Az elmúlt hetekben ketten is szóba hozták ezt a blogot, és reflektáltak a tényre, hogy bizony nagyon régen nem frissült már. Az egyiküket sok-sok éve ismerem, a másikukat mindössze néhány hónapja, nem mintha az ismeretség ideje bármiféle befolyással volna a megállapítás tényszerűségére. Valóban régen nem frissült már. Sok hosszabb-rövidebb hiátus volt már itt az elmúlt… össze se akarom számolni, hogy hány (de körülbelül tizenhét) évben, de könnyen lehet, hogy ennyire hosszú nem volt még.
Hogy most miért? Van oka. Talán több is, egy mindenképpen. Hogy akarom-e folytatni még? Azt gondolom, hogy igen, csak még nem tudom, hogy hogyan. Hogy mikor. Hogy mivel. Hogy át akarom-e és át tudom-e hidalni azt a hiátust, ami nemcsak, és nem is elsősorban itt keletkezett, hanem a valóságomban. Hogy akarok-e és tudok-e szavakat rendelni hozzá. Hogy kell-e egyáltalán. Hogy szükségem van-e rá, hogy megtegyem.
Ez, azt gondolom, előbb vagy utóbb meg fog oldódni a maga organikus módján.
Addig is, amíg ez megtörténik, egyet azért elmesélek, amire rájöttem miután az első mondatban emlegetett két emberrel beszéltem. Ahhoz képest, hogy mennyire kevés bejegyzést írtam az elmúlt években, meglepően sok foglalkozik azzal, hogy mi is ez a blog, kié, mi az én viszonyom hozzá és mi lehet mások viszonya hozzá és hozzám – és most sem lesz ez másként. Valószínűleg olyan kulcskérdések ezek, amikhez időről időre vissza kell térnem, amíg ki nem bogozom annak rendje és módja szerint.
Azt nagyon régen tudom, hogy az ember élete nem a sajátja, nem birtokolja azt, és bár hozhat döntéseket, akkor sem olyasmi a döntések tétje, ami csak és kizárólag az övé. Ez a tudás olykor megnyugtató és vigasztaló, máskor iszonyatosan rémisztő, legtöbbször pedig mindkettő egyidejűleg. Az ember szavai mégannyira sem képzik a saját tulajdonát, pláne attól kezdve, hogyha kiszabadulnak a vadonba és más fejében hoznak létre új jelentéseket, eltávolodva attól az eredeti szándéktól és gondolattól, amiből létrejöttek.
Arról feledkeztem meg mostanában, azt hiszem, hogy csak azért, mert valami nem kizárólag az enyém, attól még lehet részben az enyém, sőt, akár javarészt is az enyém. Azt tanultam meg, hogy bár egy ember élete – a legegyszerűbb, bináris kódban kifejezhető léttől és nemléttől kezdve egészen a komplex jelentésekig, cselekedetekig és hatásokig – nem az ő magánügye, és sokkal többeknek van hozzá köze, mint legvadabb álmaiban gondolni merné, nem egyenértékű azzal, hogy az élete és annak minden aspektusa másoké. Vannak olyan szegmensek és olyan vonzatok, amik csak bizonyos másik emberekre tartoznak, és olyanok is, amik igenis csak az övé, amikhez senkinek semmi köze nincsen, amikhez senkinek még csak a közelébe menni sincsen joga. És mindez teljesen független attól, hogy ki milyen (implicit és explicit) ígéreteket tett bárkinek, bármikor, bármiről.
Ennek nem kellett volna meglepetésként érnie, de mégis meglepett. Legfőképp talán azért, mert ami másoknál látva egyértelműnek tűnik, saját magamra alkalmazva mégis máshogy fest; olyasmiért érzek felelősséget, amiért nem kellene, olyasmit is kötelességemnek érzek, ami pedig nem az. Másként néz ki a világ és az emberélet kívülről és belülről nézve.
Évek óta tanulom, de úgy tűnik, még mindig nem sikerült teljesen magamévá tenni a gondolatot, hogy amiért (vagy aminek az elmulasztásáért) másra egy pillanatig nem neheztelnék, azért magamra sem kell haragudnom. Nem kell azt éreznem, hogy menthetetlenül rossz ember vagyok, aki számára nincs mentség, akivel csak puszta szánalomból állnak szóba emberek, mert amúgy annyira reménytelenül szerencsétlen. Bár nagyon sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, amik igencsak megalapozzák ezeket a gondolatokat, felnőttként már megtehetem azt, amire gyerekként nem volt lehetőségem, jelesül azt, hogy olyan emberekkel vegyem körbe magam, akik nem gyökerek, nem gonoszak, akik nem tartanak szar embernek, és akikbe szorult némi empátia és logikai készség. Ez pedig elég nagy könnyebbség abban a tekintetben, hogy mi feladatom és mi nem, miért kell felelősnek éreznem magam és miért nem.
Mindez pedig azért fontos most, mert itt ez a közel másfél éves űr, aminek a tartalmáról és mibenlétéről úgy érzem, hogy beszélnem kellene, mert tizenhét évvel ezelőtt tettem valamilyen kimondatlan ígéretet magamnak és a világnak arról, hogy mi ez a blog, és mert az életem és a szavaim nem az enyémek, hanem mindenkié, akit valamilyen módon érint, közös tulajdon. De eközben biztosan tudom azt is, hogy nem mindenkié, ami bennem van most, hanem csak az enyém és senki másé. Nem közvagyon, és ha úgy adódik, jogomban áll megtartani magamnak, és soha senkit nem avatni bele, ahogy jogomban áll meggondolni magam és valamit mégis megosztani belőle. Jogomban áll bárhogy dönteni, és senkinek – de legalábbis senkinek, akit mindez nem érint, és akinek az én kitárulkozásom nem okoz kárt vagy fájdalmat – nincs joga ezért reklamálni, követeléseket támasztani, vagy akár csak bármit elvárni.
Így valahogy. Legutóbb az volt számomra a nagy felismerés, hogy ez a blog mindannyiunké, így felfoghatom szolgáltatásként, amit nyújtok a világnak. Ez ott és akkor tehermentesített, úgy éreztem, része vagyok valaminek, osztozunk valamiben, ami az enyém is, másoké is, és ezáltal fontos. Most megváltozott a háttér, így most részben reprivatizálom a közjószágot. Természetesen nem teljesen, azt nem tehetném a fentebbiek alapján sem. De amennyit indokolt, annyit most visszafoglalok belőle, és újra magam rendelkezem a részvények 51%-áról – amiről mintha elfelejtettem volna, hogy az enyém.