Volt idő, amikor mindig mindent leírtam. Minden este fogtam magam, és az egész napi történéseket, gondolatokat, mindent rendbe szedtem. Tényleg mindent, az elfogyasztott Túró Rudiktól kezdve az alvásra pazarolt percek számáig, mindent. Nem is tudom, miért. Nem hiszem, hogy azt gondoltam volna, érdekes. Talán konzerválni akartam, megmutatni, hogy milyen nagyszerű és különleges vagyok. (Hihi.)

(Ma már csak a könyveimet számolom. De azt kórosan.)

Mostanában is vannak gondolataim, de már nem mindig írom le őket. Mostanában elgondolkozom, hogy nemhogy másokat, de egyáltalán engem érdekel-e annyira, hogy szavakba öntsem, leírjam, feljegyezzem. Néha megírom, és utána jövök rá, hogy nem érdekes, igaz, olyankor többnyire már sajnálom kitörölni.

Tele vagyok olyan témákkal is, amiken gyakran gondolkozom, vagy minden nap eszembe jutnak egy-egy bizonyos napszakban vagy élethelyzetben.

Néha azt se tudom, megírtam-e már valamit, és hogy nem ciki-e ugyanazt újra megírni. Néha visszakeresek, hogy vajon… de ez is kicsit kínos azért.

Furcsa. Megváltozott – megváltoztam? – valami. Pedig nem hiszem, hogy butább gondolataim lennének. Talán csak a mondanivalóm kevesebb? De ez se tűnik fel szükségképpen. Nem tudom.

Nem is tudom, mire akarok kilyukadni (nem akarok kilyukadni, az biztos nagyon fáj), egyszerűen csak elmeséltem, hogy ez van. Hogy eszembe jutott a napokban valami, fejben fogalmaztam, ahogy elég gyakran szoktam, csak éppen egyre kevesebbszer írom meg tényleg (már csak azért is, mert elég sokszor el is felejtem vagy az egészet, vagy csak a szavakat), és megfordult a fejemben egy olyan szófordulat, és utalás, egy anekdota-kezdemény, és nem tudtam eldönteni, megírtam-e már. És hogy talán rá kéne keresnem, mielőtt belekezdek.

Persze bele se kezdtem, szóval mindegy. Mégis különösnek találom, hogy nemcsak a 2003-2004 körüli bejegyzések tartalma talányos vagy épp kifejezetten rejtélyes és érthetetlen a számomra, de arról sincs fogalmam se, hogy mondjuk tegnap vagy tegnapelőtt mit tettem, gondoltam, írtam, vagy akartam írni.

Nem tudom, hogy ez baj-e, vagy hogy zavar-e. Elég sok mindent nem tudok magamról.

Egészségtelen szokás, hogy néha rákeresek az internetben mindenféle olyan dolgokra, amik valamikor érdekeltek, foglalkoztattak, vagy esetleg így tesznek még ma is. És előbb-utóbb a Google kidob valamit, amit én írtam az elmúlt öt és fél év folyamán valamikor; többnyire olyasmit, amire abszolút nem emlékszem.

Akkor aztán elkezdek kutakodni a saját archívumaimban, és meglepetéssel konstatálom, hogy mi mindent írtam már le. Rákeresek egyes kulcsszavakra, vagy rákattintok véletlenszerű dátumkora. Olvasok, és meglepődöm. Nem ismerem fel a narrátorban saját magamat. Néha olyan esetekről írok, amikről semmiféle emlékem sincs. És nem csak a 2003 körüli iskolásblogok között: akár az idei év elején is találkozom váratlan fordulatokkal.

A másik konzekvencia, amit rendszeresen sikerül levonnom, az az, hogy túlnyomórészt boldogtalan, depressziós, elégedetlen és fáradt vagyok, alacsony “szellemi aktivitást” mutatok (ez a szókapcsolat rémesen sokszor szerepelt már nálam), és kínlódom, hogy szeretnék is írni, meg nem is sikerül. Nagyon sok a keserűség ebben a több-tízezer leírt lila szóban.

De azt is látom, hogy aztán amikor mégis írok rendszeresen, akkor kicsit egyenesbe jövök.

Olvasni, meg írni kell. Amikor beszippant az örvény, nem a kapálózás a helyes eljárás, hanem az, ha az ember kinyújtja a testét, és lassan, kényelmesen kiúszik. Olyan dolgokat kell csinálni, amik a víz színén tartanak. Írni. Olvasni. Kakaót inni. Rendszeres, könnyen kezelhető dolgokat. Rutint.

Persze erről már ezer meg ezer alkalommal írtam, de hát ebből lesz a metafikció meg a posztmodern. Végeredményben fogalmam sincs róla, hogy miféle ember vagyok is valójában. Azt érzékelem, hogy a kollégáim és barátaim többnyire rosszul értelmeznek, legalábbis a visszajelzésekből ez tűnik ki. De azt hiszem, hogy a blog – ami pedig a lehető legszemélyesebb és -bizalmasabb megnyilvánulásom – is torzít valamennyit. Pillanatnyilag csak boldogtalan, fáradt és kimerült vagyok. És arra vagyok képes, hogyha valaki azt mondja, hogy “jó, de te ilyen vagy”, akkor többnyire el tudom dönteni, hogy az illetőnek igaza van-e vagy sem.

Nehéz ez így.

Nem tudom, miért írnak az emberek blogot. Még azt sem tudom egészen pontosan, hogy én miért írok. Arra még hellyel-közzel emlékszem, hogy miért kezdtem el. De hogy miért írom még mindig, abban messze nem vagyok biztos.

A kezdet kezdetén, mintegy öt és fél évvel ezelőtt, (ez az időtartam azért hihetetlenül sok, nem?) tizenhat évesen összekuszálódott körülöttem a világ. Nagyrészt persze én magam kuszáltam össze, kamaszos megfontolásokból, lázadásból, sokféle okból. Lehetne magyarázatokat keresni, lehetne indokokat sorolni, de fölösleges. Elmúlt. Elég régen elmúlt már. Már ahhoz is elég idő eltelt, hogy másképp lássam azokat a dolgokat, azokat a dolgaimat. Az elmúlt évek során volt, amikor nagyon dühös voltam az akkori önmagamra, volt, amikor szívem szerint le is tagadtam volna az egészet, mostanra pedig nagyjából meg is bocsátottam már magamnak. Pedig sok marhaságot csináltam.

De a sok marhaság között ott volt a jó ötlet is. A jó ötlet, hogy ki kell másznom ebből a kuszaságból. Persze eléggé meg voltam szorulva, tonnányi igazolatlan hiányzásom volt, gyakorlatilag a kirúgás határán egyensúlyoztam a gimiben, és több tárgyból kellett osztályozóvizsgát tennem, hogy egyáltalán maradhassak. És azt hiszem, az a kétségbeesés, hogy ennél is jobban összekuszálhatok mindent, vitt végül el addig a döntésig, hogy valami újat, valami radikálisan őszintét kezdjek el.

Időről időre új ismerősök rábukkannak a blogomra, és megállapítják, hogy nagyon őszinte, és nagyon közvetlen. Tényleg az. És azért az, mert csak így működik a terápiás jellege. Szóban hazudni nagyon könnyű. De leírni már egy kis hazugságot is nehéz – a nyilvánosság előtt pedig, bármilyen kicsi is legyen az a nyilvánosság – végképp nem szabad. Így kényszerültem tehát szembenézni mindazzal szemétdombbal, amit felhalmoztam, és előbb-utóbb fel is számoltam.

Utána jött a jó időszak. Az az év, amíg a Könyvesiskolába jártam. Leérettségiztem, mellettem volt B., végre olyasmit tanultam, ami érdekelt, olyan közösség volt körülöttem, ahova illőnek éreztem magam. És akkor abba is hagytam az írást, nem volt rá szükségem. Elég biztos vagyok benne, hogy az volt a legjobb időszak az eddigi életemben.

És utána jöttek az újabb fajta bonyodalmak. A mindennapi munkás élet, és azok a gubancok, amiket már nem egyedül idéztem elő. És amiken nem segít a kamaszos önmarcangolás, önelemzés, és semmiféle “ön”. És mostanában ott tartok, hogy olyan gondolataim és olyan érzéseim vannak, amikkel nem tudok mit kezdeni, és nem tudom leírni se őket, hiába látnám akkor tisztábban a dolgokat. Mert vannak olyan dolgok, amik másokat érintenek, másokhoz van közük, és amiket éppen ezért nem szabad kiteregetnem. Mert az egy dolog, hogy saját magamat ennyire kiadom, ennyire kiszolgáltatom, és pontosan tudom, hogy fennáll a veszélye, hogy egyszer egy pszichopata rám telepszik. Mert rengeteg jelet hagyok, nem nehéz kinyomozni sem azt, hogy hol dolgozom, sem pedig azt, hogy hol lakom. Könnyen felfedezhető vagyok.

Viszont azt már megtanultam, hogy azt, amit másokról gondolok, és amilyen érzéseket mások keltenek bennem, nem szabad leírni. Még beszélni is nagyon veszélyes róla, hiszen aki távol áll az egésztől, annak nem mond semmit, aki pedig érintett, az meg vagy elfogult, vagy pedig kockázatos, hogy továbbmondja – esetleg mind a kettő. És nem, papírra leírni ugyanolyan veszélyes, sőt, még rosszabb is. Mert a papírok hajlamosak elkallódni, és a legváratlanabb helyekről előkerülni. Akár sok évvel később is. Amit leírok blogot, az legalább tudom, hogy hol van (kivéve, hogyha eltévesztem a dátumot, és valahova elkeveredik a múltba vagy a jövőbe.)

A nagy kérdés tehát az maradt, hogy itt vagyok a gondolataimmal, amikkel nem is igazán akarok foglalkozni, és mégis jó lenne kiírni őket magamból, megszabadulni tőlük, de nem tehetem. És dacára annak, hogy belátom, az eredeti funkcióját nem tölti meg be számomra a blog, szeretem, akarom, és ragaszkodom hozzá.

A kérdés csak az, hogy mihez kezdjek most vele? És mihez kezdjek ezekkel a témákkal?

Nem, ez nem búcsúbejegyzés. Szó sincs róla, hogy abbahagynám, elköltöznék, máshol, máshogy kezdeném újra. Az nem én lennék. Ennek a bejegyzésnek semmiféle jelentősége nincs, amitől kiemelkedne az összes többi közül. Egyszerűen csak egy meta-bejegyzés lett, ami a bejegyzések természetével és indítékaival foglalkozik.

u.i.: Hogy tetszenek az új gombok? Nekem nagyon – untam már azt a szögletes, szálkás betűtípust. Ez a kis göndör tetszik.