Egyáltalán nem szép dolog tőlem, hogy ennyire nem írok mostanában. Tudom, hogy nem az, szóval ezen tényleg kár lenne összevitatkozni. Az, hogy vannak indokaim, meg hogy meg tudom magyarázni, mind nem érdekes.
Igazából iszonyatosan fáradt vagyok, és ez a nagyobbik baj. Szerintem már legutóbb is említettem, hogy tévét nézek és bambulok, és nem csinálok semmit. És remélem, hogy előbb-utóbb kilábalok belőle.
Holnap reggel megyek dolgozni, és ettől ideges vagyok, ami nagyon rossz jel. Ez nem az első olyan dolog, ami nagyon emlékeztet a Nagy Összeomlás előtti időkre, a gimnáziumi évekből. Arra az időszakra, amikor elkezdtem nem bejárni. Mostanában nagyon stresszesnek érzem a munkahelyemet, és már megfordult a fejemben, hogy nem megyek be. Eddig még csak két ilyen alkalom volt, és mind a kettő halálosan megrémített. Egyszer álltam a metróban, és több vonatot is elengedtem, mire végre rászántam magam, és felszálltam a következőre. A másik alkalommal csak a telefonnal a kezemben ácsorogtam, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy betelefonálok, hogy legalább hadd menjek be egy pár órával később. Még csak nem is kellett volna rosszullétet hazudnom, mert kifejezetten rosszul éreztem magam arra a gondolatra, hogy el kell indulnom.
És ez nem helyes.
Máskor egy ilyen alkalommal előírnék magamnak egy nagy adag “comfort reading”-et, és “comfort food”-ot, azaz mindenféle olyasmit, amivel a testemet és a lelkemet el tudom kényeztetni, de most ettől is félek, mert úgy tűnik, hogy ettől csak még jobban szétesnék. Most valami fogódzkodóra van szükségem, nem pedig lazításra. Csak nem tudom, hogy ez hova fog beleférni az életembe.
Az eddigi mélypontomat csütörtök este értem el. Olyan mérvű fizikai rosszullét tört rám, hogy sírnom kellett a kínlódástól, és ez már önmagában is borzalmas dolog. És ehhez olyan gondolataim özönlöttek – idegen gondolatok voltak, nem az enyémek -, amiktől teljesen megborultam.
Hogy mit és hova teszek az életemben, hogy ha ilyen szinten rohanok lefele a lejtőn, akkor nem leszek képes novemberben NaNoWriMot írni se, és nem is tudom, de számtalan logikai lépcső volt, ami mind a sötétségbe és a kétségbeesésbe vezetett. Ha sikerült volna megjegyeznem, vagy felírnom valahova, és most vissza tudnám nézni az egész gondolatmenetet, vagy még jobban kiakadnék, vagy jót röhögnék magamon, hogy ennek szerencsére semmi értelme. Nem tudom, melyik lenne.
De az biztos, hogy iszonyúan megrettentem tőle, hogy mit csinál velem már megint a szervezetem.
A hétvégére előírt lefordítandó oldalak számát azonnali hatállyal lenulláztam. Az jó érzés volt. Ennek ellenére fordítottam is: tegnap jobban ment, ma rosszabbul, de az is jól esett.
Csak most mégis gombóc van a torkomban, és izzadok a puszta ténytől, hogy reggel megint megyek dolgozni. Attól pedig a hideg is kiráz, hogy nem akarok. Egyszerűen nem szabadna, hogy ilyen gondolataim támadjanak. Félreértés ne essék, tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik a munkájukat. Én sem szeretem feltétlenül, legalábbis nem teljes egészében. Ahogy a legtöbben iskolába se szeretnek járni. De kell, hogy munkáljon bennem egy olyasfajta kötelességtudat, hogy el kell mennem dolgozni, és ezért el is megyek.
Szóval most jön az a rész, amikor majd összeszedem magam.
Remélem, hamarosan írok újra.
(Egyszerűen nem értem. Imádom ezt a könyvet. Hónapokat töltöttem az első kötettel, és legalábbis heteket, de inkább hónapokat fogok a másodikkal is. És látom, és értem. Roo is rájött, hogy van élet a Tate Univerzumon kívül. Nekem is találnom kéne valamit a… az ismert univerzumomon kívül, mert az láthatóan elég súlyosan mérgező környezet.)