Címke: utazás

KSM #2

Közzétéve Szerző:
Válasz

Aki azt hiszi, hogy ez itt nekem szabadság meg pihenés, nagyon nagyot téved. Stressz meg izgalom meg erőfeszítés van. Korcsolyarajongónak lenni nagyon-nagyon megterhelő feladat. Mit feladat! Életforma. De az azért nagyon jó – nagy könnyebbség -, hogy ilyenkor összefutok másik sorstársakkal, és nem kell ufónak éreznem magam a normális emberek között, akik mindig olyan elnéző tekintettel, és elmebetegeknek járó mosollyal jutalmazzák, hogyha korcsolyáról beszélek.

Pedig tényleg nem bonyolult. Se az elemeket felismerni, se a protokollt olvasni. És ráadásul még szép dolog is. Szóval nem tudom, miért kell lenézni azt, aki foglalkozik vele. D.B. egyszer egyenesen azt vágta a fejemhez, hogy korcsolyát csak lányok néznek. Nagy felfedezés, csókolom. Pl. a húga is közéjük tartozik, ha nem tévedek nagyot.

Egyébként meg ma volt szerencsém (?) találkozni rajongó férfival, és nem volt szép látvány. És hallani sem igazán jó, márpedig az illető magyarul beszélt. És ami még nagyobb baj, azt is hallotta, hogy mi is, és ettől feljogosítva érezte magát arra, hogy beszéljen velünk. Brr.

És ha ez még nem lenne elég, meg volt róla győződve, hogy a verseny elsődleges célja az, hogy ő találkozhasson álmai korcsolyázójával. Nem mondok neveket, de meg voltam botránkozva már a választásán is. Volt az ipsében valami öntelt arrogancia, és ettől kirázott a hideg, de végül szerencsére sikerült lerázni.

Délelőtt indultunk el Bécsbe, és még sikerült elérni az edzés utolsó két csoportját. Találós kérdés: honnan tudod teljes bizonyossággal megállapítani, hogy Bécsben jársz? Hogy egy útkereszteződésben két sarkon is Swarovski kristálybolt van. (Láttam!)

Az edzéseken túl sok érdekes dolgot nem láttunk, eltekintve pár vicces apróságtól. Az utolsó előtti csoportban remekül felismertünk több versenyzőt is, többek között az izraeli Tamar Katzot. Kicsit csodálkoztunk, hogy mégis, mit keres ő ebben a csoportban, amikor a negyedik helyen áll a rövid után, úgyhogy az utolsó csoportban lenne a helye. Értetlenül ugyan, de tudomásul vettük. Ráadásul ez a lány meglehetősen éretlenül és utálatosan viselkedett, és miközben a többiek futották végig a programjukat, rendszeresen igyekezett az útjukba kerülni.

Aztán jött az utolsó csoport edzése, és megint jött Tamar Katz. Csak éppen a jégfelújítás ideje alatt vagy tíz centit nőtt. Tamar Katz rég elveszett ikertestvére (tíz centivel alacsonyabb ikertestvére), mint kiderült az egyik svéd kislány volt. És a kűrre ez a kislány megfésülködött, és akkor már nem is hasonlított annyira. :)

Amikor másfél órával később elkezdődött a verseny, azt gondoltam, hogy jegyzeteket fogok képezni, meg ilyesmi. Aztán rájöttem, hogy bőven elég, ha a pontokat írom, ugyanis volt olyan a társaságban, aki sokkal tehetségesebben tud írni a versenyekről, mint én, úgyhogy a második csoport közepén fel is hagytam vele. Próbáltam viszont fotózni, és azt már csak az utolsó csoportban, Glebovánál kellett abbahagynom, mert kicsit túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy érdemes lett volna próbálkozni.

Az utolsó csoport mindenestül felkavarta a lelki békémet, lefárasztott, kifárasztott, berekesztett, felidegesített, meg ilyesmi. A stressz. Hogy mit gondolok a pontokról*, az annyira nem érdekes, és annyira nem is meglepő. De az a furcsa dolog van, hogy bár bosszant az ilyesmi, de nem élem magam bele igazán. Azt hiszem, megtanultam, hogy a korcsolya így működik. Csak világbajnok ne legyen… azt azért nem nyelném le egykönnyen.

A verseny végeztével aztán összecsoportosultunk, olyanok, akiket ismertem már korábban, és olyanok is, akikkel csak most hozott össze a sorsom, és bementünk a belvárosba pizzázni. Három nyelven folyt párhuzamosan a társalgás (angol-magyar-cseh), és az egy szerencsétlen T., aki mind a hármat értette, elég súlyosan össze is zavarodott a végére. Megtárgyaltuk a korcsolyaéletet, mert azon mindig van mit megtárgyalni, meggyászoltuk Lambiel visszavonulását, megvitattuk Carolina második pontszámát (38 pont technikára, és 56 PCS-re, wtf?) Aztán csak elindultunk mind hazafelé, és akkor szembesültem először az utcanevekkel. És rá kellett, hogy jöjjek, hogy ez a Bécs azonos azzal a Béccsel, amiről a Két Lottiban olvastam. És mire észbe kaptam, a Rottenturm utcában voltunk, és én egészen elérzékenyültem.

Még az utcán, a hidegben, elgémberedett ujjakkal megírtam néhány képeslapot, aztán alaposan szedtük a lábunkat a Südbahnhof felé.

A bécsi kirándulás másik hozadéka az, hogy rájöttem, hogy sokkal több mindent értek meg németül, mint valaha is hittem volna. Ezúton is üzenem a gimnáziumba, hogy mégse hiába jártam (már amikor éppen bejártam) négy évig németórákra. :)

Ja, és ha nem tettem volna elég egyértelművé a dolgot, Glebova wuzrobbed indeed. Csak gondoltam, erre felhívom a figyelmetlen olvasó figyelmét. Wuzrobbed, ha mondom.

*a szerkesztő jegyzete: Már nem utálom Carolina Kostnert. Nem szeretem, talán nem is fogom, de már megszoktam, és hajlandó vagyok elismerni, hogy a 2006/07-es évadban nagyon szép volt a rövidprogramja, különösképp a világbajnokságon.

KSM #1

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az egész úgy kezdődött, hogy kilométerhiányom támadt, és azt mondtam, hogy ugyan, miért ne induljak el Bécsbe? És aztán eszembe jutott az is, hogy Bécsbe a legrövidebb út Pozsonyon keresztül vezet. Aztán az is eszembe jutott, hogy ha én Ausztriába szervezek programot, akkor szakadni fog az eső, úgyhogy jobban teszem, hogyha fedett helyszínre szervezek – hogy miért, arról fokozottan nem beszélünk.

Szóval összevetettem a naptárat, a beosztásomat, meg az idei korcsolyaszezon versenynaptárát, a többi pedig, amint azt mondani szokták, már történelem. Természetesen korcsolyaverseny van. “Senior B” típusú nemzetközi verseny. Ami hozzá tud járulni a világranglistás helyezésekhez, amennyiben az első öt helyezettnek jár pont érte.

Az első két napot kénytelen voltam kihagyni, főleg anyagi és logisztikai megfontolásokból, de a háromféle kűrre szabaddá tettem magam.

A történetbe ott csúszott az első csúnya motívum, hogy naponta egészen pontosan egy darab (Volán) busz jár Pozsonyba. És hajnalban indul. Úgy értem, 6:30-kor. És a buszon elég nehezemre esett aludni, egyrészt mert kényelmetlen volt, másrészt pedig azért is, mert mögöttem horkolt a bácsi. Ráadásul elég kellemetlen helyzetbe hoztam a buszsofőrt is. Telefonon beszéltem valamelyik felmenőmmel, és igyekeztem megnyugtatni, hogy majd ha Bécsbe érkezem, bejelentkezem. Szegény buszvezető hallotta, és azt hiszem, eléggé zavarban volt, mégis hogy kérdezze meg, amit meg kell kérdeznie, miszerint: Kisasszony, ugye tudja, hogy ez a busz nem megy Bécsbe? Megmondtam, hogy tudom, de ismerek egy rövidebb utat az erdőn át.

Viszont, miután iszonyú sokat utaztam, láttam korcsolyát – ma fiúkat és jégtáncot. Ez utóbbiról még mindig nem vagyok túl nagy véleménnyel, már csak azért sem, mert a pontoknak láthatóan semmi értelme sincs. Persze általában az egyéniben sincs sok, ami a második pontszámot illeti, de jégtáncban még az elsőnek sincs.

Volt pár szép szál fiatalember, (Manuel Koll, mondjuk) akivel némiképp szerelembe estem, és újra találkoztam olyan emberekkel (rajongókkal), akikkel márciusban ismerkedtem össze. És főleg újra versenyt nézhettem élőben, ami azért még mindig sokkal nagyszerűbb dolog mint tévéközvetítést nézni, ami viszont cserébe még mindig nagyszerűbb, mint korábbi felvételeket nézni, pedig még az is nagyszerű elfoglaltság egyébként.

Egy magamfajta bonyolult lény így fejezi ki azt, hogy jó volt. Most viszont aludnom kell, mert holnap a lányok lesznek, és az aztán igazán stresszes, és szükségem lesz minden energiámra hozzá. Na nem mintha fiúkat nem lenne stresszes nézni: gyakorlatilag szétaggódom magam mindegyik miatt, akkor is, hogyha most láttam őket életemben először. Jó volt, és éljen soká a francia-olasz fiú, akinek elfelejtettem a nevét, de már mire ezt leírtam, eszembe jutott, hogy Samuel Contesti. Nobu klassz volt, és sokkal kisebb még annál is, mint amilyennek képzeltem, és nagyjából 12 évesnek néz ki. Mikor maga mellé állította a dobogóra a két másik fiút is, azok félig-meddig leguggoltak, hogy Nobunari lehessen a magasabb. Aranyosak voltak. Korcsolyát nézni jó, és korcsolyaversenyek végén szeretek japán himnuszt hallgatni. (A jégcsarnok alapvetően hokihoz van kitalálva, állóhelyek is vannak, meg háló meg üvegfal… nincs viszont lihegő, és nincs hely, ahol fel lehetne húzni a dobogósok zászlóit, úgyhogy nem lihegnek, és nem húznak fel zászlót (pedig a fiúk keresték.) A csarnok kiváló tulajdonsága, hogy üvegből van, és ha süt a nap, biztos nagyon jó fények vannak benn, de ma csak ronda szürke felhőket láttunk.

Na, tényleg megyek el. Aludni. De azt hiszem, jövőre visszajövök. (Nem az alvásból, onnan hamarabb is. A jövő évi Karl Schäffer Memorialra gondoltam, hogy visszajövök.)

Kicsit déjà vu, és kicsit nem déjà vu

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az van, hogy már megint utaztam egyet Szabadkára-Palicsra, amire volt már korábban precedens, és akkor is nagyon viharosra állt az idő. Csak úgy, mint most.

Az is van, hogy tavaly nyáron már megnéztem szabadtéri színpadon a Jézus Krisztus Szupersztárt, igaz, az a Margitszigeten volt.

És végül, de nem utolsó sorban az is van, hogy idén már mentem egy szabadtéri koncertre, aminek betett, hogy szakadt az eső.

De tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ilyen szemétség nem lehet a világon, hogy egy nyáron kétszer sok órát utazok egy koncertért, ami elmarad. Ilyen egyszerűen nincs.

És nem is lett. De ez ennyire nem ment egyszerűen. (Igaz, valamennyi rutinos olvasó jól tudja, hogy nálam a dolgok soha nem mennek egyszerűen.) Pedig egészen sokáig meglehetősen simán zajlott minden. A vonat pontos volt, a határőrök sem vacakoltak, még bélyegzőt is kaptam az útlevelembe (Mindig elszomorodom, amikor úgy lépek át határt, hogy nem pecsételnek. Tudom én, hogy jó nekünk ez az EU-dolog meg minden, de azért olyan jó lapozgatni az útlevelet, hogy tényleg, itt is voltam, ott is voltam…) Egyszóval jó volt.

De mikor Szabadkán leszálltunk a vonatról, csúnya szürke színe volt az égnek. És meglehetősen magas volt a páratartalom is. És ezek a jelenségek így együtt nem sok jóra engednek következtetni. Még ha erre az előadásra hirdettek is esőnapot. (Az “esőnap” szóra még mindig görcsbe rándul a gyomrom és sírhatnékom támad. Paul Simont akarok, most! Ide a nappaliba is akár. Mindegy, hova, de kérem a pici öregembert. Jár nekem. Szemétláda időjárás! Ezért nem kárpótol semennyi CD meg DVD sem, bár imádom őket.) Szóval az esőnapot hétfőre tűzték ki, ami számomra sajnos olyan, mintha nem is lenne, mert hát dolgozom. Sőt, akkor debütálok részlegvezetői minőségemben, és zárom a boltot, feltéve, hogy kapok addigra kulcsot.

Szóval tudtam, hogy valaminek történnie kell. Mondjuk szakadjon le az eső hatkor, és kilencre múljon el, és addigra az üléseknek is lesz ideje felszáradni. Vagy jöjjön mondjuk éjfélkor. Elfoglaltuk a szállást (a házinéninek gondjai akadtak, kicsit több szobát adott ki, mint amennyi van neki, így végül a nappalijában aludtunk), és elmentünk vacsorázni. Ugyanazt a helyet választottuk, ahol három évvel ezelőtt is ettünk. (Omega Pizzériának hívják, és meglehetősen olcsón meglehetősen nagy adag – és nagyon finom! – csevapot adnak. És pleszkavicát is. Ki mit szeret jobban.) Békésen üldögéltünk a kerthelyiségben, hallgattuk a szökőkút csobogását. Aztán háromnegyed nyolc körül jött egy hatalmas szélroham, és repült a szalvéta meg a sült krumpli a tányérunkról, na meg a terítő és a szivacspárnák azokról a székekről, ahol senki sem ült. Ami igen sokat jelent.

A személyzet rohamléptekkel kapkodta össze a holmikat, mi pedig a teraszra menekültünk a kajáinkkal egyetemben. És negyed kilenckor elkezdett esni is. Na nem szakadni, de esni. Rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy visszamegyünk a szobánkba pulóverért meg esőkabátért. És hazafelé már elég rendesen megáztunk.

Nem mondhatnám, hogy nem voltam elkeseredve. Eléggé el voltam, csak éppen esőben nem lehet sírni, mert akkor aztán végképp semmit sem látok. De sírni volt kedvem, a Jézus Krisztus Szupersztárért, azért, mert nem vittem magammal másik nadrágot, azért, mert babonából nem vittem esőkabátot sem, és az elmaradt Paul Simonomért is, amiért soha nem sírhattam ki magam rendesen.

Az szerepelt meghirdetéskor, hogy amennyiben időjárásbeli akadályok merülnének fel, 11-ig várnak a kezdéssel, így aztán a szobánkba zárkózva vártuk az idő jobbra fordulását. Anya el is aludt, én olvastam és füleltem a természet hangjait.

És fél tíz körül megtörtént a csoda. Csönd lett. Felöltöztünk, és szapora léptekkel elindultunk a szabadtéri színpadhoz. Elég hűvös volt már, de a rettenetes pára eltűnt. Egy sötét utcán trappoltunk, amikor megütötte a fülünket az “I don’t know how to love him” kísérete, és ezt pozitív jelként értékeltük. Elkezdték! Legrosszabb esetben is legfeljebb lemaradunk az első felvonásról.

És mikor tíz előtt tíz perccel megérkeztünk és leültünk, egyszer csak teljes harci mezben megjelent Jézus a színpadon. Szegény, kicsit csúszkált a sarujában a nedves deszkákon (konkrétan kis híján seggre esett), de közölte, hogy rövidesen elkezdik az előadást, és hogy a késői kezdésre való tekintettel nem tartanak szünetet. Megtapsoltuk. Hurrá Jézus!

Nagyon jó volt a tavaly nyári előadás is a Margitszigeten, de itt sokkal jobban tetszett. De hát egy zökkenőmentes előadás amúgy sem vetekedhet egy majdnem elmaradttal. És sokkal jobban tetszett Jézus és Júdás is, mint tavaly. Egyedül Mária Magdolna nem volt annyira átütő nekem, de minden(ki) mástól odáig voltam, meg vissza.

Van az előadáson a tánckar, a feketék és fehérek, akik mindig Júdás nyomában járnak, és a benne dúló harcokat ábrázolják. Tavaly nyáron nem nagyon tudtam mit kezdeni velük, de igén nagyon tetszettek. (Főleg a hosszú hajú fehér fiú, akit jó okkal kereszteltem el Kockahasnak.)

És persze, szokás szerint sok elgondolásom támadt az egész Jézus-témáról, de ezeket tartalékolom inkább egy másik időpontra, amikor mondjuk off-season lesz.

Ezer éve gondolkozom rajta, hogy a jó kis témáimat, amiket “majd egyszer máskor” (MEM) tervezek kifejteni, felvezessem egy listára. De sose szánom rá magam, főleg azért, mert ezek a nagyszerű gondolatok leginkább a születésük utáni napokban érdekesek, és utána már nincs nagy kedvem foglalkozni velük.

De ez már egy másik történet, melynek elbeszélésére más alkalommal kerül már sor :)

Kirucc

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az a helyzet van, hogy reggel indulok Kismartonba Paul Simon-koncertre. Mikor legutóbb mentem pici öregembert nézni, akkor azért került veszélybe a kiruccanás, mert elveszítettünk egy rendszámtáblát.

Ma Apám lelkére kötöttem, hogy drótozza fel alaposan a rendszámot. Most az időjárás kíván kiszúrni velünk. De nem hagyom magam. Paul Simont látni kell!

Úgyhogy most megyek. Még eszem valamit indulás előtt, és… mindegy, holnapután este jövök.

Csak ne essen! Vagy ha esik, akkor ne annyira.

Intézzétek már el nekem, jó?

Back on track

Közzétéve Szerző:
Válasz

Kinyaraltam magam. Nem mintha ez olyasmi lenne, ami első hallásra hihetőnek tűnne – pedig igaz. Úgy értem, jó nyaralni, és rossz visszajönni, főleg ebbe a lakásba rossz. De mégiscsak van egy pont, amikor elég. Nem mintha nem lett volna jó. Nagyon is jó volt. Az idő csodás, kényeztetett bennünket, a tenger langyos és nyugodt, stb. Igaz, minden nap tettünk egy kisebb sziesztát, hogy a legutálatosabb órákban ne legyünk kinn. Eddig mindenki szétröhögte rajta a fejét, akinek megemlítettem, és gondolom, most sem lesz ez másképp; nem sikerült elég könyvet vinnem magammal. Ez persze csak azoknak vicces, akik láttak már engem nyaralni indulni. A bőrönd ugyanis nem azért kell, hogy sok ruhát vigyek magammal. Francokat. A ruhákat bele tudnám gyömöszölni a munkába járós hátizsákomba. (Oké, a cipők meg a törülköző nem férne bele.) A többi hely a könyveknek kell. Következésképpen többnyire fél bőröndnyi könyvvel járok nyaralni. És nem volt elég.

Dacára annak, hogy vittem magammal útleírást is, hogy ne csupa könnyen emészthető szórakoztató irodalom legyen.

Láttunk mindenféle dolgokat, időnként majd el fogok szórni képeket a blogon. Rengeteget fotóztam, többet is a kelleténél, de az az igazság, hogy szükség is volt rá, hogy megbarátkozzam az új fényképezőgéppel. Ki kell ismernünk egymást, ugye.

Aztán, mire észbe kaphattam volna, már itthon is voltam. És vissza is mentem dolgozni. Ezzel még eléggé hadilábon állok. Részint persze örültem neki, hogy visszamehetek, részint viszont az elmém egy jelentős része még mindig tagadja a “kinevezést”, és valahogy nem látok kiutat. Eléggé pocsék helyzetbe csöppentem most bele, őrülten rendelek könyveket úgy, hogy fogalmam sincs róla, hogy milyen készletnek kell lennie. Iszonyatos felelősség van a vállamon, vagy legalábbis úgy érzem, hogy az van, és ehhez képest úgy érzem, mintha totóznék.

A totó elég pontos hasonlat. A focihoz körülbelül pontosan annyira nem értek, mint az idegen nyelvű könyvekhez, a tankönyvekhez vagy a számítástechnikához. Így aztán csak nézem a listát, és betippelek egy számot. És bízom benne, hogy nyerek vele valamit.

Elég bizarr munkahely és munkakörülmények ezek így.

Persze tudtam, hogy az eleje nagyon nehéz lesz – és csodák csodája, tényleg az is. De szerencsére most még nem rettegek tőle, egyelőre úgy tűnik, inspirálnak a körülmények.

Csak el ne kiabáljam :)

Hát, nagyjából ezek a dolgok vannak. Mára legyen elég ennyi.