Winston Niles Rumfoord rendelkezik egy kivételes tulajdonsággal, amit egyesek neurózismentes bátorságnak neveznek, de valójában remekül leírható két másik szóval is, melyek a merészség és a stílus. Bizony, Mr. Winston Niles Rumfoord bőviben van merészségnek és stílusnak egyaránt.

Ellenben Malachi Constant úrnak a bátorsága a legkevésbé sem neurózismentes. Malachi Constant híján van a stílusnak, így az ő merészsége sokkal inkább vakmerőség és szerencse, mint bármi más.

Ezek a kiválóan megválogatott szavak – fájdalom – nem tőlem származnak. Csaknem pontosan így szerepelnek Kurt Vonnegut második regényében, A Titán szirénjeiben. Évek óta nem olvastam Vonnegutot. Nem mintha nem imádnám még mindig, mintha nem volna a legzseniálisabb ember a világon, egyszerűen csak képtelen vagyok túltenni magamat a halálán. Idén januárban vettem elő előbb a Majomház című novelláskötetet, aztán pedig márciusban a Galápagost, de nehéz volt, főként azért, mert alaposan felkavarodott a gyomrom a gondolatra, hogy Vonnegut nincs már.

Most mégis erőt vettem magamon, és tegnap délután és ma éjjel, két részletben újra végigolvastam A Titán szirénjeit. Jó döntés volt. Sok dologra emlékeztem még, rengeteg dologra pedig már nem. Akadt néhány gondolat, ami olvasás közben újra eszembe jutott. Szeretek újra elolvasni könyveket: olyan, mint újra elmenni egy helyre, ahol korábban nyaraltam. És csak úgy, mint egy nyaralásnál, nincs rá persze garancia, hogy ugyanolyan jól vagy rosszul fogom érezni ott magam, mint legutóbb. Nem emlékszem, hogy a Titánon mennyire éreztem jól magam legutóbb. Most viszont egész biztosan isteni volt.

A Titánról az alábbi nagyon fontos dolgokat kell tudni: A légköre nagyon hasonló a Földéhez, ezért emberi tartózkodásra alkalmas. A pályája egybeesik a Nap és a Kaszás-csillag között tartózkodó krono-szinklasztikus infundibulummal, ami a tér és főleg az idő olyan elhajlása, amely félelmetes tudással és képességekkel, de emellett szörnyűséges érzelmi terhekkel ajándékozza meg azt a szerencsétlent, aki belekeveredik. Tartózkodik továbbá a Titánon a krono-szinklasztikusan infundibulált Winston Niles Rumfoordon és kutyáján kívül a Tralfamador bolygó egy lakója, akinek küldetése van.

Hogy egészen pontosan kicsoda is Winston Niles Rumfoord, hogy miért kerül még három másik ember a Titánra, hogy miért dönt valaki úgy, hogy a Merkúr barlangrendszerének mélyén tölti élete hátralevő részét, hogy miért emigrálnak emberek a Marsra, hogy utána a Föld elleni hadviselésben hősi halált haljanak, csupa nagyon jó kérdés, de egyikre sem adok választ. Azért nem, mert Kurt Vonnegut végtelenül tisztességes íróként semmit sem titkol el az olvasója elől, és minden rejtélyt felold a számára. De azért sem, mert az én egyszerűsített kifejezésmódom nem tudná visszaadni azt a katartikus élményt, amit A Titán szirénjei nyújtani tud.

A Titán szirénjei, tudom jól, bármilyen szinopszis vagy fülszöveg vagy elemzés alapján végtelenül bizarr sci-fi-szerűségnek rémlik. Vélhetőleg az én ügyetlenül megválasztott mondataim se tűntetik fel más színben. Éppen ezért tartom fontosnak megjegyezni a következőt: a könyv valamennyi többé-kevésbé fő szereplője szörnyűséges dolgokat tesz és szörnyűséges dolgokat él át. Az esetek döntő többségében ennek valamennyien tudatában is vannak. Időnként borzalmasan viselkednek, kilátástalan helyzetekbe hozzák egymást, és néha nagyon szeretném alaposan megrázni egyiküket-másikukat. Mégis, mindannyiuk minden cselekedete magyarázatot nyer, és mindannyiuknak megbocsáttatik. És nem azért, mert balekok vagyunk, akik mindent elnéznek egymásnak, és nem is azért, mert szegények, nem tudták mit cselekszenek. Egyszerűen csak azért, mert a vonneguti világkép szerint valamennyi emberi magatartásforma alapvetően ártalmatlan.

Talán ezért a legkedvesebb apróság számomra, amikor a piperkőc, újgazdag, semmirekellő Malachi Constant, miközben balesetek sorozatának lesz áldozata, átalakul azzá a nagyon is szerethető, érthető emberré, akit Unknak neveznek.

A könyvet az OKK – Online Könyvklub keretein belül olvastam (el újra). Hasonlóképpen cselekedett még néhány másik játékos is, név szerint az alábbiak:

Athala ~ Christina ~ Dün ~ Lulin ~ Nima ~ szeee

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy michigani kisváros. Ennek a kisvárosnak egy eldugott utcájában élt, éldegélt öt gyönyörű leány a szüleivel. A legfiatalabb lány tizenhárom éves volt, a legidősebb tizenhét.

Telt múlt az idő, és egyetlen év leforgása alatt minden megváltozott.

Szerintem az egész ott siklott félre, amikor a legifjabb leány, Cecilia felvágta az ereit, aztán, mikor erőnek erejével megmentették az életét, néhány nap múlva levetette magát a szobája ablakából, és halálát lelte a kerítésre nyársalódva. Cecilia volt az első beteg folt a családon, és a betegség elharapódzott, sorozatban pusztítva el az egészet, először a külvilág felé látható, aztán a láthatatlan életüket, a házat, a kertet, majd a fennmaradó négy lányt is.

A helyzet pikantériája, hogy fogalmam sincs róla, mi történt valójában – és senki másnak sincs, még az elsőre meglehetősen nehezen olvasható többes szám első személyű narrátoroknak sem. Az sem tisztázott, hogy kik ők, bár persze nagyrészt ki lehet következtetni, hogy a kertváros a Lisbon-lányokkal egyidős népességéből állnak össze. Az sem világos, miért gyűjtöttek össze csaknem száz bizonyítékot, mellékletet, mindenféle csaknem mágikusnak tűnő tárgyat a lányok rövidke életéből, pedig nagyon komolyan, hivatalosan, oknyomozó riportként tárják az olvasó elé azt a keveset, amit tudnak.

Ugyanis hiába a sok lelet, a kincsek, az emlékek, az interjúk, amiket a szemtanúkkal, a szülőkkel és gyakorlatilag bárkivel készítettek (ők, a narrátorok), gyakorlatilag nem tudunk meg semmit. Sem azt, hogy Cecilia miért akart annyira véget vetni az életének, hogy képes volt otthagyni a tiszteletére szervezett zsúrt és levetni magát az ablakból, hogy mi késztette erre a lépésre a testvéreit, hogy miért gondolta vajon Lisbon úr, hogy legjobb lenne, ha a lányait kivenné az iskolából, és hogy miért árasztotta magából a házuk az avas pattogatott kukorica szagát.

Mégis felépül a kertvárosi mitológia. A lányokról, akik tökéletesek és gyönyörűek voltak, meg se lehetett különböztetni őket egymástól, akikről nem tudunk semmit, de annál több mindent képzeltünk el.

Nyaranta pár hétig rajzanak a fátyolkák. Kis szürkésbarna bogarak ezek, amik több centi vastagon belepnek mindent, a házakat, az ablakokat, az autókat. Miután a fátyolkák elvonultak, az egész utca lelkesen takarítani kezd. Amikor lehullanak ősszel a falevelek, minden háznál gereblyét ragadnak, aztán elégetik a tarka kupacokat. Mindenütt, csak Lisbonéknál nem – az ő házuk már kívül-belül haldoklik. A rothadás Ceciliától indult, elérte a testvéreit, elérte a szüleit, elérte a házukat, még a kert kerítéseit is, de azon túl már nem jutott.

Volt viszont egy jelenet, ami nemcsak képileg volt gyönyörű, hanem tetszett is. Teljesen mást sugallt, mint a regény teljes egésze. A városi kertészek járják a kertvárost, és minden beteg fát kivágnak, hogy ne fertőzze meg a többieket (mint Cecilia betegsége). Ez a sors várna a Lisbon úr kertjében álló fára is, de a lányok kirontanak a házból, és a testükkel védelmezik meg a fát. A narrátorok szerint azért, mert az Cecilia fája volt, de az is lehet, hogy inkább Bonnie, vagy Mary, vagy Therese fája. Szerintem mindegy, hogy kinek a fája volt, a fő az, hogy a lányok a túlélés mellett, a pusztulás ellen tették le a voksukat. De akkor miért ölték meg magukat alig néhány héttel később?

Talán pont ezért? Mert nem akarják megállítani a pusztulást?

A beteg fa ugyanazt jelentené, mint Cecilia, az elinduló kórt, aminek semmi sem szabhat határt? Azt akarják, pusztuljon el minden és mindenki velük együtt a város, az ország, a világ?

Fogalmam sincs, és senki másnak sincs.

Különös egy könyv ez. Különös a szónak abban a jelentésében is, ahogy egy csúnya lányra azt mondják, érdekes az arca. De különös úgy is, hogy mélységesen zavarba ejtő, hogy nem tudom hova tenni, nem tudok mit kezdeni vele. Az a fajta könyv, amiről tudom, hogy van, tudom, hogy miről szól, de nem feltétlen olvastam volna el. Az az érzésem támadt néha, hogy nem egészen értem, mi is történik. Még csak nem is tetszett igazán, bár sokszor nagyon szép, erőteljes képeket rajzolt fel.

Kicsit mégis hiányzott a csattanó. Csak éppen, azt hiszem, hogy egyáltalán nincs csattanó, ahogy az esetek többségében a valóság rejtélyeinek sincs feloldása.

A könyvet az OKK (Online Könyvklub) keretein belül olvastam.

Ugyanígy tettek az alábbi játékosok is:

Amadea ~ Cinnamon ~ cseripok ~ jane ~ Namisha ~ Nima ~ stippistop