Sokként ért a felfedezés, hogy már február van. Én lemaradtam valahol karácsony körül. Ehhez képest két hónapja volt, vagy hogy? Nem tudom, hova rohan az idő, de van egy olyan érzésem, hogy az ellen tüntet, hogy mostanában nem foglalkozom vele. Ezek a hosszadalmas utazások munkába és munkából valahogy sokkal… nem is tudom, mi a helyes szó rá, de mondjuk úgy, hogy érzéketlenebbé tettek az időre. Sokkal kevésbé érdekel, hogy hogy telik. (Ezek szerint sokkal gyorsabban, mint amikor odafigyeltem rá.)

Elmesélem, hogy jártam tegnap este. Későn jöttem el a boltból – nem lettem kész a dolgaimmal zárásra, és még 20 percet ráhúztam a műszakra, aminek egyébként néhány összecsapott, és jó pár helyen biztos hibás adatlap lett az eredménye, de nem bírtam gondolkozni -, és éppen csak elértem a metrót, ami elvileg csatlakozik a vonatomhoz. Csatlakozott is, de mivel később indultam, mint szoktam, elveszítettem a szokásos időérzékemet. De elértem a vonatot, ami pár perc késéssel indult, szóval tudtam, hogy nem fogom elérni a buszomnak a csatlakozását, és a vonattól még 25 perc gyaloglás vár rám (hegynek fel). Ahogy lerogytam az ülésre a vonaton (le voltak szakadva a rugók, és egy lyukban találtam magam, de nem volt erőm odébb menni), minden erő kiszállt belőlem, és csak arra koncentráltam, hogy el ne aludjak. Aztán még a kedvenc Budafok-Belváros állomáson is állt pár percet a szerelvény, szóval gondolatban végleg búcsút vettem a buszomtól, és úgy döntöttem, hogy akkor pláne nem vagyok hajlandó rohanni a megállóhoz, mert esélyem sincs.

Hat perc késéssel értem be az állomásomra, ami 17 perces menetidőnél elég meggyőző. Végigsétáltam, megszámoltam mind a tizenhat fát, és a nyolc villanyoszlopot, (vagy tizenhárom fa és hat oszlop?) és mikor beértem a megállóba, megállt mellettem a busz. Aminek abban az időpontban semmi de semmi keresnivalója nem volt ott.

Persze azért felszálltam.

De máskor, amikor időben vagyok és szedem a lábam, akkor persze az orrom előtt vágja be az ajtaját.

Lehet, hogy a megoldás mégis a Zen. A Zen az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nem agyalok a dolgokon, hanem mennek a maguk útján, és én annyival törődöm, amennyi az én képességeim határain belül áll. Csak hát vannak néha határesetek. Például hogy ha sietek, hogy elérjem a buszt, az az én hatásköröm-e vagy sem. Komoly filozófiai mélységekig vezet.

De a Zen arról is szól, hogy “elengedem” a dolgokat. Amik nem számítanak. Hadd higgye, hogy nyert. Hadd higgye, hogy számít. Hogy nekem nem fáj, hogy más mit hisz. Meg ilyesmi. (Élőben hatásosabb, hogyha tudom megfelelő karmozdulattal mutatni, hogy hogyan is kell elengedni a dolgokat, amik nem számítanak, csak felemésztenek.)

Szóval, ha kedvem van, azt mondom, hogy “most Zen vagyok”, és kész. De igazából nem jelent semmit.

Ami egyébként az esetek döntő többségében ugyanígy van, bármit is mondok. Nem jelent semmit.

Ez pedig, ilyenkor, amikor hajnali fél kettő körül jár az idő, meglehetősen zavarba ejtő gondolatokra sarkall. Mert ott van az a teljesen tárgyilagos elmélet, hogy egy darab életem van – vagy ha van is több, de jelenleg egyet élek -, ami véges sok időből áll, és minden egyes valamivel eltöltött időpillanat egyszeri, bepótolhatatlan, és egy időpillanattal közelebb visz az utolsóhoz.

Ami nem baj, csak tény. És sajnos, mint egy ilyen tény, arra kényszerít, hogy legyek szíves minden egyes pillanatot komolyan venni. Ami nem elég, hogy lehetetlen, de még abszurd is.

Másrészt az utolsó pillanat lehet, hogy két percen belül bekövetkezik. Ki tudja? És vajon mit mondtam utoljára a különböző embereknek, amikor beszéltünk? Mostanában nem rémlik, hogy valakivel veszekedtem volna, szóval ez talán nem lehet baj. De mégis. Lezáratlan ügyleteim lehetnek, nem? (Jó, vannak. Persze ez most nem számít. Nem is akartam ebbe az egészbe belemenni. Komolyan.)

Egyébként komolyan megnőttek az esélyeim arra, hogy korán bevégezzem, egyszerűen csak azért, mert a külvárosi lét potom két hét (két hét? hat hét? mit tudom én…) alatt rászoktatott arra, hogy autók nem járnak az utcákon. Hogy nagyjából csönd van, és ha jön egy jármű, azt már kétszáz méterről hallom.

Ja, és a belvárosban ez nem így működik. Ezt tavaly ilyenkor még tudtam. Most meg a meglepetés erejével ér minden egyes akárhány kerékkel rendelkező közveszélyes tárgy, amelyik megpróbál meggyilkolni.

Megoldottam az ezévi központi középiskolai matekfelvételiket. A tehetséggondozós könnyebb volt, abban értelmesebben voltak megfogalmazva a kérdések. Ott nem is veszítettem pontot, a rendesben kettőt igen. Nem emlékeztem rá, hogy mi az a magasságpont*, és csak jelentősen később jutott eszembe. Egyébként is, úgy tűnik, hogy geometriából felejtettem a legtöbbet.

Persze nem fél 12 körül kellene ilyesmiken törnöm a fejem. Mármint azon, hogy hogy kell kiszámolni egy szakasz hosszát, ha úgy érzem, hogy túl kevés adat van megadva hozzá (és ráadásul szerintem hibás volt a megoldás is, pedig nyilván nem).

A macskám egy teljesen hasznos állat. Piros, szőrös, és észleli, hogy rossz passzban vagyok, úgyhogy a hasamon fekszik és dorombol. Na momentán nem, mert éppen előrehajoltam a klaviatúrámhoz, de egyébként.

Mondjuk, amikor napi 10 rész sellőlányt nézek meg a tévében. De amikor olyan rész van, amit már láttam, akkor többnyire ki szoktam kapcsolni. Csak nem mindig.

Elmesélek egy másik nagyon vicces történetet. Úgy volt, hogy jelentkeztem önként és dalolva egy munkára. Nem lényeges, hogy mi volt és hol, a lényeg az, hogy egy fix napon el kell menni segíteni egy másik helyre. Fel is írtam gondosan a virtuális noteszembe (a memóriámba), hogy ezen a héten az egyik szabadnapom az a nap. A fejemben ez egyértelműen a péntek volt. (Az van ma?) Morgolódtam magamban, hogy már megint egyfolytában dolgozom, de végül is önkéntes vállalkozás az egész, szóval miért ne? Hétfőn jól kipihentem magam, gondolván, hogy most sokat kell egyfolytában dolgoznom, és jó lenne, ha túlélném.

Kedden reggel, mikor bementem dolgozni, kiderült, hogy az “egyik szabadnapom a héten” a hétfő volt.

Persze most itthon maradhattam pénteken is, ami azt hiszem, hogy ma volt.

De mégis. Ilyesmit én nem szoktam csinálni. Persze olyat se szoktam, hogy ülök a telefon mellett, nézem az órát (olyankor éppen nem vagyok Zen), tudom, hogy indulnom kéne dolgozni, és be akarok telefonálni a dolgozóba, hogy leterített a pestis, a lepra, a madárinfluenza és a feketehimlő így szimultán. Ja, és hogy háromemeletes hótorlasz van a ház körül. És hogy a varjak ellepték a kaput, és nem férek hozzá a zárhoz. És hogy a kutya megette a házi feladatomat.

Jó, eddig még mindig elindultam. Főleg, hogy olyankor, amikor dolgozni kéne indulnom, még senki sem veszi fel odabenn a telefont.

Szóval az élet mulandóságán töröm a fejem, és még csak nem is aggaszt, kivéve, ha a macskám életéről van szó, halogatom a határidős munkáimat, amit meg tudnék csinálni, ahhoz se kezdek hozzá, az ágyamból nézem az ablakom előtt elhúzó elektromos vezetékeket, és a fehér égen repülő fekete varjakat. És még adóbevallást is kéne csinálnom. Mintha ez mind nem lenne elég.

Ja, és amikor elkezdtem írni, fogalmam se volt róla, hogy ennyire rohadtul érzem magam. És azt is hittem, hogy van mondanivalóm, és csak lustaságból nem írtam x ideje. Két napja. Két hete. Két hónapja. Mit tudom én. Két fix időegység óta – sőt, három kisebb fix időegység óta.

Az a baj, hogy mindig van egy holnap, amire elhalaszthatom a dolgokat. Csak éppen, mint erre már rájöttem, nincs mindig holnap, csak elkényelmesedtem, és azt hiszem, hogy csak azért, mert eddig mindig volt, mindig lesz is.

Self-destruction, Paradoxic procrastination & Zen. That’s the way I live.

*a szerkesztő jegyzete: A magasságpont az a pont, amelyen a háromszög magasságvonalai metszik egymást. Hegyesszögű háromszög esetén ez a háromszögön belülre esik.