Nem kertelek: ez a bejegyzés azért van, mert ez a kettő a kedvenc videóim közé tartozik, és nagyon unom, hogy mindig hosszasan keresgélni kell, hogyha meg akarom nézni valamelyiket.
Meg persze azért is, mert tényleg fantasztikusak. Ez a föntebbi azért, mert egyrészt egy remek Beatles-dal, másrészt a tüneményes belezavarodások miatt. Az alábbi pedig azért, mert egy másféle hangulatú dalból csinált Simon-dalt, és az eredmény rendkívüli lett.
Na jó, és egy kicsit azért is, mert olyan régen nem volt már Paul Simon-bejegyzés, és egy kicsit hiányzott már, hogy legyen.
Nagyon kevés dolog érdekel mostanában. Vagy köt le. Vagy érint meg. Vagy ilyesmi. Tényleg nagyon kevés. Valamiképp minden olyan semmilyen, értelmetlen, kisszerű és súlytalan. A világ csak megy tovább, és nem történik semmi. Este lemegy a nap és reggel felkel újra, a növények nőnek, az emberek öregszenek, radikális változás nem történik. Pitiáner az egész mindenség, és ennek fölötte állok.
De van két dolog, ami mégis közel tudott férkőzni hozzám. Egyik sem új találat, mindkettőről tudok már egy ideje, de mostanra lett fontos.
Az egyik a TED. Azt hittem, már tényleg mindenki ismeri, de aztán sorozatban akadtam olyan emberekre az ismeretségi körömben, akikről biztosra vettem, hogy függők, akik még csak nem is hallottak róla, úgyhogy pár mondatban elmesélem. Nem tudom pontosan, miféle szervezet, vagy miféle emberek ezek, de már sok-sok éve azzal foglalkoznak, hogy összetrombitálnak mindenféle területről olyan szakembereket, szakértőket és beszélőket, akik hatalmas konferenciák keretében elmesélik, hogy ők mit csinálnak, ez miért fontos, és hogyan változtatja meg az ő munkájuk vagy az ő szemléletük a világot. Ezeket a beszédeket lehet megtekinteni a weblapon, és az angolt nem beszélők kedvéért rengeteg videó elérhető magyar felirattal is (egyre több, az önkéntes fordítók folyamatosan dolgoznak az ügyön). A terjedelmük rendszerint 20 perc körül van, azaz annyi, amennyit a modern ember is képes koncentrálni, és a témáknak olyan széles a spektruma, hogy mindenki találhat kedvére valót.
Mindenesetre csak a vicc kedvéért álljon itt az egyik kedvencem – és ez rövid is, nincs három perc. Messze nem ez a leginspirálóbb, de tényleg rövid. (A teljes méretre váltó gomb ott van a jobb felső sarokban, csak nem egészen látszik.)
A másik a flash mobok intézménye. A flash mob (kissé suta magyar megfelelője a villámcsődület) a saját, egyáltalán nem szabatos definícióm szerint azt jelenti, hogy sok ember észrevétlenül megjelenik valahol, aztán valamilyen jelre egyszerre valami többé-kevésbé bizarr tevékenységbe kezd, amit néhány perc elteltével abbahagy és továbbáll, mintha mi sem történt volna. Erre is álljon itt egy gyönyörű példa:
…és egy másik is (igen, tudom, hogy ez egy reklám, de akkor is tökéletes):
És most már tényleg nincs más hátra, minthogy eláruljam, miért pakoltam tele videókkal ezt a bejegyzést. Elmondom, de rövidre fogom, mert nagyon személyesnek és egyúttal nagyon fontosnak is érzem. Ezek a videók valami szokatlan melegséggel töltenek el, megindítanak és megérintenek, úgy, ahogy mostanában semmi sem képes.
Mert van bennük valami, ami homlokegyenest szembemegy mindazzal, amit az életről gondolok és tapasztalok minden áldott nap; olyasmiket, hogy az élet mennyire unalmas, hogy csupa olyasmit csinálok, ami igazából a legkevésbé sem érdekel és nem fontos számomra, hogy minden vagy szomorú vagy jelentéktelen, hogy a dolgok csak következnek egymás után, de nem vezetnek sehová.
Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.
Aztán itt van ez a kanadai lány. Úgy hívják, hogy Rayna. Paul Simon-rajongó. (Vagyunk ezzel így néhányan, ugye.) Elhatározta, hogy elmegy az idei tavaszi-nyári turnén egy koncertre, mondjuk Torontóba. Ő tudja, hogy neki mi a kedvenc Paul Simon dala: a Duncan. Annyira szerette hallgatni, hogy az alapján tanult meg gitározni. Arról álmodozott, hogy hallhatja élőben is, mikor májusban elmegy a torontói koncertre. A férje pedig, hogy segítsen Rayna álmát valóra váltani, a koncert első percétől kezdve minden lélegzetvételnyi szünetben bekiabálta, hogy “Duncan!” Hátha.
És aztán Rayna is vett egy nagy levegőt, és kiabált. Valami olyasmit, hogy “azon a számon tanultam meg gitározni!” És hogy mi történt ezután? Csoda. Paul magához intette a színpadra, a kezébe nyomott egy gitárt, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell – és Rayna rémült volt, lámpalázas, nagyon boldog, és nagyszerűen vette az akadályt.
Olyasfajta csoda ez, amire azt hittem, őrülten féltékeny leszek, de nem, csak elérzékenyülök tőle és boldog leszek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg a videót, akár ismeri Duncant, akár nem. Nem hiszem, hogy van bárki, akit hidegen hagy. Nyilván nem fog mindenki bárgyú vigyorral az arcán zokogni rajta, ahogy én szoktam, de ez a mértéktelen boldogság és öröm átszivárog a videón.
És persze mondhatnám, hogy ez nem is csoda, lévén a csoda természetfölötti dolog. És bár meglehetősen valószínűtlen ugyan, hogy egy koncerten valakit felhívjanak a színpadra hogy énekeljen, mégsem természetfölötti.
Ez csak egy egyszerű gesztus – igaz, kockázatos gesztus -, de Rayna amíg él, emlékezni fog erre az estére. És ahányszor csak eszébe jut, boldogan fog mosolyogni. És nem került semmibe. Csak egy ötlet, egy kis játék, és öt perc az életünkből.
És pontosan ez a csoda. Öt perc ráfordítással valakit boldoggá tenni.
Egy világhírű énekes egy hétköznapi halandónak – egy valakinek, egy bárkinek – tesz egy spontán szívességet. És a nyomában felfoghatatlan boldogság-hullámok kelnek. Nyilván boldog Rayna és a férje, és mosolyognak mindazok, akik ott voltak aznap este. De valahogy mégis túlmutat azokon az embereken, akik részesei voltak. Nem hinném, hogy akár csak én elfelejteném valaha is.
Megfigyeltétek már, hogy a szeretet néha sokkal jobban tud fájni, mint a bánat vagy a magány?
Nem tudok elég nagy szavakat használni. Nem akarom többet leírni, hogy szeretet, meg boldogság meg meghatottság, meg ilyeneket. Így is éppen elég patetikus az egész, és amúgy sem sikerült, csak körvonalaiban megfogalmaznom azt, amit május óta egyfolytában próbálok.
Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.