Különös dolog fényképezőgéppel megfigyelni olyan embereket, akiket sok éve ismerek, és hirtelen nagyon közelről látom a rezdüléseiket. Milyen grimaszt vág, mikor valaki más megszólal, mennyire leolvasható az arcáról az unalom vagy éppen az érdeklődés, mennyire árulkodó a testbeszéd, egy félrehúzódás, néhány poénnak is felfogható, de valójában nagyon is szúró és gúnyosnak szánt megjegyzés. Hogy a féltékenység miféle arcokat tud ölteni.
És döbbenetes, hogy ezt eddig mennyire nem vettem észre.
Évek óta panaszkodom, tudom. Most még mindig jobb, mint tavaly volt, amikor már elég durván háborgott a gyomrom, és utána egy hétig nem hagyott alább. Ehhez képest most csak dolgozni voltam, és univerzálisan éreztem rosszul magam.
Vélhetőleg az elmúlt két hét alváshiánya többet kivett belőlem mentálisan és érzelmileg is, mint hittem volna. Már reggel, mikor fölkeltem, is éreztem, hogy ez egy hosszú és nehéz nap lesz, és sajnos nem kellett csalatkoznom a megérzéseimben.
Hogy miért volt hosszú és nehéz? Hosszú azért volt, mert nem akart eltelni, mert szerintem megállt az idő, és csak azért nem indult el visszafelé, mert egész álló nap figyeltem az órámat, hogy meg ne merészelje próbálni. Nehéz pedig azért volt, mert időnként hullámokban elöntött a boldogtalanság és a kilátástalanság. Pontosan tudtam és éreztem, hogy nem akarok ott lenni, ahol vagyok, de ha megkíséreltem belegondolni, hogy hol lennék és mit csinálnék, ha nem kellene… nos, az sem volt semmivel sem jobb. Rám tört, hogy csapdába estem, és fogalmam sincs, hogy merrefelé lehetne kimászni belőle. Tudom, hogy hinni kell a dolgok jobbra fordulásában, és igazán igyekszem is hinni, csak ma nagyon nehezemre esett.
Este, mikor hazaértem, akkor ért az első kellemes élmény. A Facebook falamat kedves emberek kitapétázták jókívánságokkal és kedvességekkel. És persze, erről tudom, hogy nagyrészt az tehet, hogy a FB nem rest mindenkit figyelmeztetni ilyesmire, de ez nem számít. Éppen mindegy, hogy azért gondolok valakire, mert eszembe juttatták, vagy mert magamtól eszembe jutott. A gesztus számít, és ez tett boldoggá.
Pocsék vagyok az emberekkel. Még csak nem is elmarom magam mellől őket, hanem egyszerűen hagyom, hogy elkopjanak. Nem keresem őket, és nem vagyok hozzá elég érdekes, (arról nem is beszélve, hogy tele vagyok gonosz gondolatokkal, még azokról az emberekről is, akiket szeretek, és akik engem szeretnek) elég szeretnivaló, vagy egyáltalán, elég elérhető, hogy mások ne hagyjanak engem elkopni. Így aztán állandóan magamra maradok, egy percig sem kétkedve abban, hogy önhibámból, és mikor hirtelen azzal szembesülök, hogy egy tucat ember ennek ellenére gondol rám, és vesz két másodpercet arra, hogy egy kedves gesztussal megörvendeztessen, az…
…hát, szavakat nem találok rá, de örültem. És köszönöm mindenkinek.
Nem kér valaki egy kis csokitortát? Van majdnem-keserűen-sűrű változat meggyel, és van könnyű-habos-csokis változat ribizlilekvárral és tejszínhabbal. Mind a kettő tegnap készült. Nagyjából háromnegyed még mind a kettőből van. Választható viaszmaradékos, vagy viasz nélküli darab is belőlük.
Ha valaki nem édesszájú, akkor sincs baj. További isteni finom dolgok vannak még a hűtőben. Tulajdonképp tele van a hűtő isteni finom dolgokkal. Dugig. Van borsóleves répával, hússal és galuskával, vannak rántott halrudacskák és krumplipüré és tartármártás. Van melegszendvicshez való sonkakrém, de ha engem kérdeztek, nyersen és kenyér nélkül is meglehetően finom. De kenyér is van, ha valaki úgy szereti.
Van csokipudingom is.
Ja, és a konyhaszekrényben van legalább másfél tábla csokoládé, két bontott doboz mesekeksz, egy doboz flarn, egy zacskó csokoládés almachips, de az is lehet, hogy kettő. Egy zacskó fokhagymás-húsos chips. Legalább három csomag pattogatni való kukorica.
Ki jön enni?
Nekem ha még egyetlen falatot ennem kell az eljövendő 48 órában bármiből, hányni fogok.
Lehet, hogy amúgy is. Nem merek lefeküdni, ugyanis az perisztaltikám alhasi régióimban forgatják momentán a Háborgó Mélység című filmet.
Két napja nem kapcsoltam be számítógépet, és jó volt – még ha nem is teljesen igaz. Az asztalit ugyanis összeraktam, és kipróbáltam, hogy működik-e. Kevés a konnektor a környékemen – hatot beszéltünk meg, aztán három lett belőle -, és nem tudom se a szkennert, se a hangfalakat beszerelni, egyelőre csak a monitor, a gép és a lámpa fér el. A laptop töltőjét a könyvespolc mögé kell bedugni. Majd veszek egy elosztót.
Ha legközelebb megyek be a belvárosba, el kell most már hoznom a szemetesemet. Meg a CD-állványokat, és a kisszekrényt. Meg a falilámpát. És bedobozolni a maradék könyveimet. A hétvégére terveztem a vizitet.
Ugyanis karácsony alkalmából áll mind a négy könyvespolcom. Az eljövendő fotelomtól eltekintve, amit még meg se vettem, már minden bútor a helyén van. És ez jó.
23-án este meglehetősen későn értem haza, de olyan boldoggá tett, hogy nem kell korán kelnem, hogy blogírás helyett kibontottam három doboz könyvet, és ábécében feltettem őket az egyik polcra. Néhány kötet az első rostán túlment, és a dobozba még bekerült, de a másodikon már nem, úgyhogy a polcra már nem kerültek fel. Van még néhány várólistás a polcon kívül, és fenn a polcon is. Meglátjuk, velük mi lesz.
Tegnap este úgy ünnepeltünk, hogy alig voltak ajándékok, és engem ez igazából nem bántott, pedig én voltam az egyetlen, akinek semmi sem volt a fa alatt. Még a kutya meg a macska is kapott ajándékot. Én is, de az enyém nem látszott. Nekem igazán elegendő volt a költözés, a polcok, a korcsolyabérletem, az állólámpa, az, hogy fölhoztuk az ágyneműtartót, és egyáltalán, minden.
Persze szegény ősök szabadkoztak. Bekereteztették ugyan három képemet, remélem, szép lesz – az öregemnek elvileg van szeme az ilyesmihez, csak az ízlésemet nem érti mindig. Majd holnap megkapom azokat is.
Voltak rokonok, voltak kalandok, főztem kávét az új kávéfőzőn (előtte alaposan áttanulmányoztam a használati utasítást, ugyanis használati utasítás tanulmányozó típus vagyok). Tanuljuk a hétvégi buszmenetrendet is.
Közben kénytelen lettem bekapcsolni a rendes gépet is. A laptop lemerült. Most a könyvespolcon tölti magát.
Az járt még az eszemben, hogy minden furcsaság ellenére nagyon szeretem az idei karácsonyt, és ez az első ilyen alkalom nagyon sok éve. Emlékszem, az első IRC-s évemben nem mentem föl a csatira Szenteste, aztán kiderült, hogy nagyon jól szórakoztak. Nem értettem, hogy juthatott eszükbe egyáltalán Szenteste netezni.
Következő évben már én is ott voltam.
Idén csak a nappaliban ültem a földön, és néztük a karácsonyi filmet. Igazából szerelem. Nem győzök betelni azzal a filmmel, egyszerűen nem lehet. Az a tökéletes film. De tényleg. Tudom, hogy ma este is adják, de ez nem nagyon izgat, szinkronizálva úgysem érdekel. Még nem tapasztaltam ki, hogy minden csatorna adja-e a filmjeit digitálisan választható nyelvvel, de ma már elcsíptem a Benny és Joon utolsó húsz percét, és azt például lehetett angolul nézni.
Idén karácsonykor csupa olyan filmet adnak a tévék, ami nekem is megvan. Pata-csata. Copperfield Dávid. Igazából szerelem. Miről álmodik a lány. Ezer meg ezer ilyet láttam a tévéműsorban ma délután a rokonságnál. Viccesnek találtam kicsit. A muzsika hangjai. Ebből a jelenségből elég sokféle következtetést lehetne éppen levonni, de nem tudom van-e értelme. Vagy én szolgáltatom az idén a karácsonyi tévéműsorokat (highly unlikely), vagy idén karácsonykor jó filmeket adnak a tévében (probable), vagy az ízlésemnek főleg karácsonyi filmek felelnek meg (slightly bizarre).
Jó ez a ma este. Ma este az Oroszlánkirályt néztük meg, az is nagy kedvencem. Az egyik első, ha nem a legelső moziélményem, és iszonyú mély benyomást tett rám. Az Oroszlánkirály DVD egyike azon kevés dolognak, amit rohantam megvenni a megjelenése napján. (Néhány másik: Harry Potterek a negyedik kötettől fölfelé, Paul Simon Surprise című lemeze, az érettségi évében a felsőoktatási továbbtanulási tájékoztató.) Üldögélek a szobámban – még mindig nem hiszem el, hogy saját szobám van -, a falon masíroznak körbe az elefántok, a könyvespolcaim követelik a további könyveket, az ágyam kilenc díványpárnával kanapévá alakítva várja az éjszakát. A macskám a párnán alszik a lámpa alatt. Befészkelte magát a radiátor mellé.
Ma este még nem hoztam fel elefántot. Már kilencen sorakoznak a polc tetején. Impozáns. És napról napra szebb látvány.
Lemegyek.
Tegnap este feltettem a lámpaburákat a lépcső fölött a falikarokra. Szépek. Nincs több pucéron árválkodó izzó a házban.
Nem fogjátok elhinni, melyik elefánt akadt ma este a kezembe: a jó öreg Tibi. A Pax Tibi. Vigyorogva ül a polc tetején, lengeti a nyakkendőjét. A Tibi.
A macska átült az ölembe, de nem bánom. Kedves tőle. Melegít, még ha nehezíti is az írást.
Holnap délelőttre nagy terveim vannak, átválogatom az íróasztalomról, az asztal fölötti polcról és a fiókokból előkerült dolgokat, és ami kell, annak helyet találok. Félelmetesen sok mindentől szabadultam meg más az első selejtezés során is. Fogok is még, gondolom. De jó tudni, hogy tíz nap (már ez lesz a tizedik éjszakám itt!) alatt is milyen remekül kibírtam anélkül a sok minden nélkül, ami dobozokban vagy éppen a szemetesben várja a jobb sorsát. Persze, fonák a dolog, hiszen egész végig dolgoztam, alig voltam itthon, és nagyon sok minden csak elég ritkán kell, de azért szükség van rá.
Csalóka vagy sem, minden este jó érzéssel fekszem le aludni, és jó érzéssel ébredek a bekandikáló napra. Vagy csak fényre. Sétáltatok macskát. Nagyokat ázom a liliputi kádban. Kinyitom az ablakot. Beágyazok reggel és megágyazok este. És egész álló nap örülök.
És ezek után van, aki képes nekem szabadkozni, hogy semmit sem kaptam karácsonyra?
Nem tudom, mire lenne még szükségem. Talán néhány további párnára az ágyamra, mondjuk még 4-5 darabra. Meg a fotelomra. Meg a szemetesemre. Meg a falilámpámra, meg netre.
De ezeket is inkább csak szeretném. Még a net nélkül is elég jól kibírom, kicsit még örülök is neki, még ha macerás is munka előtt reggelenként frissíteni a blogot, és ha ki is kell majd dolgozni valami megoldást a fordításokra. Majd kidolgozok.
Az az érzésem van, hogy szükségem éppen semmire sincs. És ez azért nagyon kellemes érzés.
Vicces dolog az esetünkben személyes történelemről beszélni. Életem során összesen egyszer találkoztunk, és az is elég formális keretek között zajlott; ő fönn a színpadon, én meg meghatódva a nézőtéren. Mégis, úgy érzem, hogy van miről mesélni.
Anyukám figyelmeztetett, hogy a zenészeknek, költőknek és hasonszőrűeknek nem szabad hinni, pedig minden nő azt hiszi, hogy az az “igazi”, amit a verseken keresztül lát belőlük, ami a színpadon elővillan. Pedig ez mind része a színjátéknak, és az nyilvánosság felé mutatott képnek.
De mivel elég csekély esélyem mutatkozik rá, hogy valaha is intim közelségbe kerüljek vele, úgy érzem, hogy anyai tanácsok ide vagy oda, nyugodtan hihetek azt, amit csak akarok. És ezért aztán így is teszek.
Paul Simonban mérve még fiatalabb vagyok, mint egyébként. Technikailag elég öreg hozzá, hogy a nagyapám legyen. Technikailag a legkisebb gyerekei majdnem elég kicsik ahhoz, hogy akár az enyémek is lehessenek. A születésem óta csupán három szóló stúdiólemeze jelent meg, illetve lehet, hogy négy, a Gracelandet illetően nem vagyok biztos. Azzal mondjuk, hogy egyidős vagyok.
Az első benyomásom 5-6 éves korom körül ért. Nem nagyon hallgattam korábban se zenét, eltekintve az alkalmankénti komolyzenei okítástól, Apám részéről, és időnként egy kis Queentől, ami pedig Anyám gyűjteményéből származott. És volt egy saját Chopin-lemezem.
D.B. meg én ültünk a nagyszüleinknél, én az ágy végén, D.B. pedig az asztalnál, a hifijét babrálta, és azt mondta, mutat egy zenét, ami nekem tetszeni fog. Ilyet azóta nagyon sokat mondott (főleg, amíg még egyazon országban laktunk, azóta megint ritkábban), és az esetek többségében nem volt feltétlenül igaza. De amit akkor, elsőként mutatott, az a Sound of Silence volt. És mondjak valami vicceset? Egyáltalán nem tetszett.
Vadul hangzott. Tudom. A Sound of Silence és a vad hangzásvilág. Egy mondaton belül. De hát ez van, volt benne villanygitár, meg dob, és ez az én fülemnek nem volt túl kedves (ahogy akkoriban a Queen sem, sőt!)
Néhány évvel később kerültünk újra kapcsolatba. D.B. már nem velünk élt, de még egyazon városban tartózkodtunk. Akkoriban halt meg a nagypapám – 8 éves kellett, hogy legyek. Megörököltük a számítógépét, és felturbóztuk egy CD-lejátszóval. Mivel írd és mondd egy fia CD lemezünk nem volt még otthon, D.B. adott kölcsön egyet, illetve egyből hármat. Piros lemezek voltak, szürke kartontokban. A borítóján törökülésben ülnek valami stúdióban, mikrofonok között. Az első oldalon két lemez volt, a hátsón egy, és közte egy füzet, tele fényes képekkel, és angol nyelvű szöveggel, amit nem értettem. Az volt a címe, hogy Old Friends, abból is a régi változat. A lemezek pedig tele zenével, ami tetszett. Annyira tetszett, hogy keresgéltem a bakelitok között, és találtam egy narancssárga-fehér borítós csehszlovák válogatáslemezt, és a Bridge over troubled watert, egyenesen 1970-ből. És ezek is tetszettek.
D.B. vette az adást, és lassan elkezdtek hozzám vándorolni a Simon & Garfunkel kazettái. Akkoriban még nagyon rendes voltam, és mindig visszaszolgáltattam egyet, mielőtt elhoztam egy másikat. Mindig igyekeztem olyat elhozni, amit még nem hallottam. Újabb és újabb számokat ismertem meg, és gyakorlatilag mindegyik tetszett. A szöveget nem értettem, de a zenét, úgy tűnik, igen.
Az első áttörést az jelentette, mikor D.B. elkezdte megvásárolni a lemezeket CD-n. Az első, ami kétféle formátumban is megvolt neki, a Wednesday Morning 3 AM volt, amiből kegyesen nekem ajándékozta a kazettát. Rongyosra hallgattam. Kinyúlt a szalag, és már csak csúnya sípolás hallatszik rajta. (De ki azért nem dobtam.)
Azt hiszem, mire észbe kaptam, már fülig szerelmes voltam. Rettenetes csalódás volt, mikor rájöttem, hogy egyetlen egy koncertje volt Budapesten: 1991-ben, amikor én nagyjából az óvodában túrtam a homokozót. Tizenkevés éves koromra életem nagy vágya lett, hogy élőben láthassam.
Búsan álmodoztam róla, hogy micsoda csoda lenne, hogyha egyszer fognák magukat és kibékülnének Artie Garfunkellel. De ez persze csak vicc volt, amivel szórakoztattam magam. Tudtam, hogy ez olyasmi, ami soha nem fog előfordulni. Igaz persze, hogy 1981-ben összeálltak egy koncert erejéig, de nem volt titok, hogy ki nem állhatják egymást.
Többször jártunk iskolai utazásokon Angliában. Akkor sikerült szert tenni két fölöttébb ritka kincsre: Az egyik a korai, Tom & Jerry néven megjelent dalokat gyűjtötte össze (Two can dream alone a címe, és rajta van az első toplistás számuk 1957-ből, a Hey, Schoolgirl in the second row, ami maga a megtestesült báj), a másik pedig az egyetlen olyan lemez, amire rákerült a Stranded in a limousine című szám, és akkor tanultam meg, hogy nem ciki egyetlen dalért megvenni egy lemezt. Ezt a bizonyost úgy hívják, hogy Greatest hits, etc.
Van egyébként egy öccse is Paulnak. Ednek hívják. Ha van olyan, hogy egypetéjű öcs, hát Eddie olyan. Hiszem, ha látom? Itt bizony még az én szerelmes szívem és szemem is nehezen tesz csak különbséget. (A csíkos Ed.)
Mikor ideköltöztünk 2000-ben, már nem csak a kazettákat, hanem a CD-ket is egytől egyig eltulajdonítottam. Egyedül a Rythm of the Saintst voltam hajlandó visszaadni egyáltalán, mert ahhoz D.B. nagyon ragaszkodott. (El is vitte magával Amerikába, nekem meg azóta sincs meg, mert már sehol sem kapni, az Amazonnal meg mostanában fasírtban vagyok. Mondhatni.) De az akkor újonnan megjelent You’re The One sem menekülhetett meg, arra is rátettem a kezemet, bár annyira nem tetszett, mint a régiek. De hát 1990 óta az volt az első új lemez, és azért a rajta található tizenegy számból nyolcat eléggé szeretek.
Időnként ragadtatom magam olyan kijelentésekre, hogy ez vagy az a szám, vagy esetleg lemez a kedvencem. Aztán olyan hosszas felsorolásokba kezdek, hogy azon kívül még melyik másikok is, hogy inkább abba is hagyom, és jót röhögök magamon, nem foglalva állást. De nagyon sokáig állt a listám élén a There goes rhymin’ Simon 1973-ból. Még akkor is, amikor 2002-ben megtörtént a csoda.
Év elején néztem éppen jó szokásomhoz híven a PaulSimon.com-ot, akkoriban még narancssárga volt, kereshetően fenn volt az összes dalszöveg*, és a pulykás videó is. A turnék között pedig az szerepelt, hogy jön Európába. A nyáron. Igazán. Jó-jó, Münchennél nem jött közelebb. De München mégis csak Európa!
Őrült lobbizásba kezdtem a családnál. Mindenféle marhasághoz kötötték, feltételeket szabtak, hogy így bizonyítvány, úgy akármi, de mikor már alkudozni kezdünk, tudtam, hogy elvesztek. Soha nem bocsátottam volna meg, ha nem megyünk el. Megszerveztük. Megterveztük.
Aztán elveszett a kocsiról a rendszámtábla. Két nappal indulás előtt. A család közölte, hogy utazás lefújva, nem megyünk sehova. Pedig mindannyiunknak volt már érvényes útlevele, meg minden. Kábé hisztériás rohamot kaptam. És mit volt mit tenni, kölcsönöztünk autót. A kaució ugyan felemésztette a nyaralásra összegyűjtött pénzt, és sátorban aludtunk, meg ilyesmi.
2002. július másodika. München, Olympiahalle. Életem egyik legvarázslatosabb estéje volt, pedig nem sokra emlékszem belőle, ahhoz túl sok adrenalin száguldozott az ereimben, de tudom, hogy csodálatos volt. Amikor már a stadion mellett jártunk, korán volt még, akkor állíthatták be a hangosítást: megütötte a fülemet a Fifty ways to leave your lover. És akkor rájöttem, hogy ez mind igazi. Hogy tényleg ott vagyok, és igazán hallani fogom. Irtó sokat sírtam közben, egyébként. :) Akartam venni koncertes pólót, de azt mondták a családtagok hogy túl drága. 16 éves voltam, és nem volt befolyásom ezekre a döntésekre.
És utána másról se álmodoztam, csak hogy újra láthassam. A koncerten voltak, akik az első sorokban tolakodtak, és mindenféle dolgokat adtak neki. Valakitől egy hatalmas szívecskét kapott, és iszonyú irigy voltam, hogy az nem nekem jutott eszembe. Azóta is ahány koncertet megnézek DVD-n, mindig mardos a féltékenység, amikor a közönséget mutatják. Aki nagyon jól érzi magát, arra azért vagyok irigy. Aki meg csak úgy ül ott lakonikusan, arra meg azért, mert én mennyivel jobban értékeltem volna, hogy ott lehetek. Ilyen sekélyes és gyenge jellem vagyok.
Ebben a periódusban ért abba a fázisba az angoltudásom, hogy kezdtem sorra rácsodálkozni a szövegekre. És gyakorlatilag azt a keveset is megszerettem, ami addig nem tartozott a kedvenceim közé. A lehető legváratlanabb helyeken csillant meg egy kis költészet a szövegekben. És ezeket a kikacsintásokat imádtam.
2002-ben kijött a Wild Thornberrys Movie, ami tipikusan az a fajta rajzfilm, amit nem nézek meg. Ezt mégis megnéztem, azért, mert egyetlen betétdal volt rajta, amit hallanom kellett. Ez volt az Oscarra is jelölt Father & Daughter. A videoklipben a film jelenetei, és Paul Simon kislánya, Lulu szerepelnek. (Ezzel a címmel és ezzel a számmal kezdve írtam egyszer egy válogatáslemezt apámnak. Hm.) Még a DVD-t is megvettem évekkel később. Akkor már pár éve szokásom volt felkelni hajnalban megnézni az Oscar-gálát, de 2003 február 12-én extra-éber voltam. És soha nem bocsátom meg Eminemnek, hogy ő nyerte meg (és el se ment átvenni), és az Akadémiának sem. Azóta nem is nézek Oscar-gálát. És egyébként is: Paul bácsi olyan dekoncentráltnak tűnt aznap éjjel. És iszonyúan sajnáltam is.
2003-ban aztán megtörtént a következő csoda. Grammy életműdíjat kaptak, így, együtt, Simon & Garfunkel. És 12 év után először újra együtt énekeltek. Kicsit talán ők is reszketegek voltak. Csak másnap olvastam róla, hogy mi történt. Egy fia tévé sem közvetítette itthon a Grammy-gálát. Akkoriban még sehol se volt a YouTube. Eszeveszetten próbáltam valahonnan – bárhonnan – letölteni, de nagyon sokáig nem sikerült. Most már szerencsére könnyebben elérhető.
Nem hittem el. És amikor közölték, hogy az ősszel közösen fognak turnézni, azt aztán még kevésbé. Olyasmi volt ez, amivel évek óta viccelődtünk, de nem hittük, hogy valaha is megtörténhet. A vicc csattanója mindig is az volt, hogy majd ha vén trotlik lesznek, összeállnak és csinálnak egy Old Friends című turnét (62 évesen egész találó, nem? Főleg, ha 12 éves koruk óta ismerik egymást). És nem ezt tették a mihasznák? Pedig, ami azt illeti, még én is letettem róla, pedig a legtöbb dologról én szoktam utoljára letenni. Az index írt nagyon-nagyon utálatos, még a saját sztenderdjeikhez mérten is undok cikket a reunionról, és iszonyú dühös voltam rájuk. (Návay Anikót és az ő interjúit is akkor gyűlöltem meg egy életre, amikor olyan hihetetlen buta és idétlen és lekezelő interjút készített Paul Simonnal, amilyeneket mindig mindenkivel szokott. Azóta is felmegy a vérnyomásom, hogyha meglátom valahol a nevét.)
2004 márciusában N., akivel akkoriban jártam, szülinapi bulit szervezett nekem. Elég jól sikerült, jól éreztem magam, és a vendégek is. Aznap éjjel még mindig a buli lázában égtem, és álmodtam. Álmomban csöngettek, a kutya ugatott, és én kikiabáltam, hogy nyissa ki valaki, én föl nem kelek. De kitartóan csöngettek, és mit volt mit tenni, kikecmeregtem az ágyból, és ajtót nyitottam. Paul Simon állt az ajtó előtt a gitárjával, és szabadkozott, amiért késett a repülőgép, de reméli, még beengedem. A nyakába ugrottam, ettünk éjszaka a konyhaasztalnál tortát, és játszott nekem. Énekeltünk együtt. Aláírta a képet az ágyam fölött. Életemben akkor álmodtam először angolul.
Reggel rohantam ellenőrizni, hogy alá van-e írva a kép, de nem volt.
És aztán 2004 nyarán Európába is jöttek (Budapestre persze nem), és Rómában tartottak ingyenes koncertet. Mindennél jobban akartam, hogy oda elmehessek. Már nem emlékszem, miért nem jött össze. Biztos köze volt hozzá az érettségiknek is, de pontosan már nem emlékszem. Valahogy akkor, azonnal nem voltam annyira csalódott, csak idővel lettem egyre inkább az. Akkor határoztam el, hogy ha legközelebb jön Európába, ha törik, ha szakad, megnézem, meghallgatom, meghatódok. És veszek pólót.
Akkoriban volt valami rekord-nagy lottónyeremény, és cikkeztek róla, hogy melyik zenészeket lehetne meghívni belőle fellépni. Az újságíró tippjei szerint a főnyeremény elég lett volna arra, hogy álmaim kettősét is meghívjuk. Úgyhogy vettem lottót. Nem lett budapesti Simon & Garfunkel koncert, szóval tudjátok, milyen eredménnyel jártam.
Egyébként Garfunkelt nagyon sokáig nem szerettem. Volt pár olyan dal, amelyikben nagyon tetszett a hangja, de mindig megmagyaráztam magamnak, hogy az nem számít. Hogy miért haragudtam rá? Mert képes volt összeveszni ezzel a csodálatos emberrel! Ezzel a zsenivel! Aki az összes dalt és szöveget és dallamot és mindent írt! Aki gitározik! Artie meg csak sütkérezett a rivaldafényben! Nagyon dühös voltam rá is. Mostanra megszerettem. Azt hiszem, minden vélt és valós vétkét megbocsátottam már.
Amikor a következő születésnapomra DVD-lejátszót kaptam a családtól, az első DVD, amit beszereztem az 1981-es Concert in Central Park volt (nem összetévesztendő az 1991-es The Concert in the Park című szóló-koncerttel, ami D.B. kedvence). A mai napig a toplistám tetején üldögél, pedig nem kevés további koncertfelvételem van már.
2006-ban nagy hirtelenséggel megjelent a Surprise című album, és tényleg meglepetésként ért mindenkit. D.B. pont itthon-tartózkodott. Javasolta, hogy majd ő megveszi a lemezt, én meg lemásolhatom. Mondtam, hogy én már megvettem, és ő lemásolhatja, ha akarja. Nevetett, és beletörődtünk, hogy a Paul Simon-lemezeknek ezentúl legalább két példányban kell meglenniük. Még azon is képesek voltunk összeveszni, hogy az az egy példány melyikünknél legyen amíg itthon volt. Nem győztem betelni vele. A Surprise-zal is turnézott, de azzal nem jött Európába.
Hogy idén nyáron mi történt, arra azt hiszem, mindenki emlékszik. Én még kicsit túl élénken. Az már csak a hab a tortán, hogy az Euro árfolyama mennyit esett a jegyvásárlás és az árának visszatérítése között. Egy darabig nem akarok szabadtéri koncertekről hallani sem. Még eléggé friss a seb, és nem állíthatnám, hogy begyógyult.
Most pedig születésnap van. A hatvanhetedik. Remélem, szépen telt neki. Én zenét hallgattam és DVD-t néztem. Igaz, sikerült lemaradnom a VH1 Classic félórás műsoráról, az utolsó videó, a One Trick Pony utolsó fél percét sikerült csak elcsípnem, és eléggé elszomorodtam tőle. De olyan nagyon azért nem. Nem állítom ugyan, hogy valamennyi videót láttam volna már, de több, mint egy napra elegendő Paul Simon-lemezem, és legalább fél napra elegendő videóm van. Így aztán ezzel kényeztettem magam még este. Meg azzal, hogy ezt mind végiggondoltam.
Mert mondjon akárki akármit, nekem Paul Simon működik. A lelke – az a lélek, amit beleírt a zenéjébe – ugyanazon a rezgésszámon üzemel, mint az enyém. Imádom a dallamokat, a szövegeket, mind benn lapul a fejemben, a szívemben, a lelkemben, az agyamban. Részemet képzi. Amikor angolul beszélek, beleépülnek a szavai a mondataimba. “I’m habitually feeling kinda blue”, “there were times when I was so lonsome I took some comfort there”, “who am I to blow against the wind?” További idézetekért forduljanak bizalommal mondjuk a blog felső részén elhelyezett idézetek* 95%-ához. Tudom, hogy valahol perverz imádni egy hatvanéves százhatvan centis pasit, de ez nem számít. Mert ahányszor meglátom a képét, elmosolyodom, ahányszor csak meghallom a Feelin’ Groovy akkordjait, rádöbbenek, hogy nem tudom elégszer meghallgatni, és ahány videón felbukkan a mindenkinél másfél fejjel alacsonyabb figura, fején az egyre kevesebb hajával, vagy a New York Yankees baseballsapkájával, vagy a kevéssé csinos kalapjában nem tudok nem elolvadni. Imádom, ahogy mosolyog. Mert nekem ugyanaz a szeretnivaló, világgal hadakozó, meg-nem-értett kisfiúlelkű nagyfiú akkor is, amikor tizenhat évesen a második padban ülő lányt próbálja randira hívni, és az nem megy el vele, mert sok a leckéje, akkor is, amikor a tönkrement házasságát siratja a Gracelanden (Losing love is like a window on your heart, everybody sees you’re blown apart), és akkor is, amikor vagányul Afrikában turnézik az Apartheid évei alatt, és akkor is, amikor nagyapó-korúan idétlenkedik a You’re the one turnén, és akkor is, amikor egyszerűen csak ránézek, és meghatódok. Még mindig nagy szívfájdalmam, hogy nem tudom megnézni a One Trick Pony filmet*, bár valószínűleg nem valami nagy durranás, de hát az Annie Hallt is végigszenvedtem azért a két percért, amit szerepel benne, sőt, még a Diploma előttet is.
Ilyen az én Paul Simonom, és örökre ilyen is marad. Ül az ágya szélén a kis szobájában, és zenél. Magának. Meg nekem. Mint abban a régi álmomban.
Boldog születésnapot neki!
*a szerkesztő jegyzete: a szövegek azóta újra elérhetők. A pulykás videó nem. | A One Trick Pony azóta megvan, és ugyan tényleg nem nagy durranás, de azért elég jó film, és nagyon szeretem. | A régi blogon minden hónapban amíg meg nem untam, kis keretben idézet volt az oldal tetején. Ezek még most is megvannak valahol a számítógépem egy elrejtett zugában, de nem tartom olyan fontosnak feltüntetni őket sehol.
Az első benyomásom 5-6 éves korom körül ért. Nem nagyon hallgattam korábban se zenét, eltekintve az alkalmankénti komolyzenei okítástól, Apám részéről, és időnként egy kis Queentől, ami pedig Anyám gyűjteményéből származott. És volt egy saját Chopin-lemezem.
És utána másról se álmodoztam, csak hogy újra láthassam. A koncerten voltak, akik az első sorokban tolakodtak, és mindenféle dolgokat adtak neki. Valakitől egy hatalmas szívecskét kapott, és iszonyú irigy voltam, hogy az nem nekem jutott eszembe. Azóta is ahány koncertet megnézek DVD-n, mindig mardos a féltékenység, amikor a közönséget mutatják. Aki nagyon jól érzi magát, arra azért vagyok irigy. Aki meg csak úgy ül ott lakonikusan, arra meg azért, mert én mennyivel jobban értékeltem volna, hogy ott lehetek. Ilyen sekélyes és gyenge jellem vagyok.
Amikor a következő születésnapomra DVD-lejátszót kaptam a családtól, az első DVD, amit beszereztem az 1981-es Concert in Central Park volt (nem összetévesztendő az 1991-es The Concert in the Park című szóló-koncerttel, ami D.B. kedvence). A mai napig a toplistám tetején üldögél, pedig nem kevés további koncertfelvételem van már.
Ilyen az én Paul Simonom, és örökre ilyen is marad. Ül az ágya szélén a kis szobájában, és zenél. Magának. Meg nekem. Mint abban a régi álmomban.
*a szerkesztő jegyzete: a szövegek azóta újra elérhetők. A pulykás videó nem. | A One Trick Pony azóta megvan, és ugyan tényleg nem nagy durranás, de azért elég jó film, és nagyon szeretem. | A régi blogon minden hónapban amíg meg nem untam, kis keretben idézet volt az oldal tetején. Ezek még most is megvannak valahol a számítógépem egy elrejtett zugában, de nem tartom olyan fontosnak feltüntetni őket sehol.