Kitört a NaNoWriMo, és el se tudom mondani, hogy ennek mennyire tudok örülni. Az első napot 3339 szóval zártam, és ezzel fölöttébb elégedett vagyok. A színes-szagos grafikonkészítő program szerint ha ebben az ütemben haladok, november 14-én átszakítom a célszalagot. Ez persze nem valószínű, de nem baj. Mindenesetre élvezem a dolgot, eddig jól állok, kezdem megszeretni a főszereplőmet, aki pedig kezdi megtalálni a saját hangját, ami végre különbözik az enyémtől. Talán. Egy kicsit. Jó lesz, érzem. Aki nem hiszi, járjon utána, két helyen két különböző részletet is lehet találni ebből a 3339 szóból, csak kicsit keresgélni kell. Még csak nem is sokat.

Holnap reggel, ha nem fog szakadni az eső (vagy a hó) elmegyek korizni. Most egyedül. Ahhoz van kedvem. Aztán takarítok meg írok, mert ezekhez is van kedvem. Csupa jó dolgot fogok csinálni. És eldöntöm, hogy elmegyek-e a hétvégén iskolába. Nincs nagy kedvem, és igénylem a pihenést. Kicsit olyan már megint, mint a gimi volt, amikor bármit kitalálnék inkább, csak iskolába ne kelljen menni. Ez pedig nem jelenthet jót, de még igyekszem beszélni az igen makacs és ostoba fejemmel. Van egy olyan érzésem, hogy ha feladom ezt a főiskolát most, és az első (?) nehézségeknél megfutamodom, akkor soha többet nem fogok belekezdeni már. Ha csak akkor nem, amikor GYES-en leszek. Szerintem még akkor is több ideje van valakinek, mint nekem most. Most úgy érzem, hogy egy fenékkel – legyen bármekkora is – nem tudok ennyi lovat megülni. Szelektálni kell. Néha remegve gondolok arra, hogy mi lenne velem, ha élne még a Mézesfalás*. Nem mondom, hogy örülök, hogy elpusztult, de olyan nagyon azért nem érint fájdalmasan. A Czikornyai és Patza* pusztulása igen, az fáj. De hát majd csak lesz valahogy. Most pont benne vagyok, és tudom, hogy annyira nem nehéz és macerás dolog egy új menüpontot beilleszteni oda balra. Csak régen csináltam már ilyesmit.

Azon gondolkozom, hogy illendő-e azt mondani, hogy jó volt kimenni a temetőbe. Vittünk virágot meg mécsest a dédnagyszüleim, a nagypapám sógora és a nagypapám sírjára. Nagypapámból nem sokra emlékszem, ha fényképeket nézegetek, felismerem, de magamtól nem tudnám felidézni az arcát. Nyolcéves voltam, mikor elment, tehát nem voltam már olyan nagyon kicsi, de mégsem emlékszem rá. De a fát a sírján meg szoktam simogatni. Pár évvel ezelőtt nagyon dühös voltam a temetőkre, és ideges, és indulatos, és pánikrohamom támadt tőle. Azóta elnézőbb vagyok velük és magammal szemben is. Nem érdekel, hogy mások hogyan gondozzák szeretteik sírjait. Nem érdekel, hogy mi a megemlékezés “helyes” módja. Azt hiszem, nagyon sok minden van, ami mindegy. Nem mindegy-mindegy, csak amolyan mindegyféle. Hogy most virágot vagy koszorút viszünk-e, hogy amikor másik emberek mellett elmegyünk, akik olyasmiket mondanak, hogy “hova tetted a kibaszott mécseseket”, akkor nincs semmi rossz abban, ha belemosolygok a sötétbe. Nem hiszem, hogy a megboldogult szeretteink haragudnának érte, ha nem csak kisírt szemmel és megrendülve látogatnánk meg őket. Szeretem a temetőt mindenszentekkor, na meg halottak napján. Persze, mindenkinek gondolnia illik a halottaira az év minden áldott napján, de mégiscsak szép, amikor ilyenkor mindenki gondol rájuk, és mindenki egyszerre.

A temető előtt voltunk fenn nagyszüleimnél is. Kicsit szomorú dolog őket is meglátogatni. Azonnal felélénkülnek, amikor valaki meglátogatja őket. Kicsit olyanok, akik csak akkor élnek, amikor valaki odamegy hozzájuk. A kamra tele van édességgel és rágcsálnivalóval, mindig valami oda van készítve, hátha valaki beugrik. Imádják egymást, tényleg, és bár nem sokat beszélnek – ami nem meglepő, mert 50 év után azt hiszem, tényleg nincs már nagyon mondanivalójuk egymásnak -, de majd belepusztulnak, ha egymás nélkül kell lenniük. Kedvesek. Szeretem őket. És ahányszor eljövök, mindig tudom, hogy gyakrabban kéne meglátogatnom őket. És bizony így, halottak napja környékén bizony pontosan tudom, hogy főiskolás bármikor lehetek még, arra mindig szakíthatok időt, és korcsolyázni is lesz még sok telem, NaNoWriMo is lesz minden évben, de ki tudja, hogy nagyszüleim hány évig vannak még.

Holnap reggel kimegyek korcsolyázni, és megtalálom azt a helyet, ahonnan minden hónap első szabadnapján fotózni fogok. A Körönd körülre gondoltam, ahonnan jól be lehet látni az Andrássyt, és talán már a Hősök tere is látszik. Majd még kitalálom. (A mai nap azért nem volt a hónap első szabadnapja, mert ma ünnepnap van.)

Hát, ilyesmi dolgok vannak. És most megyek aludni. Az ágyban majd még kitalálom, hogy mi történjen holnap a regényemben. Kell találnom valami apró eseményt, amit be lehet illeszteni január vége és április vége közé. Április végére van eseményem, van május elejére, május végére, június elejére is, sőt, van július elejére is. De az a januártól áprilisig időszak túl hosszú, oda valami még kell. Amúgy meg szükségem van egy jó pasinak való névre. Egy pasi már van, akibe a főhősnő halálosan szerelmes, de ő majd jól ki fog szúrni vele, mert ő egy görény. De kell majd egy kedves fiú is, egy tökéletes mintapéldány, neki keresek nevet. Lehetőség szerint olyant, amilyen nevű egyént nem ismerek, vagy nem ismerek túl jól, vagy elég régen ahhoz, hogy a neve és a személyisége összeforrjon. És lehetőleg olyan név se legyen, ami a Magányos fákban van már. Kivéve, hogy a Magányos fáknak vagy 50 fős szereposztása van. Szóval akinek van ötlete valamilyen tavaszias cselekményre, vagy jó pasinevet tud, ne tartsa magában. A fórum mindenki előtt nyitva áll. Kösz :)

ps: az egyik szereplőnek Vonnegut születésnapját ajándékoztam, kettő másiknak pedig Paul Simonét. Ez kóros? Art Garfunkelt nem adtam még senkinek. Talán majd a tökéletes pasinak, de lehet, hogy ő Johnny Deppét kapja. Hm.

*a szerkesztő jegyzete: Azoknak, akik nem tudnák, a Mézesfalás magyar Harry Potter-weblap volt, a Cz&P pedig az ottani könyvajánló rovatom.

Be kell, hogy valljak valamit. Igazság szerint nagyon kínos dolog. Gondolom az akaratgyengeségemmel és az önuralmam hiányával függ össze ez is, mint csaknem minden az életemben. Képtelen vagyok beosztani az időmet. Nem tudok időben lefeküdni, nem tudok időben felkelni, és nem tudok időben elindulni sem. Soha, sehova. Egy pillanat alatt elkalandozik a figyelmem, elmerülök valamiben, amiben tudom, hogy pont nem kéne, mert az időpont pont alkalmatlan rá. De öntörvényű vagyok, és felelőtlen, éppen annyira, hogy ezek a tények – amelyeknek többnyire tudatában vagyok – zavarjanak ugyan, de ne késztessenek cselekvésre. Így aztán megint negyed éjfél múlt már, és én még csak most álltam neki írni. Eddig odalenn ültem a másik gépnél, és eredendően újságcikkeket szkenneltem, aztán elmerültem az olvasgatásban.

Igaz, most íráselméleti dolgokat tanulmányoztam. Elmesélem, hogy vagyok ezzel az írás-dologgal. Írni jó. Szeretek. Szórakoztat, pihentet. Az egy másik kérdés, hogy nincs meg hozzá a tudásom. Ötleteim néha vannak. Azok is néha jók, néha meg egyáltalán nem azok. Nyilván nagy élmény lenne egyszer egy könyv fedelén látni viszont a nevemet, de nem tudom, hogy ez elő fog-e valaha is fordulni. És most, életemben először úgy látom, hogy ha soha nem következik be, akkor sem történik nagy tragédia.

A jó művészt (de utálom ezt a szót!), írót, festőt, költőt, zenészt, fotóst, akárkit, az különbözteti meg a rossztól, hogy el tudja dönteni, hogy melyik produktumát mutatja meg másoknak, és melyiket nem. Szeretem a színeket, a fényeket, szívesen eljátszom velük, örömmel kattintgatom a fényképezőgépet. De nem tartom magam ügyes fényképésznek. Nem is vagyok az. Arra van csak képességem, hogy felismerjem, hogyha egy-egy képem jobban sikerült – és akkor annak örülök. Néha persze tévedek is, de ez vele jár. Tudok vicces, vidám kis figurákat rajzolni, kisbárányt virággal és macskát ablakpárkányon, és diplomás pingvint, és ki tudja, hogy miféle kompozíciókat, de nem tudok rajzolni. Nem terjednek addig a képességeim, hogy amit látok, azt is vissza tudjam adni. Annak idején, amikor szolfézsra jártam, azt mondták, kell választani hangszert, amin tanulni fogunk. Fel sem merült bennem, hogy ne a zongorát válasszam, mert az egyszerűnek tűnt. Nem is egyszerűnek, csak olyan magától értetődőnek, amit bárki meg tud tanulni, hiszen csak a gombokat kell nyomogatni. Soha nem tanultam meg jól. Fel is adtam, abba is hagytam, de nem ez a lényeges része. A lényeg az, hogy az egy evidens döntés volt, mert úgy tűnt, hogy az a legegyszerűbb. Amikor rám tört az alkotás vágya, soha eszembe sem jutott más, mint írni. Mert az egyszerűnek tűnt, vagy ha nem is egyszerűnek, akkor is valami olyasminek, amire képes vagyok.

És persze amennyire imádom a könyveket… azt hiszem, valahol természetes, hogy szeretnék én is hozzájárulni a magam módján.

Mesélek valami érdekeset a Magányos fákról is. Azon kívül, hogy magasra nőnek. Az “a magányos fák magasra nőnek” a regénycsonkom. Az a történet, amit egyszer megálmodtam, amit százszor továbbgondoltam, és aminek tavaly novemberben a NaNoWriMo keretein belül nekikezdtem, és amit tavaly novemberben a NaNoWriMo keretein belül abba is hagytam. Azóta néha hozzányúlok, néha hagyom lógni a levegőben. Érzem, hogy egyszer be fogom fejezni, merthogy tartozom magamnak ennyivel. De soha nem fogja senki sem elolvasni.* Ugyanis lapos. Nem szól semmiről. A főszereplőt legnagyobb jóindulattal sem lehet semmi másnak, csak Mary Sue-nak titulálni. Még akkor is, hogyha ő – velem ellentétben – tud rajzolni. A regény mintegy nyolcvan jelenetében nem történik semmi. Lapos és unalmas az egész. De mégis be kell fejeznem. Nem azért, mert a végeredmény fontos. Hanem azért, mert a folyamat a fontos, amíg megvívom magammal ezt a csatát, valahová elvezénylem a főhősömet, és talán egyszer felülemelkedem ezen az egészen. És talán egyszer fel fogok nőni a feladathoz, hogy egy epizódnál hosszabb és összetettebb történetet is el tudjak mondani.

Mert epizódokban jó vagyok, ezt tudom. Rövid, frappáns, felépített és csattanóval bíró történeteket tudok mesélni. A mindennapi életből, saját tapasztalatból eredő szösszeneteket el tudom úgy mondani, hogy megnevettetem a közönségemet. Néha persze félresikerül a dolog, de legalább próbálkozom. Mesélek egy epizódot például ma reggelről. Felszálltam a metróra, és bár olvasni akartam, nem vettem elő a könyvemet, ugyanis feltűnt valami, ami komolyabb kivizsgálást kívánt. Egy korombélinek tűnő fiatalember ugyanis feltűnően nézett. Ráadásul a maga módján még egész jóképű is volt. Na most ha egy történetesen egészen jóképű fiatalember bámul a metrón, és ráadásul mosolyog közben, az némiképp megemeli az önbizalmamat. Kihúztam magam, és örültem, hogy de jó no is vagyok én ma reggel. Egy nagy, piros, vidám lufi kezdett felfújódni valahol bennem, és én örültem. Aztán, amikor leszálltam a metróról, a fiatalember megszólított. A lufi fülsértően nagyot durrant. A srác ugyanis arra figyelmeztetett, hogy véletlenül fordítva lóg a nyakamban a nyakbavalóm. (Ami nyilván igazolja, hogy elég alaposan szemrevételezett, na de akkor is.) Megjegyzem, azóta nem éreztem magam olyan jó nőnek. Egész nap. Hiába is igyekeztem.

Ami viszont az időbeosztási képességemet illeti, úgy tűnik, nem vagyok egyedül ezzel a nehézségemmel a családban. D.B. például képes volt idejekorán, azazhogy ma délután jelezni, hogy kedden este érkezik haza másfél hétre. Ahhoz képest, hogy évente átlagosan egyszer jön egyáltalán Európába… végső soron csaknem öt nappal korábban szólt :) Sajnos nem nagyon lesz időm, amit vele tölthetnék majd – ezért is lett volna jó, ha hamarabb szól, és akkor talán 1-2 napot kunyerálok szabadságilag. Persze most már úgyis mindegy. Valahogy csak megoldjuk. Legfeljebb amíg D.B. itthon van, nem alszom :)

Azáltal viszont hogy a jövő hetem, ami az utolsó lenne a próbaidőm alatt, szabadidős szempontból kiesik, így kénytelen leszek holnap reggel egyszer most már igazán elbaktatni ahhoz a nyomorult üzemorvoshoz. Nem tehetek róla, rettegek tőle. És nem csak attól, hogy ezer meg egy oka lenne annak, amiért azt mondhatnák, hogy nem vagyok alkalmas könyvesbolti munkára. Egyáltalán. Akár magánrendelő, akár nem, a magyar egészségügyben valahogy nem az a divat, hogy tiszteletben tartjuk a páciens jogait, érzéseit, gondolatait és személyes terét. Nekem udvariasnak kell lennem a vevővel, hiszen o hagyja ott a pénzt, amiből én a fizetésemet kapom (még ha áttételesen is), de az orvosnak esze ágában nincs udvariasnak lenni velem, még ha utánam is kapja a pénzét. Talán túl élénken él még bennem az iskolaorvosi vizitek emléke, nem tudom. Nem járok fodrászhoz, nem járok kozmetikushoz, se semmiféle ilyesmi helyre, és nem szeretek ismeretlenekkel már a bemutatkozáskor puszilkodni, még akkor se, hogyha a barátaim barátai. Amennyire igénylem az érintést azoktól, akiket ismerek és szeretek, annyira irtózom attól, hogyha valaki idegen behatol az intim szférámba. És ha valaki olyan közel van, hogy hozzám ér, az bizony jócskán belehatolt. Már az is, aki túl közel áll hozzám, olyan közel, hogy szeretnék hátrálni. Hát még ha az a valaki mint fodrászt megfogdossa a hajamat, vagy mint a fényképész a tablófotózáskor, aki ugyan elnézést kért és szabadkozott, de igazgatta a fejemet meg a hajamat, hogy jó kompozíció süljön ki belőle! És az orvos, akihez még elmenni sem szeretnék, mert alapvetően rettegek tőle…? Szellemileg, szóban nagyon szívesen bizalmaskodom és ismerkedem. De a testem és az azt körülvevő tér, kvázi az aurám, az tabu.

Az viszont biztos, hogy reggel fel kell kelnem undorítóan korán, megemberelni magam, és elmenni az üzemorvosba, mert különben elég csúful meg leszek szidva. És mostanában úgyis elég sokszor kaptam már a fejemre olyan dolgok miatt is, amikről abszolút nem tehetek. Tulajdonképpen üdítő változatosságot is jelenthetne valami olyanért kikapni, ami az én hibám, kivéve, hogy nem szeretném kiprovokálni. Úgyhogy holnap reggel, aki már ébren van olyan hajnali órákon, mint mondjuk 8, az, ha teheti, küldjön már nekem pozitív energiákat. Szükségem lesz rá. Ha máshoz nem, hát már ahhoz, hogy negyed 7 körül fel tudjak kelni. Csak tudnám, miért nem villanyoz fel különösképpen ez a kilátás… Szinte annyira kevéssé villanyoz fel, mint az, hogy vadidegeneknek kell mutogatnom a vállamon, hátamon és nyakamon éktelenkedő karmolások tucatjait. Valahogy azt sem hiszem, hogy amellett elmennének szó nélkül. Nosss, a lényeg az, hogy holnap reggel több szempontból is alaposan meg kell majd fontolnom a “mit vegyek fel?” kérdéskört.

*a szerkesztő jegyzete: Ez bizony tévedés volt. Nem elég, hogy befejeztem, bár előtte egyszer, három évvel később megírtam újra azt is, ami már megvolt belőle, kicsit másképp, hanem voltak, akik már olvasták is. Nem is olyan nagyon kevesen. És még így mostanában, 2012 körül is szoktam dolgozni rajta.