszadalmas utazások munkába és munkából valahogy sokkal… nem is tudom, mi a helyes szó rá, de mondjuk úgy, hogy érzéketlenebbé tettek az időre. Sokkal kevésbé érdekel, hogy hogy telik. (Ezek szerint sokkal gyorsabban, mint amikor odafigyeltem rá.)

Elmesélem, hogy jártam tegnap este. Későn jöttem el a boltból – nem lettem kész a dolgaimmal zárásra, és még 20 percet ráhúztam a műszakra, aminek egyébként néhány összecsapott, és jó pár helyen biztos hibás adatlap lett az eredménye, de nem bírtam gondolkozni -, és éppen csak elértem a metrót, ami elvileg csatlakozik a vonatomhoz. Csatlakozott is, de mivel később indultam, mint szoktam, elveszítettem a szokásos időérzékemet. De elértem a vonatot, ami pár perc késéssel indult, szóval tudtam, hogy nem fogom elérni a buszomnak a csatlakozását, és a vonattól még 25 perc gyaloglás vár rám (hegynek fel). Ahogy lerogytam az ülésre a vonaton (le voltak szakadva a rugók, és egy lyukban találtam magam, de nem volt erőm odébb menni), minden erő kiszállt belőlem, és csak arra koncentráltam, hogy el ne aludjak. Aztán még a kedvenc Budafok-Belváros állomáson is állt pár percet a szerelvény, szóval gondolatban végleg búcsút vettem a buszomtól, és úgy döntöttem, hogy akkor pláne nem vagyok hajlandó rohanni a megállóhoz, mert esélyem sincs.

Hat perc késéssel értem be az állomásomra, ami 17 perces menetidőnél elég meggyőző. Végigsétáltam, megszámoltam mind a tizenhat fát, és a nyolc villanyoszlopot, (vagy tizenhárom fa és hat oszlop?) és mikor beértem a megállóba, megállt mellettem a busz. Aminek abban az időpontban semmi de semmi keresnivalója nem volt ott.

Persze azért felszálltam.

De máskor, amikor időben vagyok és szedem a lábam, akkor persze az orrom előtt vágja be az ajtaját.

Lehet, hogy a megoldás mégis a Zen. A Zen az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nem agyalok a dolgokon, hanem mennek a maguk útján, és én annyival törődöm, amennyi az én képességeim határain belül áll. Csak hát vannak néha határesetek. Például hogy ha sietek, hogy elérjem a buszt, az az én hatásköröm-e vagy sem. Komoly filozófiai mélységekig vezet.

De a Zen arról is szól, hogy “elengedem” a dolgokat. Amik nem számítanak. Hadd higgye, hogy nyert. Hadd higgye, hogy számít. Hogy nekem nem fáj, hogy más mit hisz. Meg ilyesmi. (Élőben hatásosabb, hogyha tudom megfelelő karmozdulattal mutatni, hogy hogyan is kell elengedni a dolgokat, amik nem számítanak, csak felemésztenek.)

Szóval, ha kedvem van, azt mondom, hogy “most Zen vagyok”, és kész. De igazából nem jelent semmit.

Ami egyébként az esetek döntő többségében ugyanígy van, bármit is mondok. Nem jelent semmit.

Ez pedig, ilyenkor, amikor hajnali fél kettő körül jár az idő, meglehetősen zavarba ejtő gondolatokra sarkall. Mert ott van az a teljesen tárgyilagos elmélet, hogy egy darab életem van – vagy ha van is több, de jelenleg egyet élek -, ami véges sok időből áll, és minden egyes valamivel eltöltött időpillanat egyszeri, bepótolhatatlan, és egy időpillanattal közelebb visz az utolsóhoz.

Ami nem baj, csak tény. És sajnos, mint egy ilyen tény, arra kényszerít, hogy legyek szíves minden egyes pillanatot komolyan venni. Ami nem elég, hogy lehetetlen, de még abszurd is.

Másrészt az utolsó pillanat lehet, hogy két percen belül bekövetkezik. Ki tudja? És vajon mit mondtam utoljára a különböző embereknek, amikor beszéltünk? Mostanában nem rémlik, hogy valakivel veszekedtem volna, szóval ez talán nem lehet baj. De mégis. Lezáratlan ügyleteim lehetnek, nem? (Jó, vannak. Persze ez most nem számít. Nem is akartam ebbe az egészbe belemenni. Komolyan.)

Egyébként komolyan megnőttek az esélyeim arra, hogy korán bevégezzem, egyszerűen csak azért, mert a külvárosi lét potom két hét (két hét? hat hét? mit tudom én…) alatt rászoktatott arra, hogy autók nem járnak az utcákon. Hogy nagyjából csönd van, és ha jön egy jármű, azt már kétszáz méterről hallom.

Ja, és a belvárosban ez nem így működik. Ezt tavaly ilyenkor még tudtam. Most meg a meglepetés erejével ér minden egyes akárhány kerékkel rendelkező közveszélyes tárgy, amelyik megpróbál meggyilkolni.

Megoldottam az ezévi központi középiskolai matekfelvételiket. A tehetséggondozós könnyebb volt, abban értelmesebben voltak megfogalmazva a kérdések. Ott nem is veszítettem pontot, a rendesben kettőt igen. Nem emlékeztem rá, hogy mi az a magasságpont*, és csak jelentősen később jutott eszembe. Egyébként is, úgy tűnik, hogy geometriából felejtettem a legtöbbet.

Persze nem fél 12 körül kellene ilyesmiken törnöm a fejem. Mármint azon, hogy hogy kell kiszámolni egy szakasz hosszát, ha úgy érzem, hogy túl kevés adat van megadva hozzá (és ráadásul szerintem hibás volt a megoldás is, pedig nyilván nem).

A macskám egy teljesen hasznos állat. Piros, szőrös, és észleli, hogy rossz passzban vagyok, úgyhogy a hasamon fekszik és dorombol. Na momentán nem, mert éppen előrehajoltam a klaviatúrámhoz, de egyébként.

Mondjuk, amikor napi 10 rész sellőlányt nézek meg a tévében. De amikor olyan rész van, amit már láttam, akkor többnyire ki szoktam kapcsolni. Csak nem mindig.

Elmesélek egy másik nagyon vicces történetet. Úgy volt, hogy jelentkeztem önként és dalolva egy munkára. Nem lényeges, hogy mi volt és hol, a lényeg az, hogy egy fix napon el kell menni segíteni egy másik helyre. Fel is írtam gondosan a virtuális noteszembe (a memóriámba), hogy ezen a héten az egyik szabadnapom az a nap. A fejemben ez egyértelműen a péntek volt. (Az van ma?) Morgolódtam magamban, hogy már megint egyfolytában dolgozom, de végül is önkéntes vállalkozás az egész, szóval miért ne? Hétfőn jól kipihentem magam, gondolván, hogy most sokat kell egyfolytában dolgoznom, és jó lenne, ha túlélném.

Kedden reggel, mikor bementem dolgozni, kiderült, hogy az “egyik szabadnapom a héten” a hétfő volt.

Persze most itthon maradhattam pénteken is, ami azt hiszem, hogy ma volt.

De mégis. Ilyesmit én nem szoktam csinálni. Persze olyat se szoktam, hogy ülök a telefon mellett, nézem az órát (olyankor éppen nem vagyok Zen), tudom, hogy indulnom kéne dolgozni, és be akarok telefonálni a dolgozóba, hogy leterített a pestis, a lepra, a madárinfluenza és a feketehimlő így szimultán. Ja, és hogy háromemeletes hótorlasz van a ház körül. És hogy a varjak ellepték a kaput, és nem férek hozzá a zárhoz. És hogy a kutya megette a házi feladatomat.

Jó, eddig még mindig elindultam. Főleg, hogy olyankor, amikor dolgozni kéne indulnom, még senki sem veszi fel odabenn a telefont.

Szóval az élet mulandóságán töröm a fejem, és még csak nem is aggaszt, kivéve, ha a macskám életéről van szó, halogatom a határidős munkáimat, amit meg tudnék csinálni, ahhoz se kezdek hozzá, az ágyamból nézem az ablakom előtt elhúzó elektromos vezetékeket, és a fehér égen repülő fekete varjakat. És még adóbevallást is kéne csinálnom. Mintha ez mind nem lenne elég.

Ja, és amikor elkezdtem írni, fogalmam se volt róla, hogy ennyire rohadtul érzem magam. És azt is hittem, hogy van mondanivalóm, és csak lustaságból nem írtam x ideje. Két napja. Két hete. Két hónapja. Mit tudom én. Két fix időegység óta – sőt, három kisebb fix időegység óta.

Az a baj, hogy mindig van egy holnap, amire elhalaszthatom a dolgokat. Csak éppen, mint erre már rájöttem, nincs mindig holnap, csak elkényelmesedtem, és azt hiszem, hogy csak azért, mert eddig mindig volt, mindig lesz is.

Self-destruction, Paradoxic procrastination & Zen. That’s the way I live.

*a szerkesztő jegyzete: A magasságpont az a pont, amelyen a háromszög magasságvonalai metszik egymást. Hegyesszögű háromszög esetén ez a háromszögön belülre esik.

A házmester macskája

Közzétéve Szerző:
Válasz

Hányan vannak közületek, kedves olvasóim, akik olvasták a Kököjszi és Bobojsza című meseregényt? (Nem, az, hogy a Hahó, Öcsi! című filmet láttad, nem elég.) És azok közül, akik olvasták, hányan emlékeznek arra a fejezetre, amelyikben szerepel a házmester macskája?

Nem tudok pontosan idézni, csak a legalább 10-15 éves emlékeimre támaszkodhatom, mert nem találom sehol a könyvet. (Ezért is várom nagyon a költözést, minden könyvem elő fog kerülni.) De a történet, mindazok kedvéért, akik nem olvasták, vagy éppen nem emlékeznek, valahogy így fest:

Andris kisfiú, olyan 4-5 év körüli. Egyik délután odahaza repülőset játszik, és kinyújtott karral rohangászik berregve fel-alá a szobában. Remekül szórakozik, mígnem Apja haza nem jön a munkából. Apja nagyon rosszkedvű, fáj a feje is, kellemetlen napja volt a munkahelyén. Veszekedett vele a főnöke, vagy ilyesmi. A részletek nem lényegesek. Apja fáradtan lerogy a fotelba, és kicsit ingerülten rászól a kisfiára, hogy maradjon csöndben. Igen ám, de Andris éppen repülőgép, és a repülőgépek nem tudnak csak úgy szíre-szóra csöndben maradni! Így hát Andris továbbra is billegtetni a szárnyait (pardon, karjait), és berregve rohangászik. Apja újra rászól, Andris pedig belátja, hogy a legjobb az lesz, ha leszálláshoz készülődik. Be is célozza a szőnyeg szélén a kifutópályát, és hozzálátna a leszálláshoz, mikor Apja megfenyegeti, hogy ha nem marad azonnal csöndben, pofon vágja. Andris nem zavartatja magát, mert pontosan tudja, hogy a repülőgépeket nem lehet megpofozni, de mint hamarost kiderül, téved. Andris sírva fakad, és kiszalad a szobából. Anyja érzékeli a feszültséget, és tudja, hogy a legjobb az lesz, hogyha kicsit elviszi Andrist Apja látóköréből, és ezért lemennek sétálni. Amint mennek ki a lépcsőházban, előbukkan a lépcsőfordulóból a házmester macskája. Általában jóban vannak Andrissal, ezért a cica boldogan odaszalad hozzá, Andris pedig (már nem emlékszem pontosan, de a történet szempontjából ez mondjuk nem annyira lényeges) vagy simogatást színlelve lehajol a cicához, aztán alattomban jól meghúzza a farkát, vagy alaposan belerúg az állatba.

Persze a történet itt nem ér véget, még este Kököjszi és Bobojsza, a törpék annak rendje és módja szerint felelősségre vonják Andrist a cicával történtekért (és meglepően immúnisak Andris “igen, de Apja…” kezdetű érveire), és végül arra a megállapodásra jutnak, hogy másnap reggel Andris tejet fog adni a házmester macskájának.

Imádom ezt a történetet, minden egyes síkján. Meggyőződésem, hogy amit az életről tudni lehet és érdemes – viselkedésről, emberi kapcsolatokról, érzelmekről -, mind benne vannak megszámlálhatóan sok gyerekkönyvben. A Kököjszi és Bobojsza természetesen ezek közé tartozik.

De mégis van egy – illetve két – problémám ezzel a történettel. Az egyik az, hogy tapasztalataim szerint a házmester macskája soha nem kap tejet: magyarra fordítva akit igazságtalan sérelem ért, többnyire semmiféle kárpótlást nem kap. Másrészt pedig kicsit hibádzik nekem az agressziólánc elmélete. Igen, Andris azért rúgott bele a macskába / húzta meg a macska farkát, mert dühös volt Apjára. És igen, Apja alapesetben nem vágta volna pofon Andrist, csak azért, mert repülőgép, de dühös és ideges volt a munkahelyi konfliktusai miatt. Csupa “indokolt” és “igazolható” agresszív cselekedet.

Csakhogy – és itt a forrásom nem csupán a saját tapasztalat, bár persze az is, hanem az olvasmányélményeim – az ilyesfajta támadások nem mindig megalapozottak. Mondjuk a helyzet kilátástalanságáról már az is sokat elárul, hogy míg az angolban szerepel a “bullying” kifejezés, addig a magyarban erre nincs is külön szó. Mondják piszkálódásnak, csúfolódásnak, gyötrésnek, szekálásnak, cikizésnek, és ki tudja, mik még a mostanában trendi kifejezések. Még azt is mondják, hogy “iskolai kegyetlenkedés”, de mégis, ezeknek egyike sem fejezi ki, hogy miről is van szó. Mert bár sok forrás azt állítja, hogy a bully, azaz a másik életét pokollá tevő személy is szerencsétlen, boldogtalan, és segítségre szorul, mert csak boldogtalanságában és kínjában fordul ilyen eszközökhöz, én bizony úgy látom, hogy ez nem igaz. Társadalmi körökben azzal nagy tekintélyre lehet szert tenni, hogy a gyengébbet nevetségessé teszem, kvázi megmutatom, hogy erősebb vagyok. Egyrészt az illető célszeméllyel szemben bebiztosítom a magasabb rendű pozíciómat, másrészt a populáció többi tagját megfélemlítem. Egyértelmű üzenetet hordoz, hogy “Látod, milyen szar most neki? Egy rossz mozdulat, és neked is éppen ilyen szar lesz. Na, teszed már, amit mondok?” És ez vezet el odáig, amit már kiközösítésnek is neveznek.

És elmesélek még valamit. Biztos van, aki tudja, és biztos van, aki nem tudja: volt nagyjából két évem, amit alaposan megkeserítettek az akkori osztálytársam, és a másik osztályban, sőt, a nálunk idősebbek között is volt pár ember, akitől ugyanilyen megfontolásból féltem. Igaz, akkoriban még annyi önismerettel sem rendelkeztem, mint most, és iszonyatosan félelmetes volt a gondolat, hogy ezek viszont kiismertek engem, és ki tudták figurázni olyan dolgaimat is, amiket én magam sem értettem. De mindez most nem lényeges, nem is ezért hoztam fel a témát. Csak azt próbálom mondani, hogy tudom, milyen a ranglista aljáról szemlélni a világot, és hogy tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy az a sok jó tanács, amit osztogatnak ilyenkor a nagyokos felnőttek, mit sem ér.

Az első örök tanács, hogy szólj valakinek, szülőnek, tanárnak, ha az se segít, másik tanárnak. És ha fel mered vállalni, hogy árulkodsz, megszeged a játszótér törvényét, belevonod a felnőtteket abba, amihez semmi közük, akkor a kedves felnőtt nem csinál semmit. Legfeljebb mond okos dolgokat. Mondjuk azt, hogy tegyél úgy, mintha nem hallanád, hogy ne azt figyeld, hogy mit mond, hanem, hogy ki mondja (a legkétesebb értékű tanács egyébként, amit valaha is kaptam). Mert az az igazság, hogyha nem veszed fel, akkor se hagyják abba, mert tudják, hogy nem végtelen a türelmed. Egyébként is, első alkalommal senkinek se jut eszébe, hogy ne vegye fel – ha pedig egyszer már kiborultál, ha megérzik a vér szagát, akkor már hiába játszod a süketet.

És ha elveszik a cuccaidat és a fejed fölött dobálják, és úgy teszel, mintha nem látnád, nem vennéd észre, még le is hülyéznek. Mert melyik marha nem veszi észre, ha elveszik a füzetét, az uzsonnáját, a tollát, vagy bármijét?

Mondják azt is, hogy “csúfold vissza”. Mintha az bármit is megoldana. Egy állandóan elnyomott, vesztes pozícióból induló, megfélemlített gyerek nem tud érdemi találatot bevinni a falkában támadó szemétládáknak. Teljesen mindegy az is, ha okosabb és eredetibb sértést tud kitalálni, mint amivel őt bántják, nem fog számítani. Marhaság.

És ha esetleg a kérdéses felnőtt, akinek szólt az illető, úgy is dönt, hogy tesz valamit – mi lehet az a valami? Az én helyzetemen annak idején mit sem segített, hogy tudtak róla a felnőttek. Gyakorlatilag minden tanár orra előtt zajlottak a történtek, és mégsem tett egyikük sem még csak utalást sem rá, hogy zavarná. De tegyük föl, hogy tényleg segíteni akarnak: akkor mi van? Beszélnek a fejével? “Nagyon rossz neki ez így, ez nem mehet így tovább!” A bully röhög egy jót magában, hiszen pontosan azért csinálja, hogy rettenetessé tegye a másik életét. Beszél a mamájával? Pofon vágja?

A végén úgyis lesz olyan pillanat, amikor senki se látja, mi történik. És olyankor bosszút állnak. Nem ok nélkül félnek árulkodni az áldozatok.

És a kedvencem az, amikor arról magyaráz a kedves Okos Felnőtt, hogy meg kell értened szegényt – érted, azt, aki téged nem hagy élni -, mert nagyon nehéz, zűrös és frusztrált élete van, ha boldog és kiegyensúlyozott lenne, nem piszkálna senkit. Az, aki mindennek az áldozata mutasson megértést és sajnálatot? Na ne! Mintha az, hogy valakinek nehéz, feljogosítaná arra, hogy bárki másnak is megnehezítse a sorsát! Ugyanott vagyunk újra, a megpofozott repülőgépnél és a házmester macskájánál.

Arról nem is beszélve, hogy mint amint ezt már pár sorral ezelőtt is említettem, egyszerűen nem hiszem, hogy ezek az emberek, akik ilyesmit tettek velem – azért konkrétan velem, mert ezt éltem át személyesen, erről tudok -, boldogtalanok lettek volna, és képtelen vagyok elhinni, hogy nem puszta szórakozásból, a műsor kedvéért tették volna. Az egyetlen súlyos pszichés anomáliájuk legfeljebb a függőség volt, amit a gyötrésem alakított ki náluk, illetőleg egyes esetekben a színtiszta butaság.

Az egyetlen megoldás az lenne, hogyha megszűnne társadalmilag sikknek lenni ez a fajta pozicionálás a közösségekben. De ez meg leginkább genetikai örökség. Éppen eleget néztem a Monkey Business dokumentumfilm-sorozatot, hogy tudjam, a csimpánzok is így helyezik el magukat rangsorba. Kivéve, hogy a csimpánzoknak több eszük van: nem bántják a kicsiket, az öregeket, a gyengéket. Csaknem mindegyik a hozzá hasonló kaliberűeket kóstolgatja. És ha akad egy-kettő olyan gerinctelen, aki mondjuk kikezdene a kölykökkel, azt egy pillanat alatt helyreteszi a csoport. De nem így az embermajom! Az ember – és még azt se mondhatom, hogy a gerinctelen ember, egyszerűen csak a túlélni kívánó ember – ha látja kialakulni az erőviszonyokat, majd hülye lesz a gyengébb mellé állni. Ami azért nevetséges, mert ha a szekált személy mellé akár csak egyvalaki hajlandó kiállni, azzal már nem kezdenek ki. Ketten lenni nagyságrendekkel biztonságosabb, mint egyedül. És könnyebb ketten összeállni, mint elvágni a főgonoszt a támogatóitól.

Végezetül álljanak itt a referenciáim, vagy ajánlott olvasmányok jegyzéke, avagy a legjellemzőbb “bullying”-helyzetek, kiközösítések és továbbadott indulatok azokban a könyvekben, amiket olvastam:

Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza Itt, természetesen a címadó házmesteres-macskás-erőviszonyos jelenetről van szó.

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc Nem olyan régen meglehetős sajtóvisszhangot keltett ez a regény. Egy fiúról szól, aki egyszer csak befordul, és vérfürdőt rendez az iskolájában. Aztán előbb-utóbb kiderül, hogy mindezt azért, mert képtelen volt már tovább elviselni azt, amit, vele tesznek nap mint nap. És mindezt miért? Egy lány miatt. Egy lány a kiindulópontja mindennek, aki a főszereplő barátja volt, aztán elpártolt tőle, átállt az erősebb oldalra. A könyv egyik legerősebb mondatát egyébként a főszereplő fiú védőügyvédje gondolja, valahogy így: “Nagyon sajnálták Petert, persze, hogy sajnálták, csak azt az egyet felejtettem el, hogy az áldozatokat még nála is jobban sajnálják.” Amíg pisztolyt nem vett a kezébe, Peter volt az áldozat.

Szabó Magda: Abigél Kicsit talán kilóg a sorból, de kicsit mégsem. Kezdődik a Terráriummal, amikor a megfélemlített és sértett Gina elárulja a titkos férjhezmenést Kőnignek, és utána az egész osztály kiveti magából. Húsz lány néz farkasszemet eggyel. Ennek a legjelentősebb pillanata ott érkezik el, amikor kitalálós játékot játszanak, gondolnak egy személyre, akit a játékoson kívül mindenki tud, hogy kicsoda. A játékosnak kérdéseket kell feltennie a többieknek. Aki olvasta, tudja, miről van szó. Aki nem olvasta, az lapozza fel, mert érdemes.

Nick Hornby: Egy fiúról A téma klasszikusa. Marcus, a könyv egyik főhőse, akit a másik főhős szavaival élve “minden nap meggyilkolnak az iskolában”. És a végkifejlet sem éppen optimista: Marcus asszimilálódik, és megtanul pont olyan lenni, mint a többiek, láthatatlan lesz és beolvad a szürke tömegbe. Ez az, amit nekem mindig lehetetlennek festettek le, mert “a szürke tömeg nem is szürke”, és meg “szürke tömeg nem létezik, ha közelről megnézed, szivárványszínű”, és soha senki nem akarta megérteni, hogy mindegy, milyen színűek az egyes elemek a tömegben, a cél az, hogy láthatatlan maradj. Marcusnak a végére sikerül, de elveszít mindent, ami Marcus volt.

Jacqueline Wilson: Komisz lányok Igazából ez a könyv az, ami újra felkavarta bennem, hogy erről bizony írni akarok. Ma este, miután eldöntöttem, hogy most lefekszem aludni, lekaptam a polcról, és végig is olvastam. Persze jó Jacqueline Wilson-könyvhöz méltóan itt sincs happy end, de itt is elhangzik a szegény boldogtalan bully sztereotípiája, és itt a főgonosz el is veszti a sleppjét.

Cili Werthekam: A varázsszemüveg A történet nagyon sokban hasonlít a Komisz lányokéra. A főszereplő kislány kicsi, félénk és szemüveges. És halálra szekálják, pedig a szülei remek jó tanácsokkal látják el. Aztán jön egy különleges nagylány, aki a kegyeibe fogadja a bátortalan kicsit, és ettől egy kicsit megváltoznak a dolgok. Itt véglegesen. A Komisz lányokban csak részben.

J. K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje Ezt biztos többen olvasták, itt természetesen arra a jelenetre gondolok, amikor Harry tiszta véletlenségből belekeveredik egy emlékbe, ahol semmi keresnivalója nincs, és ahol Severus Snape-t iszonyatosan megszégyenítik. És pontosan tudjuk az indokot is, és ez az indok annyira őszinte, hogy nem tudom nem imádni ezt a referenciát: az egyik unatkozott, a másik pedig hajlandó volt egy harmadik rovására szórakoztatni.

Itt a vége, fuss el véle, nem tudom, mennyi értelmességet sikerült összehordanom ma éjjel, de ne felejtsétek, hogy mindenki szemét :)

*a szerkesztő jegyzete: Vajon hogy maradt le a listámról Fehér Klárától a Mi szemüvegesek?