Címke: munkanélküli

Majdnem kész

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nagyjából és csaknem mindennek a végére értem, amit a hétre terveztem. Még a házirendemet le kell tisztázni, és leírni szépen, és önéletrajzom sincs még, igaz, azt egy darabig még nem szeretném osztogatni… csak éppen jó volna hamar túl lenni rajta, önéletrajzot írni ugyanis undorító dolog.

Viszont elintéztem a vállalkozásos papírokat, majdnem munkanélküli lettem, csak aztán mégsem, voltam könyvtárban, és piacon. Takarítottam, szőnyeget mostam, és rendbe tettem a könyvespolcomat. Ez utóbbi, bármilyen banálisan hangzik is, nagyon fontos dolog volt, és vágytam is már rá egy ideje. Az irodalom közül kiválogattam a tényirodalmat, és most az ábécé elején vannak a verseskötetek, a végén következnek az antológiák, aztán a pszichológia, aztán az Antarktisz, aztán a műkorcsolya, és a végén nagyon sovány, nagyjából 12 centi kézimunka, origami, szakácskönyv és fotózás. Más témában nincsenek könyveim. :)

És Henry David Thoreaut elsőre beraktam a W-hez (mint Walden), aztán kicsit morcos voltam, mikor észrevettem a bakit. Egyébként Lawrence Blockot, Bernie Rhodenbarrt, Gulliver Fairbornt és aliasát okolom a hibáért.

De a legfontosabb volt, hogy néhány könyvet leselejteztem, amiknek költözéskor még megkegyelmeztem, de most száműztem őket a földszintre, ugyanis nem éreztem feltétlen szükségét, hogy a közelemben legyenek. Most, bár még mindig van hátsó sor, nagyjából elhanyagolható. Duplikátok vannak hátul, amikből mindkét példányra szükségem van, punktum (Emma meg én, A két Lotti) vagy más nyelvű példányok (Meg Cabot, Roald Dahl, Nick Hornby, Sue Townsend, Kurt Vonnegut, Jacqueline Wilson…), kivéve persze az olyan könyveket, amikből minden példánynak kívül kell lennie, mindegy, milyen nyelvű (Laura Ingalls Wilder, E. Lockhart, Lois Lowry, és természetesen J. K. Rowling).

Tudom, hogy ez rajtam kívül senkinek sem érdekes. Na és? Nekem viszont az, úgyhogy le kellett írnom.

Most pedig megyek aludni, mert holnap önéletrajzot kell írnom. És házirendet szövegeznem, aminek keretében többek között definiálnom kell, hogy melyik tevékenység számít hasznos dolognak, és melyik nem. A lehető legpontosabban, mert hajlamos vagyok a szabályok szavainak kifacsarására.

És amúgy meg sürgősen meg kellene tanulnom, hogy a dolgok nem “holnap” kezdődnek majd el, hanem “ma”, most és azonnal.

Rémálom a Haller utcában

Közzétéve Szerző:
Válasz

Nem tudom, hogy amit csinálok időnként a számokkal, azt minek hívják: cseh számok, vagy zsidó számok, vagy melyik. Időnként felcserélem őket, vagy kihagyok egyet-kettőt (mesélhetnék néhány érdekes pénztárzárásról, de nem mesélek). Tudok róla, hogy ilyen hibám van, de ennyire nem szokott elharapózni a helyzet. (Bár miről beszélek, az aláírásomba is bele tudok zavarodni. Pedig nem is írom le az összes betűt, csak az elsőt és az utolsót. De az összeset közé szoktam gondolni!)

Számos kalandom adódott így a héten.

Első kaland: megpróbáltam meghosszabbítani a könyveimet a könyvtárban, és a mai napig nem tudom, hogy a kártyaszámomat nem tudtam-e beírni, vagy a születési dátumomat, de két napig nem jártam sikerrel.

Második kaland: mikor a vállalkozásomat próbáltam szüneteltetni, meg kellett adni a valami azonosítószámot, ami szintén félresiklott, ugyanis kihagytam belőle egy számjegyet. De kellett hozzá egy második szempár is, aki ezt észrevette, mert én akármeddig is néztem, nem ismertem fel a hibát.

Harmadik kaland: a házszámokkal reménytelen vagyok. Jártam már úgy is, hogy mondták nekem szépen, hogy tizenkettő, én meghallgattam, és felírtam, hogy huszonegy. (Vagy fordítva, a mai napig nem tudom, melyik a kettő közül, de most már odatalálok.) Nos, most elolvastam az internetben, hogy a Munkaügyi Központ Haller utcai kirendeltsége (illetékességi köre: Főváros) a Haller u. 9.-es szám alatt található.

Trappoltam is szépen végig a Haller utcán, de a 9.-es szám alatt történetesen rendőrség volt, pedig igazán körbejártam a háztömböt minden irányból. A 19.-ben lakópark volt és üzletek, a 29.-ben pedig kórház. Így aztán elég biztos voltam benne, hogy nem 9-es szám volt.

De nem ám, ugyanis 6. (Ilyet még nem csináltam.) Sebaj, újult erővel beálltam az utcáig kanyargó sorba, ott töltöttem a tűző napon egy, majd a folyosón még fél órát a Haller utcai irodában, büdös, koszos és rosszarcú emberek között. Nem volt éppen rosszabb, mint amilyenre számítottam, csak éppen olyan rossz volt. Másfél óra sorban állás után sikerült találnom egy apró betűs feliratot, hogy a Haller utcai kirendeltségen speciális ügyfélkörrel foglalkoznak, történetesen hajléktalan munkanélküliekkel. Isteni. Ezt nem lehetett volna valami jól látható helyen is feltüntetni? Például az interneten, ahol csak az szerepel, hogy főváros, az nem, hogy fővárosi hajléktalanok?

Nem mondom, hogy életem legrosszabb másfél órája volt, mert nem hiszem, hogy az lett volna. De nem volt kellemes, azt azért merem állítani.

Úgyhogy célba vettem Békásmegyert. Már nagyjából dél volt, és reggel nyolc előtt indultam, tehát ennek a napnak úgyis mindegy volt már. Tudom, hogy nem mondunk olyat egy helyre sem, hogy a világ végén van, mert esetleg azoknak, akik onnan jönnek, én lakom a világ végén, márpedig én nem. Szóval nem a világ végéig, de nagyon sokáig utaztam, míg odaértem.

(Mellesleg a Munkaügyi Központnak még komolyabb problémái vannak a sorszámokkal, mint nekem. Teljesen össze-vissza adják ki őket, és teljesen össze-vissza is szólítanak.)

Elmúlt. Sorban ültem egy darabig, aztán nagyjából kettő perc múlva kidobtak azzal, hogy menjek vissza holnap. És szüntessem meg a vállalkozásomat, vagy nem vesznek nyilvántartásba.

Én úgy tudtam, hogy bejelentési kötelezettségem van, miszerint munkanélküli vagyok, de megmondták, hogy nincs.

Én úgy tudtam, hogy ha nincs munkahelyem, és nincs működő vállalkozásom, akkor munkanélküli vagyok, de megmondták, hogy nem.

Én úgy tudtam, hogy el kell vinnem magammal minden papíromat, amit csak felsoroltak a weboldalon, hogy regisztrálni tudjanak, de megmondták, hogy ma még nem kellett volna, csak holnap.

Nos, most magam se tudom, hogy mi vagyok, sehol sem vagyok nyilvántartva. Csak azt tudom, hogy holnap délelőtt (még csak nem is reggel, hanem már a hőség idején) minden papírommal újra el kell zarándokolnom Békásmegyerre, mégpedig azért, hogy minden adatomat gépre vihessék, majd kapjak egy elutasító végzést.

Spanyolviasz

Közzétéve Szerző:
Válasz

Mondhatnám, hogy ez nehezebb volt, mint gondoltam. Mondhatnám, hogy ha tudom előre, hogy ennyire megvisel, soha nem vágok bele. Mondhatnék még sok más dolgot is, de nem volna igaz, bárminő hangzatosak volnának is.

Pontosan tudtam, hogy milyen nehéz lesz. Pontosan tudtam, hogy mennyire meg fog viselni. Azt is tudtam, hogy mire eljutok erre a pontra, már magam se fogom tudni, hogy keveredtem ide, és könyörögni akarok majd, hogy csináljuk inkább vissza, jó?

A baj csak annyi, hogy a puszta tudat, hogy fájni fog, nem mentesíthet a fájdalom alól.

Azt mondják, a változás éltet. Thoreaunál pedig azt olvastam, (igaz, nem szó szerint, ez csupán az én értelmezésem) hogy mindig van más út, mint amit járunk, és ha elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, akkor meg kell próbálni keresni egy jobb ösvényt. Valami váratlant, valami különlegeset, valami sajátságosat, csak ránk jellemzőt. Mert mindig van másképp. Ami engem illet, biztosan nem fogok kiköltözni az erdőbe, mert nincsenek meg az önfenntartáshoz szükségem képességeim.

A változás éltet. Nem tudom, maga az élet-e az, ami halálra rémít, de én annyira félek a változásoktól, hogy mindegyikbe bele akarok halni.

Hadd idézzek egy párbeszédet a mai napról, többet mond, mint amennyit jelenleg egyedül tudnék:
– Csak elköszönni jöttem, nem maradok sokáig, mert ez most nehéz.
– Jól van. Te vagy már a legboldogabb munkanélküli?
– Még nem. Majd csak hétfőtől.
– De már munkanélküli vagy, nem?
– De igen, de boldog még nem vagyok.

Gy.I.K. – Öninterjú

Közzétéve Szerző:
Válasz

Tettem a közelmúltban néhány igen titokzatos megjegyzést, amik, akárhogy szépítem is, magyarázatra szorulnak, még akkor is, hogyha újabban még azt sincs kedvem leírni, amiről azt hittem, hogy lesz, és sokszor arról sem vagyok meggyőződve, hogy ha nekikezdenék, sikerülne. Most azért megpróbálom, már csak azért is, mert vannak dolgok, amiket mindenképp tisztáznom kell.

Igazából mi történt, mi ez az egész “azt mondták a hangok” dolog?
Megmondtam a főnökömnek, hogy rövidesen fel fogok mondani. Fontolgattam már egy ideje – elég hosszú ideje – de egyszer csak eljött a pillanat, amikor rájöttem, hogy ezt nem akarom tovább csinálni, és azóta is csak jönnek és jönnek a jelek, amik megerősítenek a döntésemben.

Nem körülményes ez egy kicsit? Előre szólni, hogy egy kis idő múlva majd elkezded letölteni a felmondási idődet?
De, az. Akkor jó ötletnek tűnt, mert eléggé népszerűtlen, de felelős pozícióban dolgozom, és időt akartam hagyni a feletteseimnek, hogy kitalálják, hogyan pótolhatják, a nyilvánvalóan pótolhatatlan személyemet. (Igen, ez vicc volt, csak nagyon rossz.) Ezen kívül nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy emészthessem a tényállást, de már ne visszakozhassak. Így találtam tisztességesnek, és most már kár vitázni róla, hogy jó ötlet volt-e vagy sem.

Biztos, hogy jól meggondoltad?
Ha ezt a kérdést még egyszer meghallom, sikoltozni fogok. Fogalmam sincs, hogy ez volt-e a jó döntés. Azt tudom csak, hogy nap mint nap rossz érzéssel megyek dolgozni, és hogy ipari mértékben vagyok az állásomtól boldogtalan. Az elmúlt négy és fél évben iszonyatosan leépültem, fizikailag, lelkileg és sajnos agyilag is, a kreatív energiáimról nem is beszélve. Minden maradék józan eszem azt kiabálja már nagyon régen, hogy “fuss amilyen gyorsan és amilyen messzire csak tudsz!” és eljött az idő, hogy szót fogadjak. Tudom, hogy az élet nem a boldogságról szól – komolyan. De arról se lenne szabad szólnia, hogy nap mint nap szándékoltan magamra erőszakolom a boldogtalanságot.
Egyébként is, mikor legyen az ember felelőtlen és meggondolatlan, ha nem huszonnégy évesen? Ez az a kor, amikor ilyesmiket csinálnak az emberek, nem?

De miért?
Mert nem szeretnék többet hétvégenként is dolgozni. Nem szeretnék késő éjjel érni haza. Nem szeretnék még egy nyarat úgy eltölteni, hogy nem látom a plázától a napot.
Szeretnék találkozni a családommal, a barátaimmal, ha ennyi év után még szóba állnak velem. Szeretném, ha nem kéne két hónapra előre terveznem a programjaimat, hogy ütköznek-e a beosztásommal.
Szeretnék eljárni helyekre (még nem tudom, milyen helyekre), és megismerni embereket (még nem tudom, milyen embereket), és szeretnék kicsit látni a valódi világból is, abból, ami a könyveken túl van. Hiába a könyvek a legfontosabbak nekem, kicsit szeretnék mást is.

És mindezt mégis mikor?
A jövő héten valamikor beadom a felmondásomat. Nagyjából a Könyvhéttől kezdődően leszek szabad ember. Aki nem tudja, hogy mikor van az ÜKH, azok kedvéért elmondom, hogy június első hétvégéje.

Nem sajnálod? Nem bántad meg?
Sajnálni igen, megbánni nem, igaz, még el se nagyon hiszem. Ez volt az első munkahelyem és az esetek többségében szerettem. Van néhány nagyon jó kollégám, akiket barátoknak is mernék aposztrofálni, és célom, hogy ne sodródjak el mellőlük teljesen, és kapcsolatban maradjunk.
Sok szempontból jó, hogy itt kezdtem, és ennyi ideig maradtam. Nagyon sokat tanultam, és nemcsak (nem első sorban) szakmai dolgokat, sokkal inkább emberekről, csoportdinamikáról, vezetői magatartásról, együttműködésről, és persze magamról is. Mégis, azt hiszem, amit itt megtanulhattam, azt már tudom (megint nem szakmai dolgokra gondolok természetesen), és ilyenkor ideje váltani.
Egyébként is, túl vagyok már azon a ponton, ahonnan még van visszatérés. Nem tudom elképzelni a szituációt, ahogy beállítok a főnököm irodájába és megmondom neki, hogy “Bocsika, de inkább mégse mennék el, nem baj?”
Azt viszont már most megígérhetem, hogy az utolsó napomon nagyon-nagyon szomorú leszek, és gyanítom, hogy könnyek is lesznek.

És utána mihez kezdesz?
Őszintén? Fogalmam sincs. Megálmodtam magamnak egy állást, de nem tudom, létezik-e ilyen egyáltalán, és ha nem létezik, csinálnak-e az én kedvemért. Van egy hosszú távú vízióm, és az afelé vezető úton szeretnék további lépéseket tenni.
A nyáron egészen biztos, hogy az előzőleg tisztázott fordításon kívül nem szeretnék mást csinálni. Fontos ön-felfedező és -megértő küldetéseim vannak. Rá kell jönnöm, hogy ki vagyok, és mihez kell kezdenem magammal.

Nem félsz, hogy becsavarodsz?
Dehogynem. Nagyon is. Igyekszem kitalálni magamnak dolgokat, amiket csinálok majd. Igyekszem nem félni. Mikor legutóbb munkanélküli voltam, nem éltem meg különösebben jól. Most igyekszem majd másként állni hozzá. Ha úgy alakul, nem tartom kizárhatónak valami önkéntes/karitatív tevékenység felvállalását sem (már keresgélek). Persze ennek ellenére sem zárható ki, hogy megbolondulok, de meg fogom próbálni elkerülni. Ha minden jól megy, elég szigorú napirendhez és szabályokhoz kötöm majd magam. Legrosszabb esetben nem sikerül.

Jó, de mi lesz veled?
Nem tudom. Nagyon sok a munkanélküli, és nagyon sok az álláskereső. Ha véletlen valami egészen más állást kapok is, mint amit szeretnék, belül akkor is könyves fogok maradni, mert nem nagyon tudok mást, amivel kedvem lenne foglalkozni. Legfeljebb álruhás könyves leszek egy darabig. Emiatt kár aggódni. És ha egy pár hónapig nincs állásom, akkor sem halok majd éhen. És ha valahonnan kitesznek próbaidő lejártával, azt meg felfoghatjuk tapasztalatnak.
Akik többé-kevésbé közelebbről ismernek, mindannyian arra jutnak az első meglepődések elmúltával, hogy nem aggódnak értem, mert olyan eltökélt és talpraesett vagyok, hogy majd csak megoldom. Én nem ilyennek ismerem magam, de attól még lehet, hogy nekik van igazuk.

Lehet, de én azt hittem, hogy innen fogsz nyugdíjba menni.
Én is. Úgy tűnik, hogy mégsem. Meg kell majd ezzel is vívnom a magam harcait, le kell küzdenem a gyászomat. Ez a része tartott nagyon sokáig, elengedni és lerombolni mindazokat az álmokat, amiket ebbe az útirányba építettem magamnak. Fogtam magam, és letértem az ösvényről. Hogy találok-e másik ösvényt (esetleg sztrádát) vagy lefejelem az első fát, hamarosan kiderül.
Borzasztóan fontos volt nekem a könyvesbolt, és még egyszer, régen, évekkel ezelőtt voltak illúzióim arról, hogy a Kultúra Terjesztése, meg hogy Társadalom Számára Hasznos Munka, de ezek azóta elmúltak. Most más illúzióim várnak arra, hogy leromboltassanak.

Hát, te tudod…
A “hát, te tudod” megfelelő hangsúllyal kiejtve azt jelenti, hogy “szerintem ez marhaság, de persze ki vagyok én, hogy ezt mondjam, azt csinálsz, amit csak akarsz, de én szóltam előre” csak szerencsére sokkal rövidebb, és így is értem. És igen, lehet, hogy marhaság. És igazából nem, én bizony nem tudom. De hogy vegyem észre, hogy egy új kaland közelít, ha ki se dugom a fejem a metróalagútból, ahol száguldozom egy ismeretlen végállomás felé? Négy és fél éve megy velem a kocsi, néha voltak állomások, amikor le lehetett volna szállni (néhányan meg is tették, sőt, voltak, akiket menet közben lökdöstek le), de én maradtam (egy idő után kényelmes ülőhelyem is lett). Most megint volt egy megálló, és már fölfelé tartok a mozgólépcsőn. Készülök a kalandra, ami odafönn vár rám.