2007.04.26.

Szeretném azt hazudni, hogy remekül érzem magam. Tudom, hogy hazudni csúnya dolog, de mégis szeretnék. A másik, amit nagyon szeretnék, az volna, hogy vulgáris kifejezésekkel illessem magam. Mint mondjuk, hogy micsoda egy fasz vagyok. Vagy ilyesmi.

Mindig tudtam, hogy nem vagyok egészen normális. Hogy valami másképp működik bennem, mint mindenki másban, akit ismerek. Hogy van oka annak, hogy nem ért meg senki, hogy nem találok társra, hogy nem működik az életem.

Olyan régóta próbálom figyelni magam, fejleszteni az önismeretemet, megismerni a tulajdonságaimat, és felfedezni az eredetüket. És tényleg, egészen okos dolgokat megfigyeltem. Hogy mondjuk szeretem a rendszeres és egyértelmű dolgokat, hogy szeretem a játékszabályokat, és a ritmikusan ismétlődő tevékenységeket. De sosem értettem, hogy miért ad ez nekem biztonságérzetet.

Megfigyeltem, hogy ha beszélek valakivel, mindig csak a legutóbbi találkozás van befolyással arra, hogy mit gondolok az illetőről. Ha egy görény, de legutóbb kedves volt, epekedve fogom várni a következő alkalmat, amikor láthatom, pedig megint görény lesz, és rémesen fogom érezni magam. Ha alapvetően kedves, de volt egy rossz napja, izzó gyűlölettel fogok emlékezni rá, és ki tudja, mi mindent kell tennie, hogy megbocsássak neki. (Egyszer kedvesnek lennie, és legközelebb máris…) Ha valakit alapesetben okkal utálok, és eltelik egy relatíve rövid idő, amíg nem tesz nekem keresztbe, nem haragszom rá többet. Azt gondoltam, hogy ez jó tulajdonság, még ha némiképp érthetetlen is. Sosem jöttem rá, hogy miért vagyok így.

Hajlamos vagyok ok és indok nélküli indulatkitörésekre. Ugyanúgy ok és indok nélkül jönnek, mint jöttek korábban, és ahogy jönnek mostanában sajnos újra a pánikrohamok. Egyik pillanatról a másikra, csupán egy kósza ötlet hatására a hangulatom hol az egekbe szökik, hol összezuhanok teljesen. És nem tudok befolyással lenni rá. És erről sem tudtam soha, hogy mitől.

Sosem találtam rá jó magyarázatot, hogy mitől jövök rá néha fontos dolgokra, mitől értek meg mindenféle dolgot az emberek működési mechanizmusairól, hogyha másnapra elfelejtem, és a saját leírásomból se értem meg őket újra. Hogy mitől érzem úgy, mintha nem is ugyanaz az ember lennék, aki voltam előző nap, amikor erre a valamire rájöttem. Hogy miért tűnnek el nyomtalanul és emlékek nélkül a napjaim, ha nem írom le őket, és hogy hogy képes egyetlen nap befolyásolni az életképemet. Ha szabadnap (vagy régen hétvége) után kell(ett) visszamenni dolgozni (vagy iskolába), akkor mitől érzem úgy, mintha egy éve nem jártam volna ott, mintha nem is tartoznék oda, mintha semmi dolgom nem lenne ott. Amikor visszamegyek egyetlen pihenőnap után dolgozni, idegennek érzem magam a saját munkahelyemen. Mintha nem is ott dolgoznék, nem is értem, mit keresek ott, minek megyek oda. És mindez miért?

Valahányszor egy hazugságon, manipulatív kísérleten, ferdítésen, vagy nevezhetjük bárhogyan is, de szándékos és tudatos ténymegmásításon kapom magam, elönt a bűntudat, és megfogadom, hogy nem teszek többet ilyent, és mégsem vagyok képes abbahagyni. Még akkor sem, amikor nem hiszem el én sem azt, amit állítok. Vagy megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy egyetlen szó sem volt hazugság, csak épp a tálalásból elsődlegesen következő elképzelés, egy előzményeket nem ismerő személy számára áll távol a valóságtól. És nem vagyok képes befejezni. Folyamatosan hazudok. Hogy mitől? Nem tudom.

Sorolhatnám még hosszasan. Nem szeretném. Nincs hozzá kedvem. De ezer meg ezer éve töltögetem ki a különféle teszteket, próbálom megérteni magam, próbálom megérteni, hogy mitől zuhanok szét néha annyira, hogy nem tudom, hova kapjak, nem tudom, hova megyek, nem tudom, mitől szorongok, csak nem vagyok képes létezni. Hogy mitől tör rám a migrén, és mitől akarok néha bebújni egy sötét hűvös helyre, összekucorodni és meghalni. Hogy miért nincsenek barátaim, miért nem vagyok képes megőrizni őket, attól a perctől kezdve, hogy kikerülnek a mindennapi látóteremből. Hogy miért nem sikerült még egyetlen épkézláb párkapcsolatot sem kialakítanom, dacára annak, hogy igen hosszúra nyúlt minden egyes próbálkozás. Felismertem, hogy szinte azonnal függőségi viszonyba kerülök mindenkivel, aki egy kicsit is megpróbál kedves lenni velem, és ezt próbáltam is megmagyarázni, és hevenyészett, logikai bukfencekkel tarkított elképzeléseim voltak is. (Igaz, mindenkit az őrületbe kergethettem vele, hogy próbáltam magamat elemezni.)

Sosem értettem, hogy miért nem mondok igazat a terapeutáimnak. Egyiknek sem. Mindkettővel igyekeztem megértetni, hogy teljesen normális vagyok, teljesen normálisan viselkedem, és a legviccesebb az volt az egészben, hogy még el is hitték. Nem akartam hagyni, hogy segítsenek. Nem akartam engedni, hogy hozzám nyúljanak – a páncélom alatt másnak nincs helye.

Nem találtam magyarázatot a koplalásos időszakaimra, az állandó “üresnek érzem magam”-periódusokra, a balekságig elmenő elnéző megbocsátásomra, hiszen bármit megteszek, csak el ne utasítsanak. Hosszú lehetne még a lista, de késő van, és nekem átszaladnak a gondolatok a fejemen, még mielőtt leírhatnám őket.

A lényeg az, hogy megtudtam, gyakorlatilag a véletlen folytán, hogy ennek a dolognak neve van. Ez a dolog egy személyiségzavar, és úgy hívják, hogy borderline. És azt is mondják, hogy javítható, gyógyítható. Hülyének érzem magam, mert évek óta a szemem előtt volt a név, a kifejezés, a leírás – de egészen ma éjszakáig nem ismertem fel, és nem értettem meg, hogy mindez a sok apró hülyeség, amit nem értek és gyűlölök magamban, igazából egy és ugyanaz a dolog.* Szeretném azt hinni, hogy ma éjjel nagyot léptem előre. Hogy megértettem valamit, aminek hasznát fogom látni. Hogy egyszer majd meg fogok javulni. Nem tudom, így lesz-e, de szeretném ezt hinni.

De addig is csak olvasom, amit írnak a tünetek leírásáról, és arról, hogy hogyan érzi magát a borderline ember a világban, és csak sírok, és verem a fejem az asztalba, hogy milyen egy hülye fasz vagyok.

*a szerkesztő jegyzete: Van még itt valami fontos, amit úgy tűnik, nem sikerült leírnom. Teljesen mindegy, hogy orvosi, tudományos, akármilyen elv szerint borderline vagyok vagy sem. Hogy azok a hülyeségek, amik történnek velem – amiket én magam történtetek saját magammal – kimerítik-e vagy sem a szabványos besorolás feltételeit. Mindegy.

Csak az volt a fontos, az volt a nagy előrelépés, hogy ettől a naptól kezdve nem harcoltam önmagam ellen, nem utasítottam el, hogy mindez én lehetek. (Hiszen én normális ember vagyok és a normális emberek nem ilyenek, következésképpen amelyik részem nem viselkedik normális emberként, az nem én vagyok. Tiszta sor? Logikus? Persze, hogy nem.) Az volt a fontos, hogy borderline emberek, borderline tüneteket mutató emberek léteznek. Szabad létezniük. Előfordulnak. Hiszen még neve is van a jelenségnek! Azaz igenis szabad léteznem nekem is, olyannak, amilyen vagyok.

Hát ezért a felismerésért találtam magam micsoda egy hülye fasznak.

2006.05.05.

Ülök már itt egy pár perce, és nézem a fehéret. Hátha eszembe jut valami, amit ráfeketíthetnék, hogy a végén lila legyen :) De tényleg. Jártak dolgok napközben az eszemben, és mégis. Most valahogy mégsem írom le őket. Egyrészt azért, mert már nincsenek itt. Másrészt pedig azért sem, mert eszembe jutott, vagyis tulajdonképpen nem is eszembe, hanem tudomásomra valami, ami minden mást kiszorít a szűkös fejemből. Hogy mi is az? Nem is tudom, hogy mondjam. Talán csak úgy belekezdhetnék, hogy elmeséljem, ahogy van.

Hogy ne beszéljek mellé túl sokat, a lényeg az, hogy ha megkérdezik, hogy érdekel-e, hogy kik olvasnak, megmondom, hogy nem, és ez meg is felel az igazságnak. De néha ettől függetlenül is sokkol, ha megtudom valakiről, hogy ő is. Ma pedig nem elég, hogy sokkolt, de kifejezetten zavarba is hozott a tény. Ugyanis nevetségesnek éreztem magam tőle, és ez a tünet még mindig nem múlt el. Ugyanis jelen esetben kétféle dolgot jelenthet az olvasásom. Vagy legalább egy kicsit érdeklem a delikvenst, vagy tényleg megragad minden alkalmat, hogy hülyét csináljon belőlem. És az a baj, hogy nem tudom, melyikről van szó. A józan eszem és a lelkem nagyon bízik benne, hogy az első esetről van szó, de egyszerűen nem mehetek biztosra. Főleg akkor, amikor olyan kis apró gonoszságokat (amik már nem komiszságok, tényleg gonoszságok – és még én vagyok a nem-kedves) enged meg magának, amilyenekkel legutóbb általános iskolás koromban tették pokollá az életemet.

Persze tulajdonképpen mindig is volt rá okom, hogy nevetségesnek, gyengének, butának érezzem magam. Ameddig jártam iskolai tornaórákra, mindig én voltam az utolsó, akit beválasztottak a csapatokba. Tudom, hogy ez klisé, de mégis így volt. Iszonyatosan kegyetlen világ az általános iskola, és nagyon szerencsés az, aki ezt képes felnőttkorára elfelejteni. Pontosan ismeri mindenki a listákat, ki a legjobb a labdajátékokban, és kik azok, akik utoljára maradnak, mert kicsik, gyengék vagy bátortalanok. Kik a jó tanulók és kik a gyengék. Kik állnak az evolúció csúcsán, és kik azok, akik megrekedtek valahol lejjebb. A csúcsegyedeknek természetesen minden szép és jó, süt a nap, és a helyükön vannak a dolgok. Akik ebből valamiért kiszorultak… azoknak nem annyira.

A magam módján okos kiskölyök voltam. Kérdeztem. Tudni akartam. Mindent. De nem volt számomra alkalmas ez az “üljünk egy helyben, és figyeljünk a tanító nénire”-modell. És bár imádtam a játszótereket, sőt, hintázni a mai napig imádok (és a kérdezőkedvem is kezd szerencsére visszajönni) és egyébként is, amolyan örökmozgó voltam, a tornaórákat mindig gyűlöltem. Ott merült fel először életemben, hogy esetleg testi hiányosságaim vannak, hogy képtelen voltam (és vagyok mind a mai napig) dolgokat messzire vagy erősen dobni, célozni, futni. Hogy gyenge és görbe a hátam, vagy tudom is én. Nem rendelkeztem azokkal a kvalitásokkal, amikkel kellett. Mászni, kúszni, csúszni, tekeregni, lengeni soha nem féltem, és tudtam is. De a fogpiszkáló karjaimmal kézen állni, kislabdát dobni, labdát elkapni, labda elől kitérni, ügyesen mozdulni soha.

De mondok még mást is. Hiába voltam tényleg, számon tartott okos kölyök, mert nem írtam leckét, nem vittem el a könyveimet órára, nem tartottam rendet a padomban (amiért számtalan alkalommal részesültem abban a nagyon megalázó epizódban, hogy a padom tartalmát kiborították a földre, és nekem rendet kellett tenni. De engem bizony ez nem rendszeretetre, hanem dacra sarkallt. És nem egy epizód elég élénken él még bennem. Például egyszer (na jó, ezer meg ezer alkalommal, de ez most pont egy eset volt) kölcsönzőből kaptunk valami piros szoknyát, és azt kimosva vissza kellett juttatni az iskolába. Én már előző nap bevittem, és benn hagytam az iskolában a padban. Mivel másnapra a szoknya eltűnt, azt gondoltam, hogy nyilván beszedték. 8, talán 9 éves voltam, mi másra gyanakodhattam volna? Egy hét múlva derült ki, hogy a takarítónő vette ki a padomból (hogy miért, az máig is rejtély) és én valami egetrengető szidást kaptam érte, hogy nem jelentkeztem, hogy én voltam az, aki nem adta le a szoknyát, hiába hittem azt, hogy igen.

Mindig más voltam, mint a többi. Gyorsabban beszéltem. Sokkal. Másképp gondolkoztam. Mást kérdeztem. És egyébként is: mindig sokkal fontosabb volt, hogy az adott tanár szeressen, mint az, hogy mit tanít. Ha a tanár hajlandó volt szeretni, akkor imádtam tanulni a tantárgyát. Ha egy tanár görény volt velem, akkor képtelen voltam leülni és a könyvvel foglalkozni, mind fizikailag, mind lelkileg. És naná, hogy az a “többi” nem viselte jól, hogy más vagyok, mint ők. Főleg, hogy a magam különbözőségét úgy fogtam fel, hogy én jobb vagyok náluk. És vicces módon egyszerre jelenítettem meg az alsóbbrendűség és a felsőbbrendűség egyes jegyeit. Cserébe pokollá tették az életemet. Szó szerint. Elvették a cuccaimat és dobálták a teremben egymás között. Tudták, hogy úgyse tudom elkapni, visszavenni. Iszonyatosan sokat bántottak, főként szavakkal, csúfolódással, gyötréssel. És tévedés az a duma, amivel a kiközösített gyerekeket etetik, hogy ha nem figyelsz oda, abbahagyják. Soha nem hagyják abba. Ha egyszer rájöttek, hogy te vagy a leggyengébb láncszem, örök időkre az is maradsz. Mert ha csendben tűröd, hogy gyötörjenek, akkor is látják, hogy fáj. És ha látják, akkor elvesztél.

Nekem pedig fáj. Főleg, ha valami olyanért bántanak, amiről nem tehetek. Amin nem tudok változtatni. A testi, beszédmódbeli, megjelenésbeli hiányosságaimra gondolok első sorban. Hogy faxon lehet nyaralni küldeni… hát az sem kedves. De amikor még ki sem nyitottam a számat, de már elkezdtek berregni nekem, nyelvüket tekerészni, imitálni a beszédmódomat és sebességemet, valami olyan elemien gonosz módon, azt soha nem felejtem el. Az valami olyan borzalmas égetést csinál itt benn, amitől meg tudnék halni. Amitől úgy érzem, hogy egy idióta senki vagyok, aki hülyeségeket beszél, és akire tényleg nem érdemes még csak oda se figyelni. Az Algernonban van egy rész, amikor Charlie megkérdezi magától meg a világtól is, hogy hogy is van az, hogy az emberek, akiknek soha eszükbe nem jutna csúfot űzni egy vak vagy testileg nyomorék emberből, egy értelmi fogyatékossal kedvükre gúnyolódnak. Én másként kérdezem majdnem ugyanezt: ha tőlem elvárható az az udvariasság, hogy nem teszek nevetségessé egy kerekesszékes embert, és nem gáncsolom ki a vakokat az utcán, akkor velem szemben miért nem várható el az a minimális gesztus, hogy nem tesznek nevetségessé olyasmi miatt, amiről nem tehetek? A törpenövésű embernek sem mondják, hogy nyújtózkodjon csak, előbb-utóbb majd magasabb lesz…

Gyűlölök magamban mindent, ami nem tökéletes, és ennek ellenére, elég paradox módon, de mégis logikusan, gyűlölök mindent, ami nem teljesen átlagos. Gyűlölöm mindazon gyengeségeimet, amik támadási felületet nyújtanak. Azt hiszem, akkoriban született meg az a poggi, aki mostanában vagyok, amikor erre rájöttem. Az, akinek látszom, és az, aki elbújva, de azért nagyon is létezik a szorosan rásimuló álarc mögött.

Egy pillanat alatt eldől, ki az, akit megszeretek, és ki az, akit nem. Ki az, akiben megbízom, és ki az, akiben nem. És szintén egy pillanat, amíg (úgy tűnik) teljesen kiadom magam valakinek. Hogy milyen vagyok, hogy mennyire vágyom a szeretetre, el- és befogadásra, társaságra. És igen, igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy elmarom magam mellől az embereket. Mert soha nem tanultam meg, hogy hogyan tarthatnám őket magam mellett. Amikor ezek a szocializációs készségek kialakulnak az emberben, én totális outsider voltam, és borzasztóan magányos és boldogtalan. És minden napom annak a jegyében telt, hogy rettegtem az ütésektől, amiket kapni fogok, és nyalogattam a sebeimet, és bíztam benne, hogy másnap talán jobb lesz. Sosem múlt el. Kicsit jobb lett, amikor gimiben új osztály volt, és új közösség, és mégis: ott is meglett a helyem. Ami annyira nem volt rettenetes, mint korábban, de mégis. Mindig, minden társaságban, minden közösségben voltak olyanok, akiknek a szavára adtam, és olyanok, akik akár bántottak, akár nem, de akiktől rettegtem. Mert tudtam, hogy ha akarnának, tudnának bántani. És persze többnyire akartak is.

Pocsék dolog, hogy képtelen vagyok titkolni, ha fáj. És még rémesebb, hogy alig pár óra alatt bárkinek, aki egy kicsit is nyitott, képes vagyok a kezébe adni a kulcsot ahhoz is, hogy boldoggá tegyen, és ahhoz is, hogy annyira megkeserítse a mindennapjaimat, amennyire csak akarja. És ez már soha nem fog elmúlni, igaz? Tulajdonságokban tudok változni, de az alapvető természetem örök. És én bármennyire is szeretném, nem szeretek az lenni, aki vagyok. Nem vagyok rá alkalmas, hogy egyedül legyek. Kell valaki, aki mellettem áll, aki fogja a kezem. Valaki, aki a társam, aki az életem része, aki kicsit én vagyok. Aki éppen úgy beenged magába, ahogyan én beengedem őt magamba. Olyan, akiből erőt meríthetek, nem pedig olyan, aki lemeríti az erőimet.

Képtelen vagyok taktikázni. Megjátszani a távolságtartót, a hűvös, kiegyensúlyozott személyiséget, az úrinőt, aki szolid biccentéssel fogadja a hódolókat. Ha én szeretek valakit, akkor őt teljes lényemmel szeretem, hatalmas szeretetadagokkal, kontrollálatlanul és kontrollálhatatlanul.

Annyira jó lenne ilyenkor este megölelni valakit, aki visszaölel, azt mondani, hogy “szép álmokat”, és együtt bebújni a takaró alá, lekapcsolni a villanyt, és abban a boldog tudatban aludni, hogy nem vagyok egyedül. De hiába minden igyekezet, mert egyedül vagyok, és hiányzik az emberi érintés, hiányoznak a nagy ölelések, hiányzik, hogy a testemet is a magam részének érezzem, ne csak a tudatomat. És olyan jó volna tudni, hogy vajon az a néhány nap, az a pár óra igaz volt-e, vagy csak elképzeltem, és hogy tényleg olyan jó volt-e, mint ahogyan emlékszem, vagy csak az emlékezet megszépítő ereje játszik velem.

Túl sokat fantáziálok. Túl sokat reménykedem, túl sok mindenben. Túl sok időt szánok mérlegelésre, okok keresésére. Túl keveset alszom, túl keveset élek. Túlságosan is eltúlzott vagyok. Csak ölelj meg, és adj egy zsepit, különben át fogom áztatni a ruhadarabjaidat.