Gyakran ér a vád, hogy nem szeretem a zenét. Ez nem igaz. Hallgatni is szoktam, bár tényleg nem állandóan. Nem tudok ugyanis “mellesleg” hallgatni zenét, amellett csak olyasmit tudok csinálni, amihez nem kell gondolkozni. Palacsintát sütni, mosogatni, delfines játékot játszani. Alkalmasint énekelni is szoktam, néha tele torokból, olykor az is előfordul, hogy nyitott ablak mellett, amiért ezúton is kérem a kerület teljes lakosságának elnézését.

De az valóban helytálló, hogy elég kevés előadót hallgatok, és a legtöbb zenével ki lehet kergetni a világból. A hangos dolgokat meg már alapjáraton sem szeretem. Hogy mi tetszik és mi nem, valamennyire változik ugyan idővel (bár a zenei égboltomon több mint egy évtizede ragyog már néhány állócsillag), de leginkább mégis véletlenszerűen dől el, legalábbis a mai napig ezt hittem.

Ma aztán rájöttem valamire.

Nem ért semmiféle nagyszabású megvilágosodás, egyszerűen csak üvöltött a Winamp véletlenszerű sorrendben pörgetve az elmúlt évtized gépemben lerakódott zenei hordalékát. (Szoktak még a menő emberek Winampot használni, vagy az már kiöregedett és kiment a divatból mint a Netscape?) Teljesen hétköznapi jelenet volna, eltekintve attól, hogy valami nem stimmelt. Bármit húzott is elő a kalapból a gépem, semmi sem tetszett, idegesített, bosszantott, zavart, bántott, sőt, esetenként még szégyenkeztem is picikét amiatt, hogy ezt én valaha is szerettem. Hirtelen felindulásból megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel körülírható a problémám, és csodák csodája, meg is találtam őket.

Hatásvadász. Mesterkélt. Őszintétlen. Hamis (nem összhangzattani értelemben).

Mint azok a koncertek, amiket látok néha a tévében, amikor lézerfények vannak, láthatatlan kötelekkel átröptetik az énekest a közönség feje fölött, amikor minden csupa füst és illúzió. Amikor elektromos zörejeket vesznek lemezre, amik valójában soha nem is léteztek, csak keverőpulton torzítva főzték őket. Vagy mikor a szövegek butácskák és sekélyesek, de úgy tesznek, mintha mély értelmű költészet volnának, és az univerzum titkairól lebbentenék fel a fátylat. Vagy a mindent elsöprő drámai szerelemről szólnak. Nincs tartalom, amit eltúlzott formával próbálnak kompenzálni.

Talán nem egészen érthető, miről beszélek. Azokról a hű-de-menő-vagyok-torokhangon-éneklek számokról, a hű-de-elvont-és-művészi-vagyok előadókról, és tulajdonképpen bármiről, ami úgy kezdődik, hogy hű-de.

Ezért szeretem Paul Simont. Összhangban van ő maga mindazzal, amit énekel. Őszinte, mesterkéletlen és tiszta. Ő, a gitárja, és a mondanivalója. És természetesen a szövegei egy része biztosan fikció, nem is az várom, hogy mindenki magáról énekeljen, elég szörnyű is volna. De hiába fikció, egységes és összetett képet ad.

És ezért szeretek egyes korcsolyázókat, akik eggyé tudnak válni a zenéjükkel és a programjukkal, és ezért idegesítenek mások a túljátszott mimikájukkal, és azzal a mélységes drámai átéléssel, amiről süt, hogy a közönségnek szól, hogy az csak rájátszás.

Ugyanígy a festészetben, amikor egy képről lerí az öncélúság, a “most aztán megmutatom, micsoda különleges művész vagyok” üzenete. És  egyáltalán nem az absztraktra gondolok, az is tud őszinte lenni. (Az avantgárd pedig lényegénél fogva nem.) Ez a szándék a különbség Rothko és Pollock között is: Pollock festészete performansz volt, megnézték, lefilmezték, csodájára jártak. Rothko a maga átütő, sokszor vallásos érzelmeit próbálta a lehető legpontosabban színekbe önteni. Számomra akkor érdekes egy festmény, ha az többet, mást tud mutatni, mint egy fotó tudna.

És megvan persze ugyanez az irodalomban is. Leginkább talán a gyerekkönyvek világából ismerős, amikor “mesének ez is jó lesz” hangulatú írásokkal találkozom. És persze a mérleg másik serpenyőjében ott van Vonnegut, aki olyan keresetlenül őszinte és tisztességes az olvasójával, ami valószínűleg egyedülálló a világon.

Nem tudom, hogy valóban létezik-e ilyen különbségtétel, vagy csak számomra érzékelhető az árnyalatnyi eltérés. De számomra van, és ez a fontos. Eddig is tudtam, hogy mi az amit szeretek, és mi az, amit nem, de nem ismertem a pontos elbírálási szempontomat. Ma rájöttem valamire, ami az ízlésemet hirtelenjében rendszerbe foglalta.

A dolgokat pedig jó rendszerbe foglalni, és ha valamire egyszer sikerült egy címkét ragasztani, attól kezdve annak van neve, és van értelme. Az értelmet pedig nagyon szeretem.