Szinte minden évben gondolok rá, hogy kéne valamit összegezni, csak aztán nem minden évben sikerül. Volt, amikor listát írtam, volt, amikor statisztikát, volt, amikor olvasmányokat, és volt, amikor nagyon hosszú történeteket. Meg olyan is, amikor semmit, talán abból volt a legtöbb. Vagy azért, mert nem volt kedvem, vagy azért, mert nem volt erőm, vagy ki tudja, miért. Most az a helyzet állt elő, hogy szeretnék mindent végiggondolni – és a végiggondolásra kevés jobb eszköz van, mint hogy leírjam -, de nem nagyon tudok rájönni, mi is az a minden.

Aztán van egy másik gond is: amennyire látom, ilyen esetekben a diadalokat és sikereket szokás számolgatni, az én évem pedig sokkal kevésbé szólt ilyesmikről, és sokkal inkább elmélkedésekről, ráébredésekről, dolgok átstrukturálásáról, belátásról, néha beletörődésről. Az egyik legfontosabb ráébredésem pedig pont arról szólt, hogy kimondottan nem hasznos, és talán nem is okos dolog csak a jóra figyelni, csak arról beszélni, és úgy tenni, mintha a félresikerülések, kudarcok, nehézségek nem lettek volna. Az ugyanis egyfelől hazugság, másfelől pedig a tanulságok és következtetések útjának is elvágása.

És van persze egy harmadik gond is: nem nagyon tudom felidézni, mi történt. Egyáltalán nem jutnak eszembe kiugró pillanatok vagy jelentőségteljes események. Vagy cselekedetek. Nem vagyok benne biztos, hogy történt-e bármi igazán fontos az elmúlt évben – ahogy persze abban sem, hogy egyáltalán mit jelent az, hogy igazán fontos. De persze azt sem tudom, hogy ha esetleg nem történtek igazán fontos dolgok, az baj-e. Aztán ki tudja, van-e különbség a fontos és a jelentős között: az-e említésre érdemes, amit be lehet írni az önéletrajzomba? Vagy az, amire majd mások úgy irigykednek, mint én szoktam néha – kár volna tagadni – mások diadalait olvasva? Vagy egyszerűen az lesz a fontos, amiről deklaráltam, hogy az? Amit felsorolok a következőkben, mint kiemelkedő pontokat, aminek ezzel súlyt és tekintélyt adok? Mostanában egyre inkább azt gondolom, hogy a legtöbb esetben az utóbbi a döntő: mindösszesen azon múlik, mit nevezek meg, mihez rendelek szavakat, és az válik majd igazsággá.

A fentiekből talán az derül ki a leginkább, hogy az elmúlt év számomra is elég enigmatikus; lényegileg nem sokat tudok róla mondani. Kicsit úgy valahogy, mint amikor az ember becsülettel felkészült egy vizsgára, és tudja, hogy ott van a fejében minden, aminek kell, de mégis, mikor ott szobrozik a folyosón kezdés előtt, semmit sem bír felidézni belőle. Talán azért, mert rosszak a keresőszavak, amivel hozzá próbál férni, miközben így nincsen indexelve az adatbázis – vagy talán azért, mert mégsem készült fel olyan jól, mint hitte, és talán nem figyelt eléggé oda.

Azt hiszem, nem nagyon figyeltem oda 2018-ra. Legalábbis arra nem igazán, hogy ez egy év, aminek eleje és vége van, a két végpont között egy időtartammal. Nem strapáltam magam, hogy elkülönítsem a többiektől, hogy identitást adjak neki. Időnként teljességgel el is feledkeztem róla, hogy egyáltalán létezik. Egyszerűen más dolgok annyival fontosabbnak bizonyultak, hogy nem volt kihasználatlan kapacitásom a dátum észben tartására. Vagy akár annak észben tartására, hogy egyáltalán van olyan, hogy dátum. Ez pedig számomra végső soron azt jelenti, hogy igenis tartalmas volt ez az elmúlt év; függetlenül attól, hogy az évségét észrevettem-e menet közben vagy sem.

Kicsit nehezen kapirgáltam tehát össze innen-onnan a dolgokat, olyan formátumokból, amik igazából nem naplózásra és feljegyzésekre vannak, de végeredményben hét tételre bukkantam. Találtam három olyat, ami meghatározó volt, vagy azzá vált; három olyat, ami látványosan hiányzott vagy háttérbe szorult; és egy olyat, amit igazából nem is tudok miként minősíteni: ami mostanában az életem.

Szóval.

1. A Bradbury-játékba 2016 decemberének elején vágtam bele, ez is az oka, hogy amikor legutóbb írtam évértékelést, még nem írtam bele, hiszen elég friss dolog volt. Aztán 2017-nek öt hónapja telt így, 2018-nak szintén. 2019-nek pedig, terv szerint tizenkettő fog, de ha véletlen mégsem, akkor is bízom benne, hogy ötnél több. Sőt, minél több. Majd kiderül, bírom-e szuflával, lelkesedéssel, türelemmel – jó lenne, ha bírnám. Mindez pedig azt jelenti, hogy már csak az az egy kérdés maradt nyitva, hogy mi is az a Bradbury-játék.

Nos, van az a történet (először azt hittem, urban legend, de létezik videó, ahol ő maga is megerősíti), hogy Ray Bradbury azzal magyarázta kreatív termelékenységét, hogy tizenkét éves korától kezdve minden nap elolvasott egy verset, egy novellát és egy esszét. Úgy tartotta, hogy sosem tudhatja az ember, mikor ütközik össze egy gondolat, amivel ma találkozik, valamivel, amit húsz évvel ezelőtt olvasott, és ezekből az ütközésekből születnek az ötletek. A játék tehát eredendően abból áll, hogy néhány lelkes futóbolond vállalkozó szellemű egyén három hónap erejéig azt játssza, hogy ő Bradbury, és minden nap elolvas – ki hinné – egy verset, egy novellát és egy esszét. A három kategóriát praktikussági szempontokból az évek során kitágítottuk, de azért a vers vers maradt, a novella mindenképp kispróza, és az esszé is valamiféle értekező írás, amely alkalmas a látókör szélesítésére. Ehhez társul az a javaslat, hogy minden hét végén összegezni kell a tanulságokat, esetleg reflektálni a bekövetkezett karambolokra, esetleg továbbvinni egyes gondolatokat, esetleg kérdéseket felvetni, és mindenek felett kiválasztani, mi volt a legjobb, legérdekesebb, leghasznosabb olvasmány az elmúlt héten, már csak azért, hogy ebből mások is okulhassanak. Szintén praktikussági megfontolásból Bradbury-fordulók nincsenek folyamatosan, hanem minden egyes három hónapos etapot hat hónap szünet követ, ami voltaképpen elég egészséges léptékű pihenő – noha maga Bradbury ilyet valószínűleg nem tartott.

A fenti leírásból két fontos tényező nem derül ki teljesen. Az egyik az, hogy ez bizony erőforrás-igényes és nehéz feladat, nálam napi körülbelül egy óra, másfél óra az olvasás (még több, hogyha azt is el kell döntenem, hogy mit olvassak), és hétvégén két-három óra az összefoglaló megírása. Heti nettó tíz óra tehát, ami már olyan befektetés, amivel számolni kell, nem fér bele lopott pillanatokba, tudatosan el kell neki különíteni időt, másként nem megy. A másik az, hogy működik, és hogy borzasztóan szórakoztató dolog. Például lehetőséget ad, hogy úgy olvassak tudományos szövegeket, mintha regényt olvasnék, csak arra figyeljek, ami nekem érdekes belőle, nem kell minden részletében felfogni és beszámolni róla. Megítélhetem akár olyan szempontok mentén, hogy meggyőzött-e az érvelése, vagy sem, hogy tetszik-e a felépítése vagy sem. Bár a szabályok kötöttek, de nem szigorúak: senki sem írja elő, hogy milyen legyen az a vers, az a novella és az az esszé, hogy miről szóljon. Én azt tapasztaltam, hogy minél változatosabb és ötletszerűbb, annál jobb.

Az egészben a legeslegjobb a heti összefoglaló megírása: nincs olyan hét, amikor ne adódna valahol kapcsolat, ne akadna egymásba két gondolat, ne vezetne valamelyik szöveg valamerre tovább. Én pedig élvezem, hogy felizzanak a neuronpályák, amíg próbálom megérteni és az engem olvasóknak elmagyarázni, hogy miről is van szó. Írtam már hosszabbakat és rövidebbeket (jó, inkább hosszabbakat), jobbakat és gyengébbeket, összeszedetteket és összeszedetleneket, lendületeseket és nyögvenyelőseket, meg körülbelül mindent az ezek közötti skálán. És profitáltam belőle bőven: kinőtt belőle többek között pár tanulmány, valamint a két legutóbbi szakdolgozat-témám, ezekből az egyiket már megvédtem, a másikat még meg kell írnom az eljövendő hónapokban. Emellett pedig lett egy nagy kupac kérdésem és ötletem, amikre keresem a válaszokat, és amiket próbálok kibogozni. Lett ezen felül egy teljesen megtévesztő és felszínes, de legalább elég széles tájékozottságom nagyon furcsa és váratlan témákban; abban a pillanatban, hogy nem kell elmélyedni benne, éppen csak belekóstolni a felszínébe hat-nyolc-tíz oldal erejéig, simán bele lehet pancsolni a legbizarrabb tudományterületekbe is. Ez pedig rendkívüli módon szórakoztat, és mivel hasznos is meg élvezetes is, adta magát a terv, hogy végig-Bradburyzem az idei évet. Tavaly ugyanebbe már február végén, március elején belebuktam, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálnám meg újra. Ha jól megy, akkor várható, hogy a blogot az eljövendő hónapokban – a következő hivatalos forduló tavasszal esedékes – ilyesmi fogja elárasztani.

2. Elmentem életem utolsó Paul Simon koncertjére a nyáron. Nem azért, mert hirtelen kiszerettem volna belőle, és nem érdekel már. Azért, mert az év elején bejelentette, hogy nyugdíjba megy és nem turnézik többet. Az volt ebben számomra a meglepő, hogy még csak nem is voltam csalódott, vagy igazán szomorú. (Talán egyszer tényleg megírom már a fangirlök manifesztóját, ami sok-sok éve fogalmazódik már a fejemben, az valószínűleg megmagyarázná ezt a jelenséget.) Megéreztem persze a dolog véglegességét, de meg is értettem: hetvenhét éves, és ebből hatvanat fellépésekkel töltött. Elhiszem, hogy belefáradt. Elhiszem, hogy nehéz már utazni, nehéz egymás utáni estéken elszórakoztatni egy stadionra való embert, sőt, nemcsak elhiszem, hanem pont elég csak elképzelnem, és szívem szerint már bújnék is be a paplan alá. Pontosan tudom, mi mindent kaptam én ettől a drága embertől, és azt is, hogy mindezt neki sosem volt feladata vagy kötelessége nekem adni – és nagy mohóság lenne elvárni, hogy adjon nekem még és még és még önmagából.

Ami persze nem azt jelenti, hogy nem szorult össze a gyomrom, amikor elolvastam a hírlevelet, vagy ne lett volna nagyon, nagyon furcsa úgy bemenni Amszterdamban az arénába, hogy tudtam, ez az utolsó – vagy hogy ne taglózott volna le teljesen, amikor kijött a zenekar a színpadra és rájöttem, hogy ezt a bandát se fogom már soha többet így együtt látni. A végleges dolgok már csak ilyenek: pofán vágják az embert. De jó koncert volt, és bár tartottam tőle, hogy nyomasztó lesz és szomorú, nem volt az: beragyogta annak a drága kis embernek a személyisége, a megjegyzései, és egyáltalán, a jelenléte. Ennél, azt hiszem, nincs nagyon följebb.

Nem akarok érzelgősködni, részletekbe menni, megmagyarázni ezt az egészet. Úgyis megtettem már számtalanszor, aki akarja, megtalálja, akár ugyanitt a lilában is, és valószínűleg meg fogom még írni néhányszor. De ez az egész búcsúturné, utolsó koncert, bármilyen felkavaró és nehéz is, működött nekem, és sokkal inkább mosolygós volt, mint sírós. Ami azt hiszem, elég nagy fegyvertény.

3. Van egy dolog, amit nem nevezünk nevén. Nem azért, mert tabu, nem is azért, mert titkolnám. Szoktam róla beszélni embereknek – de ide nem fogom leírni. Most biztosan nem, és lehet, hogy később sem, ahogy az is lehet, hogy egyszer majd igen. Nem bosszantásból körülményeskedek: egyszerűen arról van szó, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket jobban szeretek irányítani, mint elengedni. És mivel ez egy blog, nyilvános és hozzáférhető, és nem különösebben nehéz a civil identitásommal összekapcsolni, ezért – legalább ma, ha már tizenhat évesen még jóval kevésbé is – mérlegelem, hogy mit írok le, és mit nem. Vannak olyan történetek, olyan ön-narratívák, amiket azt gondolom, hogy jogomban áll meghatározni, és eldönteni, hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal mondom el, valamint hogy mikor, kinek, hogyan és milyen szavakkal nem.

Azért került bele mégis ebbe az összegzésbe, mert bár nem 2018-as fejlemény, hanem az azt megelőző néhány évé, mégis az elmúlt évben kezdett el hasznos lenni számomra. Bizonyos szempontból eléggé ehhez az egy középponthoz köthető mindaz, amire fentebb is utaltam, hogy sok mindent átgondoltam, sok minden a helyére került, egyes megmagyarázhatatlan jelenségeket megértettem, más dolgokról meg rájöttem, hogy soha nem is fogom felfogni őket, és hogy ideje volna elbúcsúzni tőlük és az erőltetésüktől. Talán úgy fogalmazhatnám meg a legkevésbé kriptikusan, hogy rátaláltam egy olyan keretre, amiben sokkal hatékonyabban tudom kezelni és rendszerezni a világot, függetlenül attól, hogy az érzelmi viszonyulásom ehhez a modellhez nem ellentmondásmentes vagy éppen különösebben kiegyensúlyozott.

Ez a viszony volt tehát az elmúlt év egyik sarokpontja. Ennek volt része, mikor az emberi kommunikáció nonszensz működéseire jöttem rá, de igazából ide linkelhetném szinte bármelyiket az elmúlt év bejegyzései közül. Ide tartozik az azóta sokat finomított és többször átdolgozott, de így két év után egyre inkább működőképes faliújság-rendszer, és annak a menedzselése. Meg valószínűleg nagyon sok minden más is. Elkezdtem például eljátszani a gondolattal, hogy esetleg lehetnek határaim és korlátaim, de ezt azért még ne tekintsük lefutott meccsnek :)

4-6. Ez sem annyira az elmúlt év, mint inkább az elmúlt évek fejleménye, de mégis, érezhetően, látványosan háttérbe szorult néhány dolog, ami pedig előzőleg nagyon fontos volt, és aminek időnként érzem is a hiányát. Persze magyarázhatók ezek mindenféleképpen – röviden meg is fogom tenni -, de azt hiszem, javarészt arról szól mégiscsak, hogy a rendelkezésre álló idő és energia véges, nem tud mindenre jutni: az ember priorizál, és ha tetszik, ha nem, lesz, ami alulmarad.

Az elmúlt években tehát, és főként tavaly kimaradt az életemből a műkorcsolya, tulajdonképpen a 2014-es olimpia óta jóval kevesebbet foglalkozom vele, kevésbé követem. Nem a konkrét verseny miatt hagytam abba, nem volt azzal semmi baj, nem is a sportból szerettem ki még ha egyes szabálymódosításoknak nem is örülök nagyon. Egyszerűen inkább azért, mert nincs se türelmem, se erőm követni a versenyidényt, az őszi félév rohanásában nincs időm a világkupákra, túl sok az új versenyző, és nincs energiám megtanulni őket, odafigyelni rájuk. Nem tudom, vissza fogok-e még találni hozzá – szívből remélem, hogy igen. Szeretek képben lenni, szeretek versenyeket nézni, csak tudom, hogy relatíve sok kognitív kapacitást igényel, hogy mindent fejben tartsak, és mostanában nincs ennek hely.

Az elmúlt években újrakezdtem, de tavaly abbahagytam (ismét) a fényképezést is, bár ennek valamivel praktikusabb okai vannak. Egyrészt nem nagyon mentem sehová, és ugyan készülnek képeim arról, hogy milyen cukin alszanak az állatok, ez alapvetően nem különösebben érdekes: akkor tudok fotózni, hogyha olyasmit látok, amit addig nem, hogyha új helyeken keresem a képkivágásokat. Másrészt pedig javíthatatlanul tönkrement a rendes objektívem (és a tele is zörög, de erre igyekszem nem gondolni), és ez nagyban visszavetette a fényképezőgépem praktikus bevethetőségét és hordozhatóságát. Ez pedig azzal is jár, hogy nem nagyon volt kedvem elővenni, pláne nem elvinni magammal ide-oda. Abban bízom, hogy ha ez a két tényező változást mutat, tehát megyek is valahová, meg szert teszek egy új objektívre, akkor ez majd változik. Egyébként is, a fényképezést már többször hagytam abba és kezdtem újra, úgyhogy ennek azért vannak esélyei.

Az elmúlt években, beleértve a tavalyi évet is, nem nagyon olvasok a saját örömömre. De erről tudom, hogy ez az egyetemi létezés mellékhatása, annyi mindenre kell figyelni egyszerre és annyi mindent kötelező olvasni, hogy ha véletlenül kedvtelésből olvasok, azonnal beüt a bűntudat, és nem okoz igazán örömet. Részben ezt ellensúlyozza egyébként a Bradbury, aminek mégiscsak van egy küldetéses jellege, muszáj elolvasni a napi három egységet, de az nem olyan sok, nem vesztegetek el vele egy egész napot – és közben meg mégiscsak szórakozásból olvasok, még ha le is kell jegyzetelni róla egy-két dolgot, hogy ne felejtsem el teljesen, és hogy tudjak róla írni  a hét végén. De ez nem jelenti azt, hogy ne hiányozna, mert néha, amikor sikerül rátennem a kezem egy jó könyvre, és sikerül belefeledkeznem, amikor egy barátságos kora nyári napot eltöltök a hintaágyban egy jó könyvvel, akkor eszembe jut, hogy mennyire klassz is ez, és hogy mennyire szeretem ezt csinálni, olyankor én vagyok az élet császára.

Berozsdásodtam, ezt érzem, nehezen hangolódok rá új történetekre, nehezebben lépek be új világokba, jobban idegesít, hogyha valamit nem értek, hogyha menet közben elfelejtem, hogy hogy is volt az elején… de azt gondolom, hogy majd amikor úgy alakul, akkor ez is vissza fog jönni. És az majd jó lesz. Mert nagyon szeretek hasznosan olvasni, nagyon szeretek kutatni, nagyon élvezem ezt az egészet, de néha megfordul a fejemben, hogy túl nagy ár ezért, hogy elveszítsem azt, amiért eredendően a könyvet szeretem. Hát, majd csak kialakul ez is.

Arról meg, hogy a blogommal mi történt, nem az elmúlt évben, hanem az elmúlt akárhány évben… hát, ezt már megszámolni sem érdemes. Se az éveket, se a listás sorszámát.

7. És valószínűleg senki sem lepődik meg, amikor azt mondom, hogy amikor már azt hittem, nem tudok jobban belebolondulni az egyetemi létezésbe, akkor hirtelen mégiscsak belebolondultam. És ez javarészt tényleg 2018 fejleménye, mert ugyan előző ősszel vágtam bele életem eddigi legnehezebb félévébe, de az annyira zsúfolt volt és annyira kaotikus, hogy kellett hozzá kis idő, mire leülepedett és kezdtem rájönni. Volt tehát egy iszonyatosan munkás és kemény (kétszakos) őszi félévem, aztán egy fantasztikusan csodálatos, noha szintén energiákat lenullázó (már csak egyszakos) tavaszi, és most, legutóbb egy igencsak keserves és másként nehéz, de elég tanulságos őszi. Mindegyiknek megvannak az okai, mindegyikről tudnék is sokat írni, de nem fogok. Most legalábbis biztos nem.

Nyáron szereztem még egy diplomát, úgyhogy most már van kettő (és mert tanultam a legutóbbiból, erre a diplomaosztóra nem mentem el). Tavasszal tartottam egy nagyobb előadást, most nem konferencián; nagyzolva úgy is mondhatnám, hogy szólóest volt – és egy csomó olyan ember eljött, akiket ismerek, meg egy csomó olyan, akiket nem ismerek. Nem tudnám megmondani, melyik volt meglepőbb vagy váratlanabb, és hogy melyik csoport jelenlétét volt nehezebb kezelni, de összességében meg fantasztikus lehetőség és elég jó tapasztalat volt ez. Akadtak nagyobb összeomlások és látványos diadalok, voltak ostoba konfliktusok és besétáltak remek emberek. Voltak és vannak is mindenféle többé-kevésbé komplex kételyeim, bizonytalanságaim, azt meg ugye tudjuk, hogy a célokkal hadilábon állok, tervem pedig abszolút nincs.

De annak ellenére, hogy talán erről lehetne a legtöbbet írni, és talán ez is volt számomra a legfontosabb az elmúlt – legyen másfél – évben, mégsem írok róla. Részben persze azért, mert már úgyis túl hosszú ez a bejegyzés. (Lehet, hogy érdemes lett volna ehelyett négy-öt rövidebbet írni, nem egy hosszút ugyanezen négy-öt nap alatt?) De még inkább azért, mert annyira bizonytalan még, annyira formátlan az egész, egy csomó tanulságot nem vontam még le, egy csomó mindennel nem jutottam még nyugvópontra. És, mint erre fentebb utaltam már, kezdem azt gondolni, hogy az dönti el, mit is jelent valami, mitől fontos és mitől nem fontos, mi jó és mi nem jó, hogy hogyan mesélem magamnak a történetet. Márpedig egyelőre még nem szeretném ezt a történetet elmesélni, pillanatnyilag még magamnak sem, nemhogy a világnak.

Talán, majd egyszer. Előbb, vagy utóbb. Azt gondolom, hogy vannak fontos meglátásaim arról, hogy mi az egyetem – legalábbis arról, hogy mi az egyetem nekem, és hogy hogyan élem meg és át. Azt is gondolom, hogy talán tudnának ezek a meglátások hasznosak lenni másoknak is. Ahogy persze az is lehet, hogy nem. De ennek még kell idő, és ez is csak azt mutatja, hogy csak azért, mert másik évszámot írunk, nem jutnak szükségképpen értékelhető nyugvópontra az élet eseményei. Úgyhogy most megálltam és értékeltem egyet, és csak úgy, mint legutóbb, ismételten nem akarok határvonalat húzni, és nem engedni át az új, még érintetlen évbe az előzőkből hozott poggyászt. Most azt mondom, hadd jöjjenek. Nem akarom újrakezdeni, nulláról. Ez pedig végeredményben azt jelenti, hogy bármilyen nehezek is egyes helyzetek, bármilyen keservesek is egyes időszakok, és bármilyen kínos gondjaim adódnak is egyes emberekkel, jó az irány. Ha folytatni akarom, és nem lecsapni a sorompót, lelakatolni a ketrecet és eldobni a kulcsot, ha vállalom a kontinuitást, akkor jó az irány.

Konklúzió ennek megfelelően nincs sok. Legfeljebb annyi, hogy az a bizonyos két évvel ezelőtt lefektetett okéság még mindig tart. És az oké, hát… az oké már egy elég jó dolog. Annál jobb nekem igazából nem kell.