50030
Válasz
Címke: nanowrimo
NaNoWriMo, korcsolya, másik dolgok, és főleg jujj!
Tetszenek tudni, mit jelent ez az ikon? Azon kívül persze, hogy nagyon csúnyán üti a színe a lilámat? Azt jelenti, hogy rövidesen november lesz, novemberben pedig regényt kell írni.
Adrenalinszintem az egeket veri.
Ráadásul közben beindult a korcsolyaszezon, az EuroSportnak megjött az esze, és ott is közvetítenek Grand Prix-ket (tudom, kifordult a világ a sarkaiból).
Nem bírom én ezt a világot követni.
Akartam izgalmas és érdekes dolgokat írni. Hogy miért jó a NaNo. Meg hogy miért jó a korcsolya. De a jelen körülmények között (IRC-n kick-off partit tartok a többi magyar NaNónak, ráadásul izgatott is vagyok) nem nagyon megy. Bejelentkeztem, de ennyi legyen elég. Tudom, hogy semmit se frissítettem rendesen mostanában (rendetlenül se), de hát ez a sok minden…
Drukkoljatok nekem novemberre!
Nem szép dolog
Egyáltalán nem szép dolog tőlem, hogy ennyire nem írok mostanában. Tudom, hogy nem az, szóval ezen tényleg kár lenne összevitatkozni. Az, hogy vannak indokaim, meg hogy meg tudom magyarázni, mind nem érdekes.
Igazából iszonyatosan fáradt vagyok, és ez a nagyobbik baj. Szerintem már legutóbb is említettem, hogy tévét nézek és bambulok, és nem csinálok semmit. És remélem, hogy előbb-utóbb kilábalok belőle.
Holnap reggel megyek dolgozni, és ettől ideges vagyok, ami nagyon rossz jel. Ez nem az első olyan dolog, ami nagyon emlékeztet a Nagy Összeomlás előtti időkre, a gimnáziumi évekből. Arra az időszakra, amikor elkezdtem nem bejárni. Mostanában nagyon stresszesnek érzem a munkahelyemet, és már megfordult a fejemben, hogy nem megyek be. Eddig még csak két ilyen alkalom volt, és mind a kettő halálosan megrémített. Egyszer álltam a metróban, és több vonatot is elengedtem, mire végre rászántam magam, és felszálltam a következőre. A másik alkalommal csak a telefonnal a kezemben ácsorogtam, és komolyan gondolkoztam rajta, hogy betelefonálok, hogy legalább hadd menjek be egy pár órával később. Még csak nem is kellett volna rosszullétet hazudnom, mert kifejezetten rosszul éreztem magam arra a gondolatra, hogy el kell indulnom.
És ez nem helyes.
Máskor egy ilyen alkalommal előírnék magamnak egy nagy adag “comfort reading”-et, és “comfort food”-ot, azaz mindenféle olyasmit, amivel a testemet és a lelkemet el tudom kényeztetni, de most ettől is félek, mert úgy tűnik, hogy ettől csak még jobban szétesnék. Most valami fogódzkodóra van szükségem, nem pedig lazításra. Csak nem tudom, hogy ez hova fog beleférni az életembe.
Az eddigi mélypontomat csütörtök este értem el. Olyan mérvű fizikai rosszullét tört rám, hogy sírnom kellett a kínlódástól, és ez már önmagában is borzalmas dolog. És ehhez olyan gondolataim özönlöttek – idegen gondolatok voltak, nem az enyémek -, amiktől teljesen megborultam.
Hogy mit és hova teszek az életemben, hogy ha ilyen szinten rohanok lefele a lejtőn, akkor nem leszek képes novemberben NaNoWriMot írni se, és nem is tudom, de számtalan logikai lépcső volt, ami mind a sötétségbe és a kétségbeesésbe vezetett. Ha sikerült volna megjegyeznem, vagy felírnom valahova, és most vissza tudnám nézni az egész gondolatmenetet, vagy még jobban kiakadnék, vagy jót röhögnék magamon, hogy ennek szerencsére semmi értelme. Nem tudom, melyik lenne.
De az biztos, hogy iszonyúan megrettentem tőle, hogy mit csinál velem már megint a szervezetem.
A hétvégére előírt lefordítandó oldalak számát azonnali hatállyal lenulláztam. Az jó érzés volt. Ennek ellenére fordítottam is: tegnap jobban ment, ma rosszabbul, de az is jól esett.
Csak most mégis gombóc van a torkomban, és izzadok a puszta ténytől, hogy reggel megint megyek dolgozni. Attól pedig a hideg is kiráz, hogy nem akarok. Egyszerűen nem szabadna, hogy ilyen gondolataim támadjanak. Félreértés ne essék, tudom, hogy nagyon sokan nem szeretik a munkájukat. Én sem szeretem feltétlenül, legalábbis nem teljes egészében. Ahogy a legtöbben iskolába se szeretnek járni. De kell, hogy munkáljon bennem egy olyasfajta kötelességtudat, hogy el kell mennem dolgozni, és ezért el is megyek.
Szóval most jön az a rész, amikor majd összeszedem magam.
Remélem, hamarosan írok újra.
(Egyszerűen nem értem. Imádom ezt a könyvet. Hónapokat töltöttem az első kötettel, és legalábbis heteket, de inkább hónapokat fogok a másodikkal is. És látom, és értem. Roo is rájött, hogy van élet a Tate Univerzumon kívül. Nekem is találnom kéne valamit a… az ismert univerzumomon kívül, mert az láthatóan elég súlyosan mérgező környezet.)
Újra olvasok
Tudom, hogy a cím esetleg meglepő. Vagy pont nem meglepő. Vagy nem tudom, hogy kit hogyan érint, de azért most elmesélem, amit akarok (ha csak el nem felejtem menet közben, amire egyébként van esély, hiszen előfordult már.)
Vannak rossz időszakaim, amikor nem olvasok. És ez nem segít a rossz időszakokon, sőt. Aztán olyan is van, amikor dolgozom (nem a boltban, azt mindig csinálom), hanem fordítok, és akkor azért nem olvasok. Aztán van november, amikor NaNoWriMo van, és írok, és azért nem olvasok. De most minden más.
Most azért nem tudtam olvasni, mert olvasnom kellett. Ez marhaságnak hangzik, tudom. Most azt hiszem, lesz, aki nagyon fog utálni, de azért elmesélem, mi van. Pénzért olvasok könyveket. Félreértés ne essék, nem sok pénzért, és nem is szükségképpen jó könyveket. A szituáció az, hogy valaki ad nekem egy könyvet, én elolvasom, elmondom, hogy mit gondolok róla, és kapok érte pénzt. Egyáltalán nem rossz dolog. Még akkor sem, hogyha a könyv nem jó, vagy ha a pénz nem sok.
Most, az elmúlt hetekben három ilyen könyvön rágtam át magam. Egyik sem volt rossz. Az egyik meg még egészen tetszett is, arról azt hiszem, jót fogok írni. (A vicces csak az a dologban egyébként, hogy ezt az egyet már korábban kinéztem magamnak, csak most nem kellett megvennem, mert megkaptam kölcsön.) Mindenesetre elolvastam három könyvet – a feljegyzéseim szerint több, mint 750 oldalt – nagyjából két héten belül (meg közben kettő másikat magyarul, de ez most nem számít).
Most, hogy alig pár perccel ezelőtt befejeztem a harmadikat (azt, amelyik tetszett, bár a végétől nem vagyok elragadtatva), és még mielőtt lefekszem aludni, kimentem a fürdőszobába, és amikor másztam vissza a lépcsőn mindenféle tereptárgyakat kerülgetve, hirtelen valami nagy megkönnyebbülés telepedett rám.
Mert végre újra olvashatok, ami persze marhaság, hiszen éppen tíz perce, hogy letettem egy könyvet, felírtam a nyilvántartásomba, kitaláltam, hogy mit olvassak legközelebb, és a svéd könyvjelzőmet áttettem a választott kötetbe. De mégis olyan könnyűnek érzem magam, mert most azt olvasok, amit csak akarok. Ami jelen esetben a Csodaidők újra, mert a Könyvhétre jön ki a következő kötet, és képben akarok lenni. Csak úgy, mint amikor tavaly nyáron (hihetetlen, hogy csak tavaly volt, olyan, mintha nagyjából ezer éve lett volna) a tengerparton végigolvastam az egész Harry Pottert, hogy felkészüljek a Londoni Bulira.
(Egyébként, minden Harry Pottert illető dologra az a jellemző, hogy úgy élem meg, mintha ez a majdnem tíz év – 1999 karácsonyától 2008 februárjáig – meg se történt volna. Valahogy távolba vész az egész. Kicsit félelmetesnek találom, hogy valami, ami ennyire fontos volt, ilyen zökkenőmentesen és könnyedén kicsusszant az életemből. Még csak nem is mondhatnám, hogy kisétált, mert nem voltak benne fokozatok. Sitty-sutty, már távozott is. Annak ellenére, hogy mennyit stresszeltem rajta még tavaly – tavaly! – nyáron, hogy hogy fogok gyászolni, és milyen üresnek fogom majd magam érezni. És nem. Illetve… amikor ültem az üres szobámban az Astor Leinster Inn második emeletei kétágyas en-suite szobájában, ölemben a könyvvel, és becsuktam, akkor volt valami furcsa érzésem volt. Valami öröm-féleség, olyan “minden rendjén van”-tudat. Mint a Nagy Hal című filmben, amikor egészen a legvégén Edward Bloom azt suttogja, hogy “Yeah, that’s how it all ends”. Olyan furcsa volt nézni a becsukott hátsó borítót.)
Egyébként nagyra értékelem, hogyha egy könyvben nincs benne az Acknowledgements (Köszönetnyilvánítás) címû oldal. Attól egyszerűen falnak tudok menni. Oké, az elején legyen egy kétsoros ajánlás, hogy “Lujzának, a világ legjobb kislányának”, vagy “nagypapám emlékének”, vagy tudom is én (vagy minden idők legjobb ajánlásának, amit Douglas Adamsnél olvastam, valamelyik Galaxis Útikalauzban, talán a “Viszlát, és kösz a halakat!”-ban, ami valahogy úgy szól, hogy “köszönet Paul Simon One Trick Pony c. albumának, amit a megírás alatt hallgattam”), de amikor oldalakon keresztül sorolja fel a szerző, hogy milyen hálás a férjének/feleségének, szerkesztőjének, a kiadó minden egyes munkatársának, a szomszédoknak, Polly néninek, aki öntözte a virágokat, amíg nyaralni volt, ésatöbbi… ezt kicsit fölöslegesnek érzem. Hadd lássa Mariska néni is nyomtatásban a nevét!
Na tessék, újabb book-freak bejegyzés született. De hát már megszoktátok, nem? :)
ETA: “Jane-nek és Jamesnek.
Hálás köszönettel:
Geoffrey Perkinsnek a Valószínűtlen eléréséért;
Paddy Kingslandnek, Lisa Braunnak és Alick Hale Munrónak, hogy ebben segítségére voltak;
John Lloynak az eredeti Milliways-kézirat elkészítésében nyújtott segítségéért;
a One Trick Pony című Paul Simon-albumnak, amelyet egyfolytában hallgattam a könyv megírása közben. Hiába, öt év hosszú idő;
és külön köszönettel Jacqui Grahamnek végtelen türelméért, kedvességéért és a balsorsban nyújtott csirkecombokért.”
(Douglas Adams: Vendéglő a világ végén)
Ahh, tudtam én, hogy Douglas Adams meg én jól kijöttünk volna egymással. Egyébként, nem tudja valaki véletlenül, hogy hol van a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című kötetem? A többi négy ott ül a polcon, de a legelsőt nem lelem. A “valahol máshol” és a “többitől eltérő helyen” válaszokat nem fogadom el. Komolyan szeretném tudni, hogy hova lett; hogy felelőtlenül kölcsönadtam-e valakinek, vagy csak egyszerűen elkavarodott valahova, mondjuk abba a kupacba, amibe annak idején összeszedtem a könyveket, amikről írtam a Czikornyai és Patzába. Írtam egyáltalán a Cz&P-ba a Galaxis Útikalauzról? Egyébként meg hol van az a kupac?
(ETA to ETA: Megtaláltam. Abban a kupacban volt, ami részint a Cz&P kupacból képződőtt, részint pedig abból, ami az asztalom alatt volt, a Nagy Átpakolás előtt. Közvetlen ott bujkált a Fehérfedeles Vonnegut fölött és a két antikvár Cormier alatt. Az a Cormier volt fölötte, amiből két példányom van. A terroristás.)
Azt hiszem, tényleg ideje lenni rendbe tenni a könyveimet, és felszámolni a kupacokat. És ugyanez a helyzet a DVD-immel is. És opcionálisan katalogizálni is kellene mind a két gyűjteményt. Meg esetleg lemérni őket centiméterben, hogy legalábbis elképzelhessem, hogy mennyi hely kellene a tárolásukhoz – mennyivel több, mint amennyire valaha is van esélyem, hogy legyen. De van valami perverz abban, hogy szélességre lemérem a könyveimet, nem?
Na jó, ez elég hosszú ETA lett, bocs. :)
December 2.
Hát, elkezdődött a december. Véget ért az édes, borzalmas, imádnivaló de iszonyú november, a NaNoWriMo, és minden, ami vele járt. Visszatértem a blogolás világába.
A novemberi akadályt, köszönöm szépen, egészen jól vettem. Az ő számlálójuk szerint 29-én, a Word számlálója szerint 30-án léptem át az 50.000 szót, és emellett sikerült életemben az első alkalommal addig jutni el egy regényemben, hogy leírhassam: “VÉGE”. Nem mondom, hogy nem lett kicsit kurta-furcsa vége, vagy hogy minden része olyan, amilyennek terveztem, vagy hogy nem furakodtak bele oda nem illő, soha el nem tervezett történetszálak, vagy hogy nem bántam meg megközelítőleg napjában tízszer az eredetileg jó ötletnek tűnő váltott narrátorok használatát. A váltott narrátor, mint olyan, remekül működik – csak éppen nem nálam, hanem mondjuk Jodi Picoult-nál. Akár a “Nővérem húga”, akár az “Elrabolt az apám” esetében hosszú, tizensok oldalas elbeszéléseket ír mindenki szemszögéből. Vagy Nick Hornby és a “Long way down” esete. Ott is működik. Nekem viszont erre nem áll rá a tollam, legalábbis most még nem. Nekem rövidke epizódjaim vannak, 1000-1200 szavasak, mint a Csokoládéháborúban, vagy a Zabhegyezőben. Vagy Vonnegut bármelyik művében.
Nem mintha ezen szerzők bármelyikéhez hasonlítani kívánnám magamat, nem, köszönöm. Igen távol állok én ettől. Elég távol állok még attól is, hogy a pár főt számláló rajongói klubomon kívül bárkinek is bármit megmutassak, amit írtam. Amíg nem hiszem, hogy olyan színvonalat tudok produkálni, amit én is szívesen elolvasnék, hogyha valaki a kezembe adná, addig nem vagyok hajlandó vele mást terhelni. (Ezt, azt hiszem, nagyjából hárommillió alkalommal fejtettem ki ugyanezen lila hasábokon. Sebaj.) Mindenesetre jelenleg éppen elég öröm és élmény számomra az, hogy írtam egy regényt. Amit befejeztem. És ha egyszer sikerült, akkor sikerülnie kell máskor is. NaNoWriMo, te életem (egyik) értelme! Jövőre újra találkozunk.
Azzal a lehetőséggel még nem kacérkodom, hogy novembertől különböző hónapokban is megpróbáljam ugyanezt. A közösség, a verseny, a környezet és a többiek nélkül nem megy. Majd, ha nagy leszek. Talán a tavalyit még egyszer befejezem, az év maradék tizenegy hónapjában.* Vagy legyen inkább tíz, mert a december nem nagyon számít, hiszen akkor örülök, ha élek. Mert bármennyire is megszerettem az idei hőseimet, a tavalyi szerencsétlen antihősömet még jobban szeretem. És el akarom mesélni a történetét. De nem most, nem azonnal.
A lényeg – és ez az utolsó, most már abbahagyom az áradozást -, hogy ez a november megint új dolgokra tanított. Hogy igenis van bennem céltudatosság és kitartás, csak éppen olyan célokat kell magam elé állítani, amiket el is akarok érni. És emellett van időm heti 40 órában dolgozni, a szabadnapjaimon korcsolyázni menni, minden hétvégén korcsolyaversenyeket nézni (háromszoros hip-hip-hurrá az orosz webtévének), és még egy-két alkalommal kimozdulni is a lakásból. Na mondjuk másra már nincs, de akkor is. Jó tapasztalat volt.
Korcsolyaszinten annyi érdekesség van, hogy 5 héttel a pálya nyitása után eddig tizennégy alkalommal voltam kinn a pályán, ami forintban kifejezve 11.000 Ft, amit nem fizettem ki, mert van bérletem. Isteni ötlet volt tőlem, hogy bérletet vegyek, mert most nincs hezitálás, hogy késő van már, vagy hogy nem akarok hétvégi jegyet venni, hanem egyszerűen ha ráérek, akkor felpattanok és megyek. És pályazárásig még van három hónap, tehát ez alatt bőségesen, és többszörösen be fogom hozni ezt a kiadást. Úgyhogy örülök neki. (Szerintem még ha évad közben kénytelen leszek éleztetni is – és kénytelen leszek -, akkor is bőségesen megérte.) Hátrafelé még nem indultam el, de már komolyan gondolkozom rajta, megfordulni egyelőre még nem megy, mert mindig megállok a végére, de balra koszorúzni már tudok, és egyre sikeresebb meghódítási kísérleteknek vetem alá a jobb külső élemet. Az eddigi expedíciók azt a hihetetlen eredményt mutatják, hogy létezik külső élem, csak éppen baromi messzire van a belsőtől. Holnap reggel megint dolgozom majd rajta. Nem hiszem, hogy tele lenne reggel nyolc körül a pálya. (Az az igazság, hogy most már ki akarok menni egyszer nyitásra. Imádom a friss, szűz, felújított jeget.)
Hát, most így ennyi. Ilyen hosszú kihagyás után szerintem éppen elég ennyit olvasnotok. A mi-újság-a-cégnél-és-a-boltban, meg a hogyan-szervezem-az-utazásomat témák éppen ilyen izgalmasak és érdekesek lesznek holnap is. (És igen, tegnap azért nem írtam, mert éjfélig voltunk nyitva. És ugyanez a helyzet 15-én is, úgyhogy akkor sem fogok írni. De egyébként szentül elhatároztam, hogy a decembert megcsinálom. 29 napot belőle mindenképp. Mert blogni jó.)
*a szerkesztő jegyzete: És bármilyen hihetetlen, egyszer tényleg befejeztem. Na nem olyan hamar, mint gondoltam volna, hanem valamikor 2010 decemberében. De akkor is.