Az én Paul Simonom

Két Paul Simon van.

Az egyikük ma töltötte be a hetvenet, nem egészen tisztázott mértékben magyar származású, a nevéhez fűződik öt Simon & Garfunkel és tizenegy szólólemez. Az utóbbiak közül a leghíresebbet abban az évben adta ki, amikor születtem, a legutóbbit pedig idén tavasszal. Rendkívül hosszú karrierrel büszkélkedhet, tizenöt éves volt ugyanis, amikor először lett dala toplistás, és azóta egyetlen pillanatra sem állt meg. Folyton új lemezeket vett fel, új zenét írt, új irányokba indult. Meg is nősült néha, néhány másik alkalommal meg elvált. Ő a hivatalos, az univerzális Paul Simon.

Aztán itt van ez a másik Paul Simon: az enyém. Számtalan dologban hasonlít ugyan az előbbire, de közel sem azonos vele.

How terribly strange to be seventyAz én Paul Simonom nem mindig hetvenéves. Van, hogy tizenöt, és van, hogy huszonöt, és van, hogy negyven. Amennyinek éppen szeretném. Ráadásul, ha nem is egyik napról a másikra, de a dolgok nagy léptékében nézve velem öregszik. Vannak olyan dolgai, amiket idővel kinövök, és vannak olyanok is, amikhez még nem nőttem fel. De mindig tud valami olyat mutatni, ami pont most szól pont nekem.

Az én Paul Simonom tanított meg angolul. És meglehet, hogy soha nem hasadt volna le belőle az “enyém”, mert soha nem lett volna ennyire fontos, ha angol az anyanyelvem, és nem tanulom meg tőle megérteni a zenéjét már akkor, amikor a szavait még nem értettem.

Az én Paul Simonom mindig okosan beszél, és mindig humoránál van, soha nem kel fel bal lábbal. Ő soha nem hordana össze olyan butaságokat, amiket a másik Paul Simon huszonéves korából származó interjúiban olvasok néha.

Az én Paul Simonom egyenesen a szemembe nézett a berlini koncert elején, mikor azt énekelte, hogy Dont’t cry baby, don’t cry és neki köszönhetően tudtam végül abbahagyni.

Az én Paul Simonom olyasmikre rávett már, amire soha senki más nem tudott volna. Kétszer utaztam el a kedvéért Németországba. Bármilyen óvatosan költöm is a pénzem, egy pillanatra sem haboztam soha, bármennyibe került is egy lemez vagy éppen koncertjegy.

Az én Paul Simonom gyógyított ki abból az őrült féltékenységből, ami mindannyiszor a hatalmába kerített Berlin előtt, ahányszor csak koncertet néztem felvételről, és mutatták a közönséget.

Az én Paul Simonom pontosan tudja, mennyire fontos ő az életemben. Nem kell neki elmagyaráznom, ami nagy szerencse, mert nem is volnék rá képes.

Az én Paul Simonom csak az enyém, és senki másé.

És akinek kellene egy, az legjobban teszi, ha megkeresi a magáét.

Csodák márpedig vannak

Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.

Aztán itt van ez a kanadai lány. Úgy hívják, hogy Rayna. Paul Simon-rajongó. (Vagyunk ezzel így néhányan, ugye.) Elhatározta, hogy elmegy az idei tavaszi-nyári turnén egy koncertre, mondjuk Torontóba. Ő tudja, hogy neki mi a kedvenc Paul Simon dala: a Duncan. Annyira szerette hallgatni, hogy az alapján tanult meg gitározni. Arról álmodozott, hogy hallhatja élőben is, mikor májusban elmegy a torontói koncertre. A férje pedig, hogy segítsen Rayna álmát valóra váltani, a koncert első percétől kezdve minden lélegzetvételnyi szünetben bekiabálta, hogy “Duncan!” Hátha.

És aztán Rayna is vett egy nagy levegőt, és kiabált. Valami olyasmit, hogy “azon a számon tanultam meg gitározni!” És hogy mi történt ezután? Csoda. Paul magához intette a színpadra, a kezébe nyomott egy gitárt, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell – és Rayna rémült volt, lámpalázas, nagyon boldog, és nagyszerűen vette az akadályt.

Olyasfajta csoda ez, amire azt hittem, őrülten féltékeny leszek, de nem, csak elérzékenyülök tőle és boldog leszek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg a videót, akár ismeri Duncant, akár nem. Nem hiszem, hogy van bárki, akit hidegen hagy. Nyilván nem fog mindenki bárgyú vigyorral az arcán zokogni rajta, ahogy én szoktam, de ez a mértéktelen boldogság és öröm átszivárog a videón.

És persze mondhatnám, hogy ez nem is csoda, lévén a csoda természetfölötti dolog. És bár meglehetősen valószínűtlen ugyan, hogy egy koncerten valakit felhívjanak a színpadra hogy énekeljen, mégsem természetfölötti.

Ez csak egy egyszerű gesztus – igaz, kockázatos gesztus -, de Rayna amíg él, emlékezni fog erre az estére. És ahányszor csak eszébe jut, boldogan fog mosolyogni. És nem került semmibe. Csak egy ötlet, egy kis játék, és öt perc az életünkből.

És pontosan ez a csoda. Öt perc ráfordítással valakit boldoggá tenni.

Egy világhírű énekes egy hétköznapi halandónak – egy valakinek, egy bárkinek – tesz egy spontán szívességet. És a nyomában felfoghatatlan boldogság-hullámok kelnek. Nyilván boldog Rayna és a férje, és mosolyognak mindazok, akik ott voltak aznap este. De valahogy mégis túlmutat azokon az embereken, akik részesei voltak. Nem hinném, hogy akár csak én elfelejteném valaha is.

Megfigyeltétek már, hogy a szeretet néha sokkal jobban tud fájni, mint a bánat vagy a magány?

Nem tudok elég nagy szavakat használni. Nem akarom többet leírni, hogy szeretet, meg boldogság meg meghatottság, meg ilyeneket. Így is éppen elég patetikus az egész, és amúgy sem sikerült, csak körvonalaiban megfogalmaznom azt, amit május óta egyfolytában próbálok.

Könyvheti évfordulók

Arra lettem figyelmes, ahogy a mai napot az elmémbe zárt bambulással töltöttem, hogy mindenféle remek dolgok köthetők a Könyvhéthez, holott sok-sok évig meggyőződéssel állítottam, hogy a Könyvfesztivál sokkal jobb ünnep, mint a Könyvhét. Nem tudom pontosan, hogy ez mikor fordult meg nálam, és azt sem, hogy miért, bár meglehet, hogy a remek dolgoknak is van hozzá némi köze, meg annak is, hogy a Könyvfesztivál a Kongresszusi Központból a Millenárisra költözött. Akárhogy is:

A 2005-ös Könyvhéten ismerkedtem meg azzal a kiadóval, akiknek azóta fordítok. Akkor dolgoztunk először együtt – pénztárgépet püföltem, ez volt az első munkaköröm -, és annak ellenére, hogy mennyi eszem volt akkoriban (nem sok), még mindig szóba állunk.

A 2006-os Könyvhéten tettem szert az első dedikált Kiss Ottó kötetemre, ami egyébként a Javrik könyve volt. És akkor még nem is voltam benne biztos, hogy ez a könyv nekem kelleni fog.

És végezetül a 2010-es, tavalyi Könyvhéten lettem munkanélküli. Csütörtökön dolgoztam utoljára, és pénteken léptem ki. Ha Könyvhétben számolunk, most volt tegnap egy éve, hogy otthagytam őket. Ha ragaszkodunk a dátumokhoz akkor csak ma. Igazság szerint talán mérleget kellene állítanom, és megfigyelni, hogy érdemes volt-e, de ma jobb, ha nem mérlegelek semmit.

És ha az lenne a célom, fel tudnék idézni mindenféle emlékeket mindenféle másik Könyvhetekről is, de az nem olyan fontos, csak nekem. Ezek azért érdekesek, mert első alkalmak, mindegyik valaminek a kezdete volt, valami olyasminek, ami alapvetően pozitív (a munkanélküliség nem, de az anélkül a munka nélkül lét igen) és még mindig tart. De ám legyen, a rend kedvéért. Ezek nem évfordulók, nem jelentős, sorfordító események, csupán emlékek:

A 2003-as Könvhéten ismertem fel először, hogy a Könyvhétre az olvasni szerető emberek járnak, és hogy ez egy olyan közösség, ahova beletartozom, és hogy valahová tartozni jó.

A 2004-es Könyvhéten érettségi felkészülés helyett csöveztem, és talán akkor voltam kinn először egyedül, de ebben bizony nem vagyok teljesen biztos.

A 2006-os Könyvhéten randiztam a Hosszúval, akit akkoriban A Magas Jóképűként aposztrofáltam, és aki ráutaló magatartást tanúsított. Később cukrászdáztunk és metróztunk is, amelyek közül az utóbbit a mai napig rendszeresen űzzük. Összességében elég kellemes volt.

A 2007-es és a 2008-as Könyvhetekről alig őriz valamit a krónika, ugyanis végigdolgoztam őket. És nem ám kinn valamelyik standon, hanem benn a boltban. Biztos, hogy legalább kinéztem egy-egy napra (valószínűleg hétfőn), de nagy találkozásokra nem volt alkalom.

A 2009-es Könyvhéten történt először, hogy a régi munkahelyemen komolyan vettek annyira, hogy kiküldtek árulni a standra.

És azt tudjátok-e, hogy az idei a 82. Ünnepi Könyvhét, és hogy nekem a 82 a kedvenc számom?

Különleges nap

Aznap, mikor az anyukám annyi idős volt, mint én ma, kisbabája született. A helyzetet súlyosbítandó én voltam az a bizonyos kisbaba. Az ilyen dátumok szükségképpen elgondolkoztatnak kissé. Ha nagy hirtelenséggel holnap reggel arra ébrednék fel, hogy van egy egynapos újszülöttem, bármilyen nagyszerű emberpalánta volna is, meglehetősen kétségbe lennék esve.

És nemcsak az egész, meglehetősen félelmetes “tulajdonképpen mire való egy kisbaba” kérdéskörről van szó, hanem arról, hogy az egyedfejlődésemnek közel sem járok azon a pontján, hogy felelősséget mernék vállalni magamon kívül bármiért. Se egy párkapcsolatért, se háztartásért, és főleg nem egy ivadékért. Van egy macskám, nagyszerű darab, de bármikor gond nélkül elutazom pár napra, és itthon hagyom, még ha kicsit bűntudatom is van miatta.

Az anyukám, mikor annyi idős volt, mint én ma, idősebb volt annál, amilyen én ma vagyok. Férjnél volt, nevelt egy gyereket, és megszülte a sajátját. Ehhez én még kicsi vagyok. Amikor vettem ma egy üveg Unicumot, elkérték a személyimet, ennyire kicsi.

Az anyukám ma kétszer annyi idős mint én, ami azt jelenti, hogy nagyon fiatal. Én még alig éltem, ő pedig ennek a kétszeresét. A két alig se valami sok.

Hát, ettől különleges nap a mai. És nem, nincs egyikünknek sem születésnapja. Nem tudom, miért gondolja mindenki ezt, mikor elmondom neki.