Hiányzik, hogy írjak. Csaknem egész nap ülök a gép előtt, gyakorlatilag mindegy, hogy kényszerűségből vagy sem – ez a tény. Nem csinálok semmit. Nemcsak azért, mert minden csak virtuális, és csak úgy tesz, mintha valami lenne, hanem tényleg semmit.

Jó, döntöttem a délelőtt rekordot flipperben. Nagy ügy.

De úgy értem, hogy az ég világon semmi sem történik.

Persze azért is, mert itt nyüzsögnek a fiúk a házban, és tudom, hogy hasznosak (összerakják a szekrényeket meg felszerelik a tükröket, kijavítják az ajtómon a kilincset, meg ilyesmi, végülis még csak három hónapja lakunk itt, csak kicsit időszerű), de mivel idegenek vannak a lakásban, nem tudok semmi olyasmit csinálni, amit egyébként csinálnék.

Ami egyébként lehet, hogy ugyanez lenne, hogy ülök a szobámban, és flipperezek. Vagy olvasok. Vagy macskát nevelek.

De lehet, hogy ehelyett inkább délelőtt a kádban feküdtem volna, vagy hogy sütöttem volna palacsintát, vagy ültem volna a kanapén és bámultam volna a tévét. És az is lehet, hogy elmentem volna sétálni, vagy be a városba.

A lehetőség fáj, amit elvettek tőlem.

Meg az fáj, hogy hiányzik, hogy írjak. Mégse írhatok minden nap arról, hogy nem történt semmi. Hogy elmentem dolgozni, és eladtam könyveket, és rendeltem másik könyveket, és kiakadtam vevőkön, és megszámoltam a pénzt a kasszában, és lekapcsoltam magam után az áramot. És azt se írhatom minden nap, hogy nem csináltam semmi hasznosat, csak a jobb és a bal Ctrl billentyűket nyomogattam órákon át.

Jó, megkerestem a “P CD” feliratú dobozban három lemezt. És a háromból az egyikről azt hittem, hogy elveszett a költözéskor, és örültem, mikor megtaláltam.

És a macskám lelegelte az ablakból a virágokat, és utána krókuszokkal hányta tele a nappalit.

De ez mind nem számít. Ezek olyan jelentéktelen dolgok. Én pedig jelentékenyekre vágyom. Szeretném látni, hogy nem csak pipálom le a napokat, ahogy az életem soha vissza nem térő pillanatait elvesztegetem, hanem ténylegesen eltöltöm valamivel.

Szeretném, ha este, mikor leülök írni, nem azon kellene törnöm hosszasan a fejem, hogy mégis, mit találjak ki, hanem azon, hogy mivel kezdjem.

Persze kikerülhetném ezt a problémát többféleképpen is. Megtehetném, hogy nem állítok magamnak sztenderdeket, és hosszasan tárgyalhatnám, hogy mire hány millió pontot kaptam flipperezés közben. Vagy hogy milyen jól felfordult a gyomrom macskahányás-takarítás közben. Vagy hogy sonkás kiflit ettem reggelire. Vagy hogy ma majdnem elolvastam egy novellát a mumus novelláskötetből, amelyikből már majdnem mindent elolvastam, de még egyiket se értettem.

Vagy mesélhetnék arról, hogy milyen érzéseim vannak, de arról szerintem jobb nem beszélni. Depressziósnak és kimerültnek érzem magam, és ezt minél többet ragozom, annál kilátástalanabbul fest a helyzet.

És elmesélhetném azt is, hogy miken gondolkozom mostanság, de ezek a gondolatok se nem igazán magasröptűek, se nem kifinomultak, se nem egészen biztosak. Mert nagyjából fogalmam sincs, hogy mire jutok végül bármivel kapcsolatban.

Talán aludnom kéne. Az sokszor nagyon sokat szokott segíteni az ilyesfajta problémáimon. De reggel beágyaztam, és most vissza kellene húzni a lepedőt, eltenni a párnákat, és ráadásul át is kellene öltöznöm, pedig hideg van.

Ki hallott már ilyet, hogy valaki lustaságból nem fekszik le aludni?

Ül egy macska az asztalomon, de valami megszállhatta, mert nem feküdt rá a klaviatúrára, és nem ült be a monitor elé sem. Egyszerűen ül a kezem mellett, dorombol, és néha hozzádörgöli a fejét az orromhoz. Még a macskám se viselkedik normálisan. Persze, szegény állat, mégis, honnan tudná, mi a normális? Nem hiszem, hogy valaha is látott volna olyat. Túl korán lett elszakítva az anyjától, azóta meg én nevelem és a kutya. És akkor még csodálkozom, hogy két hétbe került neki megtanulni a csigalépcsőt, mert azon egyszerre kell lépcsőzni és kanyarodni is, és neki csak külön-külön ment a kettő.

A vicces az, hogy tulajdonképpen nem érzem magam rosszul. Illetőleg, dehogynem, nagyon is rosszul érzem magam, de csak akkor tör rám a csüggedésnek és az elkeseredettségnek ez a végső foka, amikor elkezdem végiggondolni és leírni a dolgaimat. Ami már csak azért is fölöttébb fonák állapot, mert mégis arra vágyok, hogy leüljek írni.

Lehet, hogy inkább mégis megágyazok. Végtére is, ilyenkor azért már javában aludni szoktam. Mindenkinek jobb lesz az így, hát nem?